„DE KINEK ÍRSZ?”
1995 május
Hát, édesem, ha Te ezt így megkérdezed[1] tőlem, akkor Neked biztos nem (– mondogattam tíz évvel ezelőtt, amikor a fenti kérdést eléggé gyakran intézték hozzám eléggé különféle személyek).
Mert hát: vagy Neked írok, és akkor nincs mit kérdezni. Vagyis, ez esetben a fönti kérdés nem azt jelenti, hogy kb. hány olvasóm lehet, és azok milyen társadalmi rétegekből verbuválódnak, hanem azt jelenti, édesem, hogy nem vagy tisztában önmagaddal; vagyis nem azt kellene kérdezned, hogy kinek írok (illetve, legyünk pontosak: jó, jó, de kinek írok), hanem azt, hogy kicsoda is vagy Te. Vagy pedig nem Neked írok, hanem valaki másnak, és akkor megint csak nincs mit kérdezni. Először is, mert semmi közöd hozzá, hogy kinek írok, ha egyszer nem Neked; másodszor pedig azért, mert ez esetben a fönti kérdés alig (illetve szándékosan rosszul) leplezett kifogást jelent a szerző írásaival szemben, s nem valamiféle immanens kritikát fogalmaz meg, hanem létjogosultságukat vonja kétségbe. Az első esetben a fönti kérdés ostoba, a második esetben rosszhiszemű, s mindkét esetben őszintétlen (amivel nem a kérdezőt akarom minősíteni – édesem! –, bár a kérdés a szerzőt van hivatva minősíteni): ugyanis a kérdező e gesztusértékű kérdés által lemond arról, hogy a műveket a maguk teljességében, erényeikkel és hibáikkal együtt stb. megismerje, mégis úgy tesz, mintha az író mentalitásáról (és ezen keresztül persze a művekről is) valami lényegeset tudna, és ez a lényeges tudás kényszerítené a kérdésfeltevésre. Pontos a kényszer hangsúlyozása: a kérdésből a felelősség kényszere csendül ki, ami az író felelőtlenségét van hivatva ellensúlyozni. Az író ugyanis felelőtlen; egyrészt, mert csak úgy ír a vakvilágba anélkül, hogy el tudna számolni róla, kinek, másrészt, mert az írók általában felelőtlenek. Így hát nem árt őket időnként felelősségre vonni, s nem árt megbotránkozni rajta, ha a felelőtlen író a felelősségteljes kérdezőt elküldi a francba.
utána lehetne járni
(Ilyesmiket gondoltam tíz évvel ezelőtt, amikor megjelent első két könyvem, és gyakran voltam kitéve a fönti kérdésnek. A teljesség kedvéért elmondom, hogy a Nagy-budapesti Rém-üldözés 4000, a Menedék 5000 példányban jelent meg, mindkét könyv eléggé hamar elfogyott. Talán utána lehetne járni, kik vásárolták meg és kinek adták tovább – ha továbbadták – a példányokat; de nem hinném, hogy a mindenkori kérdező erre lett volna kíváncsi.)
Azt a kérdést, hogy „Kinek írsz?” (mindenféle „jó, jó” nélkül) egyvalaki teheti föl nekem: én magam. Fel is szoktam tenni, eléggé gyakran, főleg azóta, hogy kívülállóknak egyre ritkábban jut eszükbe. A válasz persze nem egyértelmű; sőt, nagyon sok, egymásnak homlokegyenest ellentmondó válasz lehetséges. Azt hiszem, ezek együtt, egyszerre érvényesek. Megpróbálom sorra venni őket; előre is elnézést kérek, ha esetleg kifelejtenék valamit vagy valakit.
