AZ „IGAZI” SZEREPLŐ „IGAZI” TÖRTÉNETE 

Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály című elbeszélését a történeti korrajz egyik kimagasló példájaként szokás számontartani. A történet hatalmas erőktől feszített mondatsorai nemcsak arról számolnak be, hogyan emeli ki Kohlhaast a vele szemben elkövetett jogsértés a mindennapok jelentéktelenségéből, hogyan formál belőle antik szabású bosszúálló héroszt, aki privát sérelméért vesz elégtételt, és ezen túlmenően „a világ berendezkedésének gyarló voltát” is megtorolja (anélkül persze, hogy segítene rajta): a főszereplő személyes eseménytörténete általános történelmi és politikai összefüggésekbe ágyazódik; és ezen összefüggések Kleistre jellemző történetmondói ábrázolása – állítólag – hiteles képet fest a „valódi” tizenhatodik századi Németországáról, a reformációról, a parasztháborúk és a tartományközi villongások koráról. Ezenkívül azt is meg szokták jegyezni az irodalomtörténészek, hogy a hiteles korrajzon belül Kohlhaas személyes története is „igaz történet”, egy „valóságosan létező” ember „valódi” története (persze részletezve és kiszínezve, és a vége felé misztikus elemekkel is átszőve).

írói hitelesség

E sorok papírra vetőjét nem érdekli túlzottan az úgynevezett „történeti hitelesség” kérdése; annál inkább érdekli az írói hitelesség: sorsok eseményei miképp alakíthatók írói eszközökkel olyan történéssé, amely a szövegben és a szöveg által történik meg. Kleist művét illetően – a fentiekkel kapcsolatban két kérdés vetődik fel. Az egyik: vajon az életszerűség imitálása által (hogy az elbeszélői nézőpontot Kleist közvetlenül az események sűrűjébe helyezi) közelebb jut-e az elbeszélés magához az „élethez” (vagyis a dokumentálható történelmi eseményekben rejlő életanyaghoz)? A másik: egyáltalán meg lehet-e közelíteni írói eszközökkel az életet, illetve azt a „valóságot”, amely kétségkívül a „valóságos” történetek ürügye és láthatára? Konkrétabban: ha Kleist ismerte az „igazi” történetet (illetve mi, százkilencven évvel későbbi olvasók ismerjük azt az eléggé részletes tudósítást, Hafftitius krónikájának egyik fejezetét, amelyet Kleist kétségkívül olvasott), akkor az írói hitelesség (illetve belső teljesség) követelményéhez igazodva mennyiben csoportosította át és miért fordította visszájukra a történet „eredeti” mozzanatait? És vajon Kleist az igazi Kohlhaas igazi történetével ismerkedett-e meg, amikor fellapozta Christian Schöttgen és George Christoph Kreysig kompendiumát^[1], amelyben Petrus Hafftitius írása megjelent, keletkezése után körülbelül százötven évvel? Egyáltalán: érdekes-e írói szempontból az, ami „valóban” történhetett? És: legalább elvileg elképzelhető-e olyan nézőpont, ahonnét a valódi személy valódi története vehető észre, nem pedig a köréje fonódó fikció?

Az első kérdésre a Kohlhaas Mihály szerkezeti és stíluskritikai elemzése adhatna választ. Egy ilyesfajta elemzésből az derülne ki, hogy Kleist igen bonyolult játékot űz a fikcióval és a valóságközeliség imitálásával. Nem annyira a valóságot imitálja, nem annyira magukat az eseményeket akarja megjeleníteni, hanem azok dokumentációját, a róluk szóló tudásanyag birtoklását; nem az eseménysor a fikció, hanem az azt rögzítő krónikás előadásmód. Kleist – a Kohlhaas Mihály alcíme szerint („Egy régi krónikából”) – úgy tesz, mintha egy régi krónikára hivatkozna, vagyis abból merítené az általa „jobban” és „pontosabban” elmondható történetet; pedig dehogynem. És közben persze mégsem.

