BABITS MIHÁLY VERSÉRŐL
2009 március
HÚSVÉT ELŐTT
S ha kiszakad ajkam, akkor is,
e vad, vad március évadán,
izgatva belül az izgatott
fákkal, a harci márciusi
inni való
sós, vérizü széltől részegen,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü malomnak:
ha szétszakad ajkam, akkor is,
ha vérbe lábbad a dallal és
magam sem hallva a nagy Malom
zúgását át, dalomnak izét
a kínnak izén
tudnám csak érzeni, akkor is
─ mennyi a vér! ─
szakadjon a véres ének!
Van most dícsérni hősöket, Istenem!
van óriások vad diadalmait
zengeni, gépeket, ádáz
munkára hűlni borogatott
ágyúk izzó torkait:
de nem győzelmi ének az énekem,
érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát:
mert rejtek élet száz szele, március
friss vérizgalma nem türi géphalált
zengeni, malmokat; inkább
szerelmet, embert, életeket,
meg nem alvadt fürge vért:
s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
ez inni való sós vérizü szélben,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyű Malomnak,
mely trónokat őröl, nemzeteket,
százados korlátokat
roppantva tör szét, érczabolát,
multak acél hiteit,
s lélekkel a testet, dupla halál
vércafatává
morzsolva a szűz Hold arcába köpi
s egy nemzedéket egy kerék-
forgása lejárat:
én mégsem a gépet énekelem
márciusba, most mikor
a levegőn, a szél erején
érzeni nedves izét
vérünk nedvének, drága magyar
vér italának:
nekem, mikor ittam e sós levegőt,
kisebzett szájam és a szók
most fájnak e szájnak:
de ha szétszakad ajkam, akkor is,
magyar dal március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,
ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezrek
várta, lélekzetadó, szent,
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él, az éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon alleluja!
mire jön új március,
viruljunk ki újra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre,
adjon isten bort, buzát,
bort a feledésre!
Ó, béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra.
Testvérek, ha túl leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bűnös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon isten bort, buzát,
bort a feledésre!
Ilyen az, amikor egy költő visszavonul a közélettől, és annak kérdéseiben nem hajlandó állást foglalni. Állítólag. Ám erre nem is kell több szót vesztegetnünk. A Szabó Dezső által megrajzolt karikatúrát is fölösleges volna előhozni; sajnos majdnem annyira találó, mint amennyire torz és igazságtalan. A hagyomány szerint Babits az Oktogon környékén járt, amikor meghallotta a hadüzenet hírét; idegrohamot kapott, be kellett vinni egy kávéházba. Kétségtelen, hogy a pacifista sírógörcs és a „Megállj, megállj, kutya Szerbia” között nemigen vannak érintkezési pontok. De én nem a vesztest énekelem, nem a látás hősét. Nem a tehetetlen filoszt, az ezoterikus költőt, aki nagy nekikészülődés, klasszicizáló kacifántok után végre kimondja a bámulatosan egyszerű lényeget, s akinek szava pusztába kiáltott szó marad. Pusztaságon ezúttal a felheccelt tömeg értendő, amely az efféle szavakat nem hallja meg – s talán jobb is így. Három évtizeddel később az itt olvasható verssorok népbíróságon hangzottak el, két elmarasztaló ítélet között. – Furcsa módon vegyül ebben a versben a nagyon bonyolult és a nagyon egyszerű. Formája és előadásmódja a görög kardalokéra emlékeztet: kétszer két strófapár, és egy óriásira nőtt, szintén két részre tagolódó epódosz. Strófák és antistrófák bonyolultak és súlytalanok; az epódosz egyszerű és súlyos. Strófák és antistrófák egyetlen hatalmas, tekervényes mondatból állnak; az epódoszban rövid felkiáltások követik egymást. Strófák és antistrófák veretesen antikizálnak, hiánytalan a metrum és a poétikai apparátus; az epódosz átcsap magyaros verselésbe. Önkény pokoli malma, népgép egyfelől, húsvét és halleluja másfelől: tessék választani! Csakhogy a dolog nem ennyire egyszerű. Miért kell Babitsnak ógörög ruhába bújnia, hogy a kardal háromnegyedéhez érve, nagy nehezen elkiálthassa: „elég volt!”? Ugyanez a kiáltás Adytól természetesebb ösztönnel, Karl Kraustól nagyobb rendszerességgel hangzott el. Babitsnak önmagát kell megénekelnie, önmaga dicsőített hősévé kell válnia, hogy végre, nagy keservesen ki merészelje mondani a varázsigét? Annyira nehéz ez? És ha igen, akkor valóban varázsige az ige? Vajon tényleg nemzetmegmentő a drága szó? És tényleg drága? Babits három évvel később úgy fogja látni, hogy a szavak lassú mérgek. „Mert a szavaknak sajátságos a természetük” – fogja mondani –, „amíg élnek, erősebbek a dolgoknál maguknál; de a szavak ereje halandó.” Mi azonban, akik a szavak inflációjában élünk, néha már sóvárogva kívánjuk a kimondás katarzisát. S végezetül még egy dolgon kell töprengenünk. Vajon igaza volt-e Babitsnak, amikor feledést kívánt, amikor annyit és csak annyit mondott, hogy „elég!”? Igaza van-e annak, aki egy világpusztulás közepén arra kér, hogy sohse nézzünk hátra, s hogy ne kérdjük, ki a bűnös? Nyitott kérdés; nem akarom eldönteni. Van a feledésnek ostobasága és van a feledésnek bölcsessége; lehet benne tompaság és közöny, lehet benne nagyvonalúság és irgalom.
A VERSES ÖRÖKNAPTÁR című antológiából