ESTI VONATOZÁS RÁBA GYÖRGGYEL 

Rába György Közbeszólás című kötetét legjobb a vonaton olvasni. Jobb vonaton olvasni, mint például parkban vagy karosszékben, állólámpa mellett; ez ki van próbálva. Meleg, kora őszi estét célszerű választanunk a Közbeszólás újraolvasásához, lehetőleg derültet és teliholdasat. Jól világított, kényelmes vonatra érdemes felszállnunk hozzá, amely az országhatár közeléből szállítja meglehetősen kevés utasát a fővárosba, így hát nemcsak arra jut időnk, hogy megfontoltan és alaposan újraolvassuk a könyvet, elejétől a végéig, hogy elfelejtsük vele kapcsolatos emlékeinket, és frissnek érezzük az interpunkció nélküli, többnyire rövid verssorok élményét, majd ezt az élményt szembesítsük az előző olvasás néhány hónapos emlékével, hanem arra is ráérünk, hogy a ciklushatárokat jelző, kurzívval szedett versek után elnézzük egy-egy percig a holdat, amint végigrohan a fák lombjainak hátrafelé csapódó, fekete rongya közt, amint lassan-lassan a fák fölé csúszik, és amint előre-hátra is csúszkál az égen, és ráébredhetünk, hogy ilyenkor egyszerűen csak kanyarodik a szerelvény. Nemcsak arra jut időnk, hogy megállapítsuk: a Közbeszólás egyes verseinek és a kötet egész kompozíciójának ritmusa szinte magától összehangolódik a vonat zakatolásának és az utazás apró eseményeinek ritmusával, hanem arra is, hogy élvezzük ezt az összhangot, és egy képzeletbeli, hangsúlyozottan jelen nem levő útitársunkkal közölni akarjuk egy impresszionisztikus észrevételünket, amely szerint a Közbeszólás mint kötetegész intercity (elvégre a nyitóvers kijelöl egy célt, amely felé terelik a versek a megszólaló szubjektumot), viszont az egyes vers, az egyes verssor, illetve Rába-féle vers beszéd rendszerint három-négy sorból álló, impulzusszerű egysége „minden állomáson és megállóhelyen megáll” (akkor is, ha a köteten az „út” vagy „életút” metaforája nincs hangsúlyosan kiemelve; a Rába-vers valamiképp mindig viszonyítási pontokat, határköveket jelöl ki, akár a fogadó-metaforát építi verssé – Álmodott valóság –, akár Arany vagy Jókai nyelvi érvényességének határait, akár az ellenségessé vált Én előrenyomulásaként vizionált betegséget – Vizsgálóasztal –; nem beszélve most azokról a versekről, amelyekben álombeli vagy valóságos utazások állomásai villannak fel). Olyan vonatot kell választanunk, amelyen ülve – miközben az keresztben kettészeli az országot – arra is marad időnk, versolvasói fényűzés gyanánt, hogy az utolsó vers végéhez érve, a felosztatlan lét evokációja után, valahol Monor és Kőbánya–Kispest között, borítójával fölfelé fordítsuk és térdeinken pihentessük a könyvet, és mint valami ismeretlen, erdős táj térképét, ahová mindig is el szerettünk volna jutni, úgy nézegessük szomorkás vágyakozással; mintha ismeretlen szépségei kevésbé madártávlatból nézve némileg megvigasztalhatnának, amiért az a lét, amelyben száguldva topogunk, kíméletlenül fel van osztva. (És szét.) Közben elnézegethetjük ténylegesen jelen levő útitársainkat is: egy harákoló, tornacipős, idősebb férfit, aki a nemdohányzó tisztaságú bakelit asztalkán felejt egy félbevágottan ringatózó, lassan barnuló almát, és nem törődik a félrecsúszott almamaggal, mert egy puha fedelű, vastag regényt olvas izgatottan; egy diáklányt, aki matematikai számításokat végez, egy másikat, aki a spanyol nyelvvizsga anyagát tanulmányozza; közben töprenghetünk a papírra vetett jelek tájjá alakulásán, valamint azon, hogy mit jelent Rába György újabb verseinek sokat emlegetett (Igeidők című versében külön is kiemelt) vallomásossága. Nyilván nem kitárulkozást, de nem is olyasféle elégikus visszahúzódást a szubjektum benső köreibe, amelynek lehetőségét (nem affirmatív módon, hanem keserű iróniával) az imént említett vers veti fel. Rába György vallomásossága a költői szubjektum határjeleinek felállítására irányul; költészetében ez tekinthető aktusnak, míg a kötetcímnek választott szóösszetétel nem a mindennapi beszédaktust, hanem a beszélő szubjektum (tudatosan választott) pozícióját jelzi: „Az előtt és az után közt” (Meglehet), a „várossá rendezett” belső és a „csupa zűrzavar” külső között (A boldog idő), természetesen az objektív és a szubjektív idő számos vers motívummá emelt tartományai között, valamint a szubjektum privát megszólalásai és az európai költői hagyomány közhellyé vedlett elemei között (ez utóbbiról különösen a Nagytakarítás című vers szól). Nem valamiféle termékeny köztes állapot ez, inkább a történelem utáni „elveszett Én” beszorítottsága; Rába mégis a stációk kijelölésének hangsúlyozottan teremtő aktusában találja meg az elveszett Ént; ellentétben korszakunk vagy a közelmúlt más jelentős költőivel, ő ezt nem valamiféle parttalan menekülésben keresi, még kevésbé hajlandó, a káoszba utánahullva, lemondani róla. Így szól: „fenyegető résben / próbáltam teremteni”; s ez nem valamiféle patetikus hitvallás, hanem a költői megszólalás, a verssé formálódó „veszélyes átmenet” elemi egysége; szelíd, de szívós ellentmondás a némasággal és a süketséggel szemben. Ez történik verseskötetén belül, a várossá rendezett kompozícióban, versről versre, mondatról mondatra, folyamatosan és szüntelenül. Kívül, a csupa zűrzavarban meg csak annyi, hogy valaki, történetesen e sorok írója, esti vonatozás közben újraolvasta a Közbeszólást. Írásunk végén és utazásunk elején jegyet kell váltanunk. Köszönünk a pénztárosnőnek, udvariasan: „Kezét csókolom”, ő pedig azt fogja felelni, hogy: „Nincs mit”.

kép | tengr.ai