Márton László

ARIADNÉ FONALFÉRGEI

1990 tavasz

ARIADNÉ FONALFÉRGEI

Borsóköves lerakódások, bugyborgó víz. Fölötte vaspálcákból, vaslemezekből és idomvasakból összetákolt híd- vagy felüljáróféleség. Víz alatti világítótestek, rejtett világítótestek a sziklafal mélyedéseiben.

Ott ül a gőzöktől átlengett vastákolmány szélén a lélek szervezte két porhüvely: a cingárabb, amely még nincs kialakulva és az erőteljesebb, már-már elnagyolt porhüvely. Régóta beszélgetnek, másképpen szólva: ebben a pillanatban kezdtek régóta beszélgetni, megint másképpen szólva: ebben a pillanatban, régóta, kezdtek beszélgetni; s hogy eddig mi mindent mondottak, azt éppoly kevéssé fontos idejegyeznem, akár Hibácska terjeszkedésének vagy a helyszín átformálódásának imaginárius részleteit. Most azonban így szól a vékonyabbik és alacsonyabbik figura:

– Van egy bűnöm.

Mire a másik azt feleli:

– Egy bűn. És ráadásul a tiéd. A magadénak mondhatod.

– Nem azért mondom, hogy vigasztalj – így az előbbi. – Ne vádolj, ne mentegess, ne vigasztalj; egyáltalán, fölösleges ítélkezned. Az a kijelentés, hogy „van egy bűnöm”, tulajdonképp nem a bűnre vonatkozik, hanem rám. Van egy bűnöm: ezt úgy is mondhatnám, hogy a bűn, az megvan, én viszont nem vagyok meg, illetve csak annyiban vagyok meg, amennyiben a bűnöm is megvan, és amennyiben hozzám tartozik, aki beszélek róla. Kérlek, ne szakíts félbe …

Kiázott, fehér testek sodródnak a vastákolmány alatt.

– … ne kérdezgesd, mi volt a bűnöm, s főleg ne tedd múlt időbe! Semmiféle „volt” vagy „lehetett” nem férkőzhet a bűnömhöz, mert a bűnöm, velem ellentétben, él és jelenvaló. Ne hidd, hogy titkolódzom, és ne hidd, hogy félek a bűnömet elmondani: a bűnöm a nővérem pusztulásával van kapcsolatban; de mielőtt ennek részleteit is tudatnám veled, szeretnék megszabadulni néhány kínzó gondolatomtól, amelyek egyszersmind rávilágítanak a bűnnek nem annyira hátterére, mint inkább hát nélküli terére, arra, ami bűnömet bűnné teszi. Talán furcsállod …

marton2 0326

A gőzök mögött valami szaggatott, fekete kígyózás rajzolódik a falra.

– … talán furcsállod, hogy ilyen körülményesen beszélek, hogy magamfajta gyermektől merőben szokatlanul, valósággal összecsomózom a szavakat és a gondolatokat; mondhatnám azt is: talán furcsállod, hogy ekkora feneket kerítek holmi bűnnek (föltéve, hogy az tényleg bűn), amikor minden emberi cselekvés valamiféle bűnt hordoz magában, és nincsen erő, nincsen hatalom, amely feloldozhatna szánt-vélt bűneink alól; talán furcsállod, hogy ennyi mindent összehordok róla, mármint a bűnről, ahelyett, hogy egyszerűen csak annyit mondanék: veszni hagytam a nővéremet — ha furcsállod is, nem tehetek másképpen. Szabadulni szeretnék, nem annyira bűnömtől vagy a bűntudattól, mint inkább létezésem fogyatékosságaitól. Gyermek vagyok; nem úgy, mintha kiskorú volnék, vagy mintha gyermek voltom betegség volna; hanem úgy vagyok a gyermekségben rögzülve, mint borostyánban a beléragadt rovar. Mintha valaha már végigéltem volna egy hosszú, teljes életet, most pedig föltámadtam volna gyermekként, szegényes gyermekemlékekkel …

Egy pillanatra szétlibben a vastag, meleg pára. Vaslétra vezet egy kürtőbe, fölfelé.