Nem beszélek most a hitelesség és a valószínűség radikális szembeállításáról („… és ahogy a valóság nem mindig vág egybe a valószínűséggel, úgy most arra került sor, hogy ezúttal olyasvalami történjék, amiről ugyan híven beszámolunk; de meg kell hagynunk a kételkedés szabadságát mindazoknak, akik ebben lelik tetszésüket…”), sem arról az átlátszó trükkről, amelyet Kleist e szembeállítás ürügyén alkalmaz: miközben úgy tesz, mintha a történet minden mozzanatáról a legapróbb részletességgel tudósítana, a történet egyik legfontosabb motívumát, a cigány asszony által közvetített baljóslatú cédulát a szöveg háromnegyed részén át elhallgatja, majd színlelt ötlet- és véletlenszerűséggel visszavetíti a cselekmény előidejébe. Mindez kétségkívül többrétűvé teszi a kleisti fikciót, és tovább bonyolítja a fikció elleplezésére tett amúgy is bonyolult (és ugyancsak az ars fingendi körébe tartozó) kísérleteket; ám ennél jóval lényegesebbnek érzem Kleist szövegében a nézőpont és az időviszonyok folyamatos manipulálását, amely alapvetően meghatározza a Kohlhaas Mihály elbeszélői karakterét.

közvetlen szemtanúként

Említettem már, hogy Kleist úgy tesz, mintha elbeszélői nézőpontját az események sűrűjébe helyezné és közvetlen szemtanúként szólalna meg, az események túlságos közelsége miatt nem tudná őket rangsorolni fontosságuk szerint; miközben kíméletlenül szelektál, csoportosít és minősít (nem ritkán azért, hogy tényleges elbeszélői preferenciával leplezze). Valójában pedig van Kleistnek másik, nagyobb leírói perspektívát magába fogó nézőpontja is; hiszen, ha éppen úgy látja jónak, mindent tud hőseiről és azok rejtett szándékairól; más kérdés, hogy nem köt mindent az olvasók orrára. „Kohlhaas, aki időközben a derék kohlhaasenbrücki jegyzőtől, némi jóvátétel fejében az ezáltal felmerülő károkért, visszaválthatta majorságát, el szerette volna hagyni, látszólag ezen ügylet hivatalos lebonyolítása végett, néhány napra Drezdát, hogy hazautazzék; döntésében mindazonáltal, meg vagyunk győződve róla, nem annyira az említett ügylet játszott közre, ha csakugyan, az őszi vetés elvégzése miatt, mégannyira sürgető is ez, mint inkább annak szándéka, hogy ilyen különös és elgondolkodtató körülmények között fontolóra vegye helyzetét; amihez talán egyéb természetű okok is járultak, amelyek találgatását szívesen átengedjük mindazoknak, akik tisztán látják saját szívüket” (kiemelések tőlem, M. L.): ez az elbeszélő nem azonos azzal, aki néhány lappal előbb riporteri közelségből, a fontolgatásnak minden látszatát kerülve tudósít a drezdai piactéren zajló lincsjelenetről. Ha mindehhez hozzászámítjuk a szereplők írásos érintkezésének regesztaszerű, kivonatos közlését, amely az elbeszélés szövegének legalább felét teszi ki, akkor a kapkodva-tudósító és a mindentudóan-fontolgató elbeszélői eljárás mellett egy rendszerező-rekonstruáló eljárásmód is fölsejlik, s ennek lényege éppen az egyidejűség ironikus zárójelbe tétele. Aki regesztákat állít össze egy bizonyos üggyel kapcsolatban, annak a kései utókor szemszögéből van rálátása az eseménysorra; utólag és felülről tekint rá. (A Schöttgen-Kreysig féle kompendiumban Hafftitius szövege előtt is, után is – történetesen! – 16. századi okmánytárak szerepelnek; nincs kizárva, hogy Kleist, ha már egyszer kézbe vette a fóliánst, nemcsak az őt közvetlenül érdeklő munkával ismerkedett meg.)