1. Nem írok senkinek. Csak úgy írok, mindenféle -nak, -nek nélkül.
2. A leírás démonainak írok, akik a mindenkori történeteket és azok előadásmódját sugallják; azt persze nem tudom megakadályozni, hogy munkáim az olvasókhoz is eljussanak.
esendőknek és gonosztevőknek
3. Az egész emberiségnek, vagyis az emberiség minden virtuális és valóságos tagjának írok, nemzetiségre, kultúrára, anyanyelvre, fajra, vallásra, politikai meggyőződésre, térre, időre és valóságos létezésre való tekintet nélkül. Az élőknek, a halottaknak és a meg sem születetteknek. Kiméráknak és regényhősöknek. írástudóknak és analfabétáknak. Szenteknek, esendőknek és gonosztevőknek. Barátaimnak, ellenségeimnek és azoknak, akik még csak hallani sem fognak rólam soha. Azt hiszem, olyan író, aki egy kicsit is komolyan veszi hivatását, ennél kevesebbel nem érheti be.
4. G. J. magyar–angol–spanyol szakos tanárnőnek és gyermekeinek. (Kár, hogy nem igazán szereti az írásaimat; a gyerekek ízlése még nincs teljesen kiforrva.)
5. Mindig annak, aki éppen olvassa. Most például a Liget olvasóinak. Ha szűkíteni akarom a kört: L. J.-nak és H. B.-nak. Továbbá T. F.-nek[2], aki a problémát (nem a kérdést!) fölvetette és mindazoknak, akik megszólalnak ez ügyben.
6. Az egész magyar népnek, ezen belül főleg az írni-olvasni tudó felnőtt lakosságnak. Továbbá mindazoknak, akik nem magyar anyanyelvűek ugyan, de a magyar nyelvet viszonylag jól elsajátították. Nem vagyok hajlandó lemondani arról (vagy legalább annak lehetőségéről), hogy munkáim a szóban forgó személyek mindegyikéhez eljussanak, kivétel nélkül.
7. Nem érdekel, hogy ki veszi kézbe írásaimat. Én megírtam őket (azonkívül korrigáltam, letisztáztam stb.); ezzel elvégeztem a dolog rám eső részét. Ezt persze könnyű mondani; de amikor pl. egyszer a villamoson azt vettem észre, hogy velem szemközt az Átkelés az üvegen-t olvassa valaki, nem egészen így éreztem. Mégis volt annyi erőm, hogy ne szólítsam meg.
8. Egy szépséges föníciai hercegnőnek írok, aki háromezer évvel ezelőtt élt, és ha ma élne, leginkább manöken lehetne, munkáimról pedig nem venne tudomást.
9. Talán százezren lehetnek, akik hallották valamelyik hangjátékomat a rádióban, vagy belehallgattak legalább. Tízezren lehetnek, akik valamelyik könyvemet vagy egy-egy jelentősebb folyóiratbeli publikációmat kezükbe vették. Ezren lehetnek, akik felfigyeltek írásaimnak legalább egy lényeges jellegzetességére. Ez nagyon sok; megrémülök ettől a sokaságtól. Több százan, talán ezren is vannak, akik nagyjából megértik (vagy, ami még jobb, termékenyen félreértik) írói szándékaimat!
10. Van néhány barátom.
11. Van az irodalom úgynevezett ,,belső értékrendje”. Erről nagyon sokat szoktunk beszélni, úgyhogy most inkább hallgatnék róla; éppen csak megemlítem a kor- és pályatársak kölcsönös egymásra figyelését. Egymásnak írunk, ha akarjuk, ha nem. Tulajdonképp nem akarjuk, de azért mégis. Ezenkívül vannak irodalomszociológiai és befogadáslélektani problémák. Természetesen nem a problémáknak írok, ellenkezőleg, a problémákat írják mások (mármint az én számlámra).
12. Vannak az eszményi olvasók, akiket néha megszólítok munkáimban. Az ő (sohasem látott) arcuk lebeg (lelki) szemem előtt szépprózai munkáim írása közben. Nekik és csak nekik írok, de sohasem fogok találkozni velük.
- Az indító kérdés egy Kosztolányi-idézet: „Kié a tintám?” ↑
- Tamás Ferenc indította A kérdés című írásával a válasz-sorozatot. https://ligetmuhely.com/liget/tamas-ferenc-a-kerdes/ ↑