újra meg újra

– … szegényes gyermekemlékekkel, amelyek mintha nem is volnának az enyémek. Szüleimre például nem is emlékszem. És még egy sor dologra nem tudok visszaemlékezni, amelyekre pedig mind-mind emlékeznem kellene. Mintha mindig ugyanaz történne, sőt mintha ugyanaz nem-történne; mintha még csak nem is arról volna szó, hogy újra meg újra visszatér ugyanaz a nap, hanem arról, hogy az a nap, amelyben élek, soha nem fog véget érni. Semmivel sem vagyok tapasztalatlanabb vagy oktalanabb, mint a felnőttek, csak éppenséggel nem vagyok felnőtt, nem növök fel, nem tudok felnőni. Hiába történik ez meg az, hiába gyűlnek bennem a gondolatok és a mozdulatok, mindez nem fog semmire sem vezetni. És most, hogy mindezt előrebocsátottam, akár el is mondhatom a bűnömet.

A derékig érő, forró vízben ruhástól gázol valaki. Megáll egy szőlőfürtben folytatódó fogaskerék alatt, amelyet görbe vastengely kapcsol az egyik előrenyúló vasgerendához. Félhangosan hadrikál: – Fénysugarak! Még hogy fénysugarak! Ahol minden lángol, ott nincsenek is fénysugarak!

Hangjáról fölismerjük: ő volt a Vakond, sőt most is ő az, bár világtalanságához képest is el van bizonytalanodva. A tákolmány tetején, odafönt nem vesznek róla tudomást. Beszél tovább a mutálás előtt álló fiúhang.

– Mindketten a Fertőzöttek Üdülőjében tartózkodtunk, nővérem és én. Engedd meg, hogy magáról a Fertőzöttek Üdülőjéről ne mondjak semmit; vannak dolgok, amikről csak hazudni vagy vicceket mesélni lehet. Én aztán kijutottam onnét, Prodicus kihozott; ennek azonban ára volt, és én megfizettem. Nővéremmel nagyon későn ismerkedtem csak meg; odavitték hozzám, és azt mondták, hogy ő a nővérem. Azt állították, hogy erre bizonyítékaik vannak, hivatkoztak a számítógépes nyilvántartásban rögzített leszármazási táblázatra. Nővérem sokáig máshol volt, ismeretlen helyen; erről az ismeretlen helyről, ennek lakóiról nem volt hajlandó beszélni, sem tapasztalatairól, amelyeket ott szerezhetett; csak annyit mondott, hogy a különbségeket józan ésszel nem is lehet fölmérni.

marton3 0326

Jól sejtették a tisztelt Olvasók …

D. J. feláll, döbbenten hátrál, belekapaszkodik a hátrabicsakló korlátba, megint előrelép, hitetlenkedve szemügyre veszi Richárdot, mintha még sohasem látta volna. Megértett valamit.

… jól sejtették a tisztelt Olvasók.

– Nővéremnek tehát azt mondották, hogy semmi remény a gyógyulásra, hacsak bele nem egyezik abba, hogy elvigyék őt egy bizonyos helyre. Azzal hitegették, hogy ezen a bizonyos helyen szervekre bontják a halottakat, és a túlélési célokra felhasználható szerveket vagy szöveteket mélyhűtve tárolják; és hogy ezen a bizonyos helyen őbelé majd vadonatúj májat ültetnek; mert azt állították, hogy a gerinctáji fájdalmakat nem az elhúzódó szülés okozta, hanem a májban (véleményük szerint) kifejlődött rosszindulatú daganat. Ez a bizonyos hely volt a Fertőzöttek Üdülője.

… ott folytatjuk Richárd beszámolóját, ahol hozzákapcsolódik saját sorsához, és ahol ez a sors, akár egy élénk színű pamutgombolyag, szemünk láttára fog letekeredni.

csobbanások és koppanások

– Az persze viszonylag ritkán fordul elő, hogy valaki gyógyultan távozhat a Fertőzöttek Üdülőjéből, mindenesetre nem az egészségi állapottól függ. Nem is tudok rá példát a magam esetén kívül. A Fertőzöttek Üdülője szigorúan zárt övezet; persze nem úgy, ahogyan romantikus ábrándozók hiszik. A kerítés az egyének idegrendszerén keresztül húzódik. Aki azt hiszi, hogy szögesdróttal, reflektorokkal, őrtornyokkal és más efféle kellékekkel van az elkülönítés megoldva, az összetéveszti a Fertőzöttek Üdülőjét az emberiség történelmével. Csend van, csak apró cseppenések, csobbanások és koppanások hallatszanak, csak a Vakond prüszköl, amint lassan lemállik róla cucc, gönc és hóbelevanc.