S ezzel eljutottunk a kleisti elbeszélésmód másik lényeges eleméhez, az időviszonyok közvetlen és tudatos manipulálásához. A Kohlhaas Mihályban az időnek egyfajta elmosódottsága és előre nem haladása figyelhető meg. Így hangzik az elbeszélés első mondata: „Élt valahol a Havel partján, a tizenhatodik század közepe felé egy lókereskedő, név szerint Kohlhaas Mihály, egy tanító fia, a maga korában az egyik legjóravalóbb, ugyanakkor legborzalmasabb ember.” Ha komolyan vesszük az elbeszélés történeti voltát, akkor tudjuk (pl. Hafftitiustól), hogy az „igazi” Kohlhase a 16. század közepén már rég nem élt; különben is, addigra már az elbeszélésben szereplő Luther is meghalt, sőt, a szász választófejedelem misztikus homályba burkolt végzete is beteljesedett.^[2] Ennél azonban fontosabb, hogy Kohlhaas egymást kizáró, szélsőségesen ellentétes tulajdonságai, a jóravalóság és az irtózatosság között ugyanazon pillanatban van átjárás; és ebből a perspektívából a történelmi szereplők névtelen és személytelen allegóriákként sejlenek föl: a Császár, a Szász és a Brandenburgi Választófejedelem; sőt maga Luther is, akinek Kleist által idézett fiktív levele valójában Thomas Müntzer hangját szólaltatja meg^[3], inkább csak jelzése a konkrét személyiségnek, aki az elbeszélésben elrejtőzik az üres név és a pozíció mögé.

A Kohlhaas Mihályban csak a napok, a hetek és a hónapok múlnak, az évek már nem; Kohlhaas gyermekei a történet végén éppoly kicsinyek, mint az elején voltak; a jogvita tárgyát képező két fekete ló a végén „éppolyan állapotban van”, mint az elején volt. (A „valóságban”, mint az kiderül az „igazi” per „igazi” aktáiból, Hans Kohlhase lovai eléggé hamar megdöglöttek.) Sok szó esik a világ fogyatékos berendezkedéséről; a dolgok mulandóságáról nem esik szó. Arról értesülünk, hogy a szereplőkre lesújt a végzet; arról nem hallunk, hogy öregszenek. Az az érzésünk támad, mintha a Kleist által előadott történet egy, vagy legfeljebb két esztendő alatt zajlott volna le.

Ezek után azt gondolhatnánk, hogy a forrásmunkát és az ennek nyomán készült elbeszélői remekművet, Hafftitius és Kleist írását a valósághoz való eltérő viszony alapján lehet szembeállítani. Hafftitius munkája igazi krónikás beszámoló, Kleist műve (az elbeszélés belső törvényszerűségeihez igazodó) írói fikció. Ha azonban a két szöveget a mi kései nézőpontunkból vesszük szemügyre, kiderül, hogy ez a szembeállítás nem érvényes. A tudós Christian Schöttgen helyesen gondolta százötven évvel Hafftitius után, hetven évvel Kleist előtt, hogy a Kohlhase-ügyben talán „szász részről is találtatik valaminő megemlékezés, ha az Actákat szemügyre vehetnők”: Kleist halála után ötven évvel C. A. Burkhardt felfedezte a weimari levéltárban a Kohlhase-ügy periratait, és ezek alapján rekonstruálta az „igazi” Kohlhaas „igazi” történetét. Az adatok ismeretében azt vesszük észre, hogy bizonyos mértékig Hafftitius művére is rányomja bélyegét az írói jellegű (bár nyilván nem irodalmi ihletésű) fikció, nála is megfigyelhető a nézőpont és az időkezelés tudatos (bár a kleisti szöveghez képest jóval ügyetlenebb és kisebb igényű) manipulálása; sőt elmondható, hogy Kleist a fikciónak azokat az elemeit fejlesztette tovább, amelyek primitív kezdeményekként már Hafftitiusnál is megvannak.

Azt, hogy Hafftitius miképpen él az írói fikció eszközeivel, három példával szeretném szemléltetni; ezekből, ha nem kerekedik is ki a „pontatlanságok” és „ferdítések” összessége, annyi mindenesetre kiderül, hogy a fikció legalább annyira eltakarja a „valódi” eseményeket, mint amennyire a lényegesnek ítélt mozzanatokat van hivatva kiemelni a lényegtelenek közül.

a kivégzés napja

Elsőként Hafftitius időkezelését említem. A szövegben két időpontról esik szó: mindjárt az első mondatban, előreutalás gyanánt, elhangzik a kivégzés napja (1540. virágvasárnap utáni hétfő), majd, a szövegnek még mindig az elején, de már a történet sűrűjében a cédula-epizód, amely 1538. pünkösdje körül történt. Ennek az esetnek a Kohlhase-ügy menete szempontjából nincs gyakorlati jelentősége; ahogy a következő epizódnak, a ládába gyömöszölt hullákról szóló rémtörténetnek sincs – legalábbis Hafftitiust nem érdekli, miféle iratot rejtett Kohlhaas a hullák mellé; nem érdekli, hogy reagált-e rá a szász választófejedelem; sőt annak sem jár utána, hogy az egész mendemondának mi a valóságos alapja. Arról viszont beszámol, hogy kisdiákként virágot szedett a májusi koszorúhoz a zinnai kolostor mellett, és hogy minden kivégzés után portánként egy-egy tojás illette meg a kolostort. (Azt megint csak nem tudjuk meg, hogy min alapult ez az „istentelen szokás”, de azt igen, hogy egy tojás hat pfenningbe került, meg azt is, hogy a kolostort utóbb szekularizálták, és a krónikás ezzel egyetért.) Mindez már önmagában is a mozzanatok belső arányainak eltorzításával jár. A Kohlhase-féle privát háború sietősen és szárazon elmondott előzményei után két regényesen kiszínezett anekdota következik; az egyiknek hitelességéért a szerző személyesen kezeskedik. („leszakítottuk a cédulát, és én magam vittem be a kolostorba”). Ezáltal nemcsak úgy tesz, mintha nézőpontját az események közvetlen közelségébe helyezné, holott nyilvánvalóan nincs jól értesülve^[4], hanem arról is eltereli a figyelmet, hogy a második anekdota hitelessége legalábbis kétségbe vonható. Anélkül, hogy az ügy tényleges mozgatórugóiról (pl. a szász választófejedelem politikájáról) bármit mondana, sikerült Hans Kohlhasét kegyetlen szörnyetegnek, ugyanakkor igazságkereső hősnek föltüntetnie; a mindennapi élet kereteit mondaszerűen túlfeszítő lényt formálnia belőle.

Ezek után természetesnek látszik Luther közbelépése: hiszen egy ilyen emberfölötti szörnyeteget (aki mellesleg fogékony a spirituális értékekre^[5] is) csak a nagy reformátor tud megfékezni. Luther fellépése után pedig az is természetes, hogy Kohlhaas felhagy a Szászország elleni akciókkal. Így nemcsak az események logikája látszik hézagtalannak, hanem az időt és az időrendet is világosan véljük látni: a történet fősodra, rövid előzmények után, nagyjából két év alatt, 1538 és 1540 között zajlik le.