– A csecsemőt mindjárt az elején elvették nővéremtől; nem tudni, mi lett vele. Amikor kiderült, hogy a nővérem és én összetartozunk, hirtelen ,,az érdeklődés homlokterébe kerültem”, ha szabad ezt a kifejezést használnom a zaklatások és kínzások véget nem érő sorával kapcsolatban. Őrszolgálatba kellett mennem, ahonnét nem és nem akartak leváltani (tudniillik a fertőzöttek maguk őrzik önmagukat), étel- és vízadagomat pedig elosztották egymás között. Hogy ezalatt mit műveltek a nővéremmel, azt nem is akarom szavakba foglalni; állapota gyorsan romlott. Hozzáteszem, hogy magam is nehezteltem rá, őt hibáztattam sorsom elviselhetetlenné válása miatt; mert amit át és túl kellett élnem, abból még az őrszolgálat volt messze legelviselhetőbb. Aztán valakinek eszébe jutott, hogy a nővéremet ki kellene dekorálni … azaz … minek is tagadjam … hiszen éppen erről akartam beszélni … az a valaki … nem lesz nehéz kitalálnod … én voltam. Azt akartam, hogy végre szálljanak le rólam, foglalkozzanak már valaki mással. Ők megörültek a javaslatnak; mintha csak erre vártak volna; hosszú, vékony szögeket szereztek, és a nővéremet elkezdték dekorálni. Ő már akkor annyira gyenge volt, hogy nem is védekezett. Azok meg tőlem kérdezték, miféle rajzolatot vigyenek fel a bőrére. Mondtam, hogy egy kígyót. Ők ujjongtak: pompás ötlet, egy kígyót! A fejénél kezdték. Lassan haladtak. A jobb lapockánál volt a fej, a test végigtekergett nővérem oldalán, combján, lábszárán; a bokájánál visszafordult, majd ugyanígy végigtekergett a bal oldalon, és a bal oldali lapockánál egy kunkorban végződött a farka. Részletekbe menő, rikító mintázata volt, végestelen végig. Sokáig tartott. Nővérem eleinte nyögött, később már csak a szemét hunyta le. Nekem azt parancsolták, hogy közben tartsam szóval. Szerettem volna felidézni közös emlékeinket, ő azonban, ha kérdeztem tőle valamit, rendszerint még csak válaszra sem méltatott.

marton4 0321

Egy darabig a lelkére beszéltem, később már csak vicceket mondtam neki. Micsoda rossz levegő volt abban a zsúfoltságban, abban a szellőzetlenségben! Igaz, némelykor fújt a szél a felsőbb rétegekből, ám ez csak a port kavarta föl, csak bőrünket marta szét, ziháló tüdőinknek nem hozott enyhülést. Voltak műszerek, amelyek jelezték, hogy nem sokkal nagyobb a légnyomás a tűrhetőnél, az oxigéntartalom pedig éppen elégséges; mégis, körülöttünk minél nagyobbá vált a légsűrűség, belül annál fájdalmasabb lett a légüres tér. Végül elkészült a kígyó. Utolsó pikkelyig fel volt vésve. Ők megkérdezték: mivel tetoválják a kígyótest által közrefogott üres mezőt?, a gerincvonal tájékát? Legyen egy ajtó, mondottam én!, egy ajtó amely mögül kiléphetnek nővérem titkos emlékei. Kitűnő!, kiáltoztak ők: egy ajtó! Habozás nélkül nekiláttak; és még javában égett a gázláng, amelyen az imént a kígyó végett izzították a szögeket. Nővérem, azt lehetett hinni (jómagam szinte nem is kételkedtem benne), belepusztul ebbe a szadisztikus műveletbe. De nem! Összeszedte magát. Ha fogcsikorgatva is, ha sok-sok szünettel, idegőrlő akadozásokkal is, de beszélni kezdett. Ezen közben, amíg az ajtó készült, amíg a kilinccsel cicomázott, a megtévesztően anyaghű téglalap vonásról vonásra belevésődött a bőrébe, ezen közben hamis vigasszal és biztatással árasztottam el: ez volt a bűnöm. Most már csak arról kell, hogy tudósítsalak, leginkább a teljesség és a rend kedvéért, arról tehát, mi történt ezután; ez pedig jóformán semmi; ha esetleg szépen hangzik is. Nos hát, végül elkészült az ajtó; nővéremet akkor már nem is kellett lefogni. Percek, sőt órák óta nem hallatta hangját, és nem láttatott önálló mozdulatot. Ők abbahagyták a munkát, kioltották a gázlángot, eldobálták a szögeket, szétmázolták a maradék festéket – és egy pillanatig elbizonytalanodtak. Mire pedig az a pillanat elmúlt… azaz mégsem, ezt nem jól mondom! Az a szó, hogy „mire”, nem fejez ki semmit, nem használható semmire! Tehát a pillanat elmúlt, és a pillanattal együtt a nővérem is elmúlt. Elmúlt, így mondom, te pedig arra gondolsz, hogy merő tapintatból mondom így, ahelyett, hogy „meghalt” vagy „elpusztult”. Nos hát nővérem kétségkívül elpusztult, ám ez úgy következett be, hogy elmúlt a pillanattal együtt. A kígyó megmozdult, kiegyenesedett, végigcsúszott a zsúfolt helyiségen, senkitől föl nem tartóztatva, majd, mint mondani szokás, eltávozott az épületből. Ott hevert a földön az ajtó, ajtószárny és a tokja; kinyílt, himbálódzott, becsukódott. Csak a nővérem, az nem volt sehol. Tűvé tették a Fertőzöttek Üdülőjét (hiszen előzőleg a bőrébe fúródó szögeket is tűvé tették!), mégsem került elő. Engem vádoltak, mondanom sem kell talán; vádoltak, hogy segédkeztem az eltűnésben, illetőleg (ők már így mondták) a szökésben; sőt, hogy magát a szökést én készítettem elő. Talán azon sem lepődöl meg, hogy némi huzavona után beismertem a cselekményt; hogy miképpen kényszerültem erre, az most nem érdekes. A lényeg az, hogy mire végrehajtották volna az ítéletet (most lehet azt mondani, hogy „mire”!), belépett Prodicus. Belépett, mármint azon az ajtón, amely nővérem egykori bőrébe volt karcolva. Nem mondom, szűk volt az ajtó, alighogy át bírt nyomakodni rajta; mégis azt mondom, hogy belépett. Ez a helyes kifejezés. Belépett, felém fordult, rám pillantott, kézen fogott, és magával vitt a Fertőzöttek Üdülőjéből. Most pedig itt vagyok, már amennyire mondhatom kétséges elhelyezkedésünkre, hogy „itt”, és amennyire mondhatok magamról olyasmit, hogy „vagyok”.