Csakhogy a „valóságban” ez nem így van: az „igazi” események nem két évig, hanem nyolc évig tartottak. Nem annyira heveny, mint inkább krónikus eseménysorrá álltak össze, amelynek bemutatására Hafftitiusnak nem voltak meg sem az információi, sem az írói eszközei. George von Zaschwitz emberei 1532-ben vették el Kohlhase lovait, Kohlhase 1534-ben üzent hadat a szász nemességnek, s ugyanerre az évre esik Luther közbelépése is (amelyről Hafftitius bőven az 1538-as cédula-epizód után beszél). Luther levele 1534. december 8-ra van keltezve, amikor is javában folyt az egyezkedés az időközben elhunyt Zaschwitz uraság özvegye és árvái, illetve Hans Kohlhase között, s komoly esély volt a békés megegyezésre. Luther 1534-es békítő levelének semmi szerepe sincs abban, hogy Kohlhase 1539-ben beszünteti szászországi bűncselekményeit, és szembefordul addigi pártfogójával, a brandenburgi választófejedelemmel. Hafftitiusnak fel kellett cserélnie az események sorrendjét, és erőteljesen össze kellett szűkítenie az idő perspektíváit: egyrészt, mert az 1534 és 38 közti négy évről nem volt semmi érdemleges mondanivalója, másrészt, mert olyan dolgokról is be kellett volna számolnia, amelyeket nem tudott volna harag és részrehajlás nélkül elmondani, vagy amelyek magyarázatát nem ismerte.

S ezzel eljutottunk a második példához: a történet fordulatainak motiválatlanságához. Hafftitius nem mondja meg, miért robbant ki a háborúság és miért nem hajtották végre a jüterbocki egyezséget. Szándékosan hamis magyarázatot ad arra, hogy miért békél meg Kohlhase a szász választófejedelemmel és miért támadja meg a brandenburgit. Azt a benyomást kelti, mintha Luther „helyénvaló” és Nagelschmidt „meggondolatlan” rábeszélésén, illetve Kohlhase „helyes” vagy „helytelen” döntésein múlt volna az ügy kimenetele (a „valóságban”, vagyis a kései történész nézőpontjából Kohlhase léte és nemléte egy nagyobb szabású politikai játszma függvényének látszik), s ezáltal Kohlhasét óhatatlanul irodalmi hőssé, méghozzá magányos hőssé stilizálja fel; s a magyarázatok hiánya, bármily ügyefogyottá teszi is az egyes fordulatokat, a hősnek egyfajta drámai erőt kölcsönöz.

a végzetszerűség drámai ereje

Ezt a szándékos motiválatlanságot Kleist ugyanúgy átveszi Hafftitiustól, mint az időperspektívák beszűkítését. Kleist éppen a legfontosabb fordulatok lélektani előkészítéséről mond le, s ez különösen szembeötlő a szöveg aprólékoskodó előadásmódja mellett. Szándékok és következmények belső aránya nála éppúgy el van torzítva, mint Hafftitiusnál – csak nagyvonalúbban, tudatosabban és meggyőzőbben sugallva a végzetszerűség drámai erejét.

Kleist átveszi Hafftitiustól a cédula-epizódot, ám visszájára fordítja. A krónikában Kohlhase szólítja fel az „emberek fiait” az igazságos ítélkezésre, Kleistnél Kohlhaas kerül szembe az igazságosságra szólító intelemmel, s ennek következtében végül is aláveti magát a törvénykezésnek. Kleist a következőképpen beszéli el az esetet:

„Kohlhaas a lützeni kastélyban éppen újabb tervet hánytorgatott Lipcse fölperzselésére dúlt szíve redői közt (…), amikor Sternbald és Waldmann észrevették, nagy megdöbbenésükre, a nyílt levelet, amelyet valaki éjszaka függesztett ki a kastély kocsifeljárója mellett. Napokig remélték, hiába, hogy Kohlhaas, aki elé nem szerettek volna ilyesmivel járulni, észreveszi az iratot; az esti órákban előjött ugyan, sötét arccal, magába zárkózva, de csak azért, hogy röviden kiadja parancsait, és mit sem vett észre; olyannyira, hogy egy reggel, amikor Kohlhaas néhány legényt, akik a környéken, tilalma ellenére, fosztogattak, fel akart akasztatni, Sternbald és Waldmann rászánta magát, hogy felhívják rá a figyelmét. Éppen jött vissza, miközben kétoldalt félénken kitért a nép, díszmenetben, ahogyan legutóbbi nyílt parancsa óta szokásos lett, a vesztőhelyről: hatalmas kerubpallost, aranybojtokkal díszített karmazsin párnán, hordoztak előtte, és tizenkét szolga követte lángoló fáklyával; ekkor a két férfi, kardjukkal hónuk alatt, úgyhogy ezen Kohlhaasnak meg kellett rökönyödnie, kerülgetni kezdte a kapuoszlopot, amelyre ki volt függesztve a nyílt levél. Kohlhaas, aki kezét a háta mögött összekulcsolva, gondolataiba mélyedve érkezett a kapuboltozathoz, felpillantott és megtorpant; és minthogy a szolgák, látva tekintetét, tisztelettudóan kitértek előle: ezért, miközben szórakozottan rájuk nézett, néhány gyors lépéssel ott termett a kapuoszlopnál. De ki írhatná le^[6] azt, ami lelkében végbement, midőn a papirost, amelynek tartalma őt igaztalannak bélyegzi, megpillantotta; rajta aláírásként a legdrágább és tiszteletre legméltóbb névvel, amelyet ismert, Martin Luther nevével! Sötét vörösség szökött arcába; kétszer is átolvasta, levetett sisakkal, elejétől végéig az iratot; visszafordult, bizonytalan pillantásokat vetve a legények közé, mintha valamit mondani akart volna, de nem szólt semmit; leszakította a papirost a falról^[7], még egyszer átolvasta, és így kiáltott: Waldmann!, nyergeltesd a lovamat!, aztán: Sternbald, jöjj utánam a kastélyba, azzal eltűnt. Nem volt szükség többre, mint e néhány szóra, amelyek őt egész pusztító mivoltában, ahogyan jelen volt, hirtelen lefegyverezték.”

A fenti szövegrész aprólékos szemléletességgel mutatja be a jelenet koreográfiáját és kelléktárát. Éppoly pontosan lehet rekonstruálni a szereplők mozdulatait, amilyen világosan látszanak a kerubpallos karmazsin díszpárnájának aranybojtjai. Azt viszont „ki írhatná le”, hogy mire gondolt Kohlhaas a Luther-levél olvasásakor, mit akart mondani legényeinek, ha egyáltalán akart. Sokan mondják, hogy Kleist drámaírói alkata a prózai jelenetezésben is érvényesül; annyi bizonyos, hogy a lelki folyamatokat eljátszatja szereplőivel (illetve az őket leíró szövegrésszel), s lemond a koreográfia pszichologizáló kommentálásáról. Még sincs hiányérzetünk a jelenet olvasásakor; elhisszük a leírásnak, hogy Luther levele hirtelen lefegyverezte Kohlhaast „egész pusztító mivoltában”. Tudomásul vesszük, hogy Kleist hőse egyik pillanatról (egyik könyvoldalról) a másikra apokaliptikus héroszból kiszolgáltatott állampolgárrá, Kafka regényalakjainak előfutárává válik; ugyanis az idézett szövegrész a maga mozzanatos részletezésével előbb eltakarja, majd annál nagyobb elhitető erővel teszi nyilvánvalóvá, hogy Kohlhaas, miután kirekesztődött a törvényes rend keretei közül, valóban igaztalanná vált: miközben a világrend helyreállításáért fog fegyvert, saját táborában sem tudja megakadályozni a bűncselekményeket, ezeket legfeljebb megtorolni képes, igazságot szolgáltatni nem tud. A Hafftitius-anekdota két fő mozzanatát, a látogatást a vesztőhelyen és az igazságra intő nyílt levelet Kleist, Kohlhaas Mihály személyére vonatkoztatva, élesen szembeállítja egymással, s így a jelenet drámai nyitottságán belül meg tudja őrizni hőse pszichés átláthatatlanságát, anélkül, hogy szerzői mindentudását (ami szintén a fikció része) föl kellene adnia.

egy bűvös fésűtől megőszült

A Hafftitius-krónika fiktív elemeinek harmadik példája a varázslat, a földöntúli erők jelenlétének motívuma. Egy Grassmuss nevű zsiványról megtudjuk, hogy egy bűvös fésűtől megőszült, s így az őrség nem ismerte fel; sőt a krónika Kohlhase foglyulejtését is varázslatnak tulajdonítja (ami joggal váltotta ki a szöveg tudós közreadójának, Schöttgennek gyanakvását). A Grassmuss-anekdota ugyanolyan élénkítő elem, mint a sekrestyés feleségéről vagy az ártatlanul kivégzett öreg házaspárról szóló rémtörténet: eltereli figyelmünket arról, hogy Hafftitius adós marad Kohlhase védekezésének legalább vázlatos ismertetésével. Egyszerűbb és egyértelműbb eset Kohlhase állítólagos megbűvöltetése. Azt, hogy a berlini hóhér csalta lépre Kohlhasét és társait, Hafftitius aligha gondolhatta komolyan. A „valóságban” II. Joachim oltalomlevelet adott Kohlhasénak, és Berlinbe hívta tárgyalni, majd ott hitszegő módon elfogatta. A „valóságban” a brandenburgi választófejedelem követte el azt a bűnt, amelyet Kleist a szász választófejedelemnek tulajdonít; ám erről a „valóságos” tényről Kleistnek valószínűleg nem volt tudomása, Hafftitiusnak viszont valószínűleg tudnia kellett róla, s ha így van, akkor pártfogóinak (és önmagának) érdekében hazudott.

A földöntúli erők jelenléte Kleist elbeszélésének utolsó harmadában válik hangsúlyossá, s ez a motívum nála, furcsa módon, egészen nyíltan összekapcsolódik a szász uralkodó elmarasztalásával, illetve a brandenburgi uralkodó megdicsőülésével. Az elbeszélésben az uralkodók beállítása éppúgy nincs motiválva, ahogy a döntő fordulatok sincsenek; ám az, hogy a brandenburgi uralkodó váratlanul közbelép, valamint (ezzel párhuzamosan) Kohlhaas felesége visszatér a túlvilágról, hirtelen kitágítja az elbeszélés játékterét, és módot ad az írónak a belső erőviszonyok kiegyenlítésére. Kleist lényeges írói leleménye ezen belül az, hogy mind a bosszú, mind a világgal való megbékélés lehetőségét a női princípiumhoz köti.

Hafftitius nyilván nem szépprózát akart írni. Hogy mégis (mai szemmel nézve) szépíróinak látszó eszközökhöz folyamodik, annak irodalmon kívüli okai vannak: rosszul informáltság, naiv érdekességhajhászás, alantas indítékú füllentés. Ha jobb és jelentősebb krónikás lett volna (mint például a Schwarzburg-nemzetség krónikáját író Paul Jovius), Kohlhase esetére bizonyára nem pazarolt volna ennyi figyelmet, vagy ha mégis, akkor az ügy politikai és közjogi összefüggéseit emelte volna ki, s mellőzte volna azokat a mozzanatokat, amelyek Kleistnek több mint kétszáz évvel később, írói ösztönzést adtak.