marton5 0326

Richárd elhallgat, alighanem vár valamire. D. J. úgy látja, mintha a párás homályban egybemosódna egy ferde vascölöppel.

– Magammal viszlek – mondja végül D. J., s az őt időnként megrohanó velőtlen rövidséggel hozzáteszi: – Ahová megyek, az egy jó hely.

– Én leszek Ariadné fonala – feleli Richárd, és lemosolyog a híd alá, ahol a Vakond lefoszlott rongyai kavarognak a forró vízben. D. J. nem tudja mire vélni a kétségkívül őszinte, mégis talányosán csengő kijelentést. Ekkor bukkan elő egy vaslemez mögül a Vakond selymes kis feje, amelyen csaknem önálló életet élnek a szimatolástól nagyra tágult orrcimpák. D. J. megfordul, de már későn: addigra a Vakond belekapaszkodott Richárd kezébe. D. J. felordít, bömböl:

– Takarodj! –, és teljes erőből mellbe taszítja Vakondot. A krumplicsírához hasonló, hosszú, vékony és gyenge, világtalan feltolakvó hangos csobbanással zuhan vissza, s torka szakadtából kiabálja:

– Lökdösődjél csak, te különleges ember! Lökdösődjél csak!

Richárd nem szól egy szót sem, pedig hiányzik a jobb keze; Richárd jobb keze Vakonddal együtt belepottyant a vízbe. Richárd alsókarjának csonkjáról kötélszerű, vastag nyaláb lóg a vastákolmány alá; tekeredik és gombolyodik, mint a pamutfonál; és egyre hosszabb, míg a csonkult kar egyre rövidebb.

– Állj! Elég volt! – ezt kiáltja D. J., nem valami bölcsen, és annál is kevésbé célirányosan. A richárdi korpusznak most már minden ízében elkezdődött a gombolyodás-tekeredés, nyalábok zuhognak a forró vízbe, s a forró vízben szétáznak, és a forró vízben sok-sok vékony szálacskára hullanak szét. Hol a Vakond?!, hol van?, D. J. keresi-kutatja Vakondot, mintha tőle számon kérhetné Richárd hirtelen szétnyalábolódását; Vakond pedig ott van a vízben, ott sodródik és pörög a többi vékony, csupasz, kiázott, fehér test között; azonban, hogy melyikük a Vakond, annak D. J.-nél figyelmesebb szemlélő sem igen volna megmondhatója.

kép | labs.openai.com