félreértelmezések üveglapján keresztül

S ha így tett volna, akkor a világirodalom talán szegényebb volna egy remekművel, valamint annak recepciótörténetével (amelyen belül az ő – Hafftitius – krónikarészlete is érdeklődésre tarthat számot). De bárhogy tett volna is, az írói fikció eszközeiről nem mondhatott volna le; elvégre, akárhogy nézzük is, egy történettel került szembe, amelyet valahogyan el kellett beszélnie. Ugyanezzel a feladattal kerül szembe a kései történész is: Kleist közismert elbeszélésével szemben el kell mondania egy másik történetet, az „igazi” Kohlhase „igazi” történetét. Dokumentumokat kell értékelnie, válogatnia, rekonstruálnia, egymáshoz rendelnie, mindebből következtetéseket kell levonnia, helyesbítenie kell az eset korabeli feldolgozásait (Hafftitius mellett Balthasar Mentz és Nicolaus Leutinger is tárgyalja Kohlhase történetét): „a valóságban” ez történik meg, nem pedig Hans Kohlhase ügye, amely, ugyancsak „a valóságban” 1532 októberében kezdődött a melauni országúton. Kleist arcát, az értelmezések és félreértelmezések üveglapján keresztül, még majdnem olyan világosan látjuk, mint kortársainkét: a ráfordított figyelem némileg kiegyenlíti az időbeli távolságot. Gondolkodásmódjába, némi fáradsággal, még bele tudunk helyezkedni; a Kohlhaas Mihály mint írói történés (a figyelmes olvasó számára) átlátható és átélhető. Kleist mögött a feledésbe merült Christian Schöttgen árnya sejlik fel, százhatvan kötetes gigászi életművével. Róla most ne is beszéljünk; elég annyi, hogy Hafftitius szövegét óhatatlanul az ő szemszögéből nézzük és kezdjük értelmezni. De bármily homályosan látjuk is Christian Schöttgent, még mindig többet vehetünk észre belőle, mint Hafftitius alakjából, akinek életéről jóformán semmit sem tudunk, s krónikája is, egészében véve, kézirat maradt. Az „igazi” Kohlhaséból pedig végképp nem vehetünk észre semmit, alakja szétfoszlott a róla szóló szövegekben. Valójában azt sem tudhatjuk, hogy „a valóságban” mi történt vele. – Csak annyit tudunk, hogy mindig történik valami; pontosabban: hogy a történelmi korokra úgy szokás visszagondolni, mint olyan időszakokra, amikor bizonyára mindenféle dolgok történtek.

1. Diplomatische und curieuse Nachlese der Historie von Ober-Sachsen und angrentzenden Landern, 3. Teil, Dresden und Leipzig 1731. – Ezúton szeretnék köszönetet mondani Földényi F. Lászlónak, aki a német szöveg másolatát rendelkezésemre bocsátotta. ↑

2. A „valóságban” arról van szó, hogy Móric herceg 1547-ben elárulta a schmalkaldeni szövetséget, és ez nagybátyja, János Frigyes választófejedelem bukását okozta. ↑

3. Fennmaradt a „valódi” Luthernek a „valódi” Kohlhaséhoz írt misszilis (tehát „valódi”) levele is, mégpedig 1534. decemberi keltezéssel. Hogy ez milyen problémát vet föl a „valódi” történet értelmezésében, arról mindjárt szó fog esni. ↑

4. Hafftitius 1525 körül született Jüterbockban, amely a Kohlhase-ügy több döntő mozzanatának színhelye volt; később tanító volt Hans Kohlhase szülőfalujában, a Spree-menti Cöllnben. Értesüléseit a helybeliek anekdotáiból és visszaemlékezéseiből meríthette; a felsőbbség döntéseinek hátteréről nem sok tudomása lehetett. ↑

5. A cédula-jelenet vallási célzatossága nyilvánvaló. ↑

6. Szerintem a szerző, H. v. K. írhatná le, ha akarná. ↑

7. A levél az előbb még a kapuoszlopra volt kifüggesztve, s a két szolga hóna alá vett karddal kerülgette; ám a kleisti írásmód hevének nyilván egy egész falsíkkal kell szembekerülnie. ↑

kép | John Constable festményei

felső kép | Branch Hill Pond, The Cleveland Museum of Art