A PORLADÁS HATÁRÁN
1995 április
Késő délután volt, amikor Palingenius, a vándorló bölcs, akinek szülővárosában, Coelum Stellatumban lefejezték élethű viaszmásolatát, amelyből, bármilyen hihetetlenül hangzik is, állítólag valódi vér folyt, és az hosszú időre beszennyezte az említett helység földöntúli fényét: késő délután volt, amikor Palangenius megérkezett a Kaukázusi Birodalom határához.
A Kaukázusi Birodalom területén sokféle nép élt egymás között; a Birodalmat közrezáró hegyláncok egyenesen a világtengerből törtek a magasba, és a geográfusok minden bizonnyal hitelt érdemlő megfigyelése szerint folytatódtak a világtenger birodalmában is, ólomszínű haboktól fedve magasodtak; húzódtak és vonultak tovább, elsüllyedt régi földrészek elé. Azon a mintegy tíz mérföldnyi széles, sziklás földnyelven, amely a szkíták és a masszagéták határvidékén a Kaukázusi Birodalmat kötötte össze az ismert világ szárazföldjeivel, őrtornyokkal megerősített, széles és magas kőfal húzódott végig, a Fekete-tengertől a Hirkán-tengerig. Ezen a falon kellett átjutnia Palingeniusnak, és ő, mint vajmi kevesen a halandók közül, valóban át is jutott.
néma és üres
Volt a falon egy aranybetűs, görög felirat, amely így hangzott: „Bámulat és dicsőség az Utolsó Császárnak, amiért bentről kívülre került!”. Ez a felirat azonban a fal belső oldalán volt olvasható. Akadtak más feliratok is, görögül, perzsául és tokhár nyelven, mind-mind a fal belső oldalán; egyesek szerint a fal belső oldala annyira tele volt írva, hogy jóformán egy tenyérnyi felületet sem lehetett volna beíratlanul találni rajta; ezzel szemben a falnak az ismert világ felé néző, külső oldala néma és üres volt.
Egy magasabb szikla tetejéről le lehetett pillantani a fal mögé, kaukázusi területre; akik ezt a körülményt megemlítik, nem mulasztják el hozzáfűzni, hogy sokan élnek a kínálkozó lehetőséggel. Az idáig elvetődő utazók szemmel tarthatják a közeli hegyoldalakat is, és töprenghetnek rajta, miféle rejtett értelmű ábrákat rajzolnak ki az erdők örökzöldjében hasított nyiladékok.
Rövid párbeszéd zajlott Palingenius és az ismert világ néhány tisztviselője között, akiknek azért kellett a fal közelében állomásozniuk, hogy előmozdítsák az ismert világ és a Kaukázusi Birodalom közötti sajnálatosan gyér forgalmat.
Megkérdezték Palingeniustól, akinek üres volt a keze, hogy mi az, amit magával visz. Palingenius két szót ejtett ki a száján: Constantia, ez volt az egyik; Prudentia, ez volt a másik. Ezek szerint, firtatták a tisztviselők, Palingenius két rabszolganőt visz magával? Nem így van, felelte a vándorló bölcs: két uralkodónő csatlakozott hozzá, hogy az ő társaságában hagyják el az ismert világot. Megkérdezték a tisztviselők: ha csakugyan az ő társaságában van a szóban forgó két nő, és ha csakugyan uralkodónők (amiről, ha valóban így volna, előzőleg hivatalosan értesíteni kellett volna őket, hogy felkészülhessenek ünnepélyes búcsúztatásukra), akkor miért nincsenek jelen? Nagyon is jelen vannak, hangzott a válasz; de az ismert világ elhagyására irányuló szándék, amelyet helyesebb volna kényszerűségnek nevezni, már jelenlétük puszta észlelését is lehetetlenné teszi olyan ügybuzgó férfiak számára, akiknek figyelmét majdnem teljesen lekötik a megbízatásukkal kapcsolatos tennivalók.
A tisztviselők rövid tanakodás után aziránt érdeklődtek: miként lehetséges, hogy Palingenius tolmács nélkül is megérti szavaikat, holott ők a legtitkosabb nyelvükön beszélnek hozzá, amely nyelvet ma már nem ismer senki, és amely valószínűleg soha senki számára nem volt egészen érthető?
„Istenek szavát istenek akarata teszi érthetővé; az emberi beszédet az emberi szándék magától értetődővé teszi. Ne csodálkozzatok, hogy értem az emberi beszédet; hiszen értem az emberi hallgatást is.”
a vándorló bölcs
Milyen ajándékot – így szólt a következő kérdés – visz magával a vándorló bölcs az ismert világból a Kaukázusi Birodalomba? Palingenius, az igazsághoz híven, azt felelte, hogy magával viszi az állhatatosságot és a bölcsességet. Megkérdezték tőle, milyen mennyiséget visz magával az említett javakból, és hogyan tudja magával vinni őket, ha – mint az világosan látszik – üres a keze. Az állhatatosságot és a bölcsességet, amelyek – így a válasz – csakugyan javak, de nem oszthatók, még kevésbé mérhetők, ő a fejében viszi. Kérdezték a tisztviselők: talán az orrán keresztül szippantotta fel, mint valamiféle kábító vagy élénkítő port? Vajon a vándorló bölcs nézetei szerint az állhatatosság és a bölcsesség csak pornak számít az ismert világban, pornak, amelyet elsodorhat az első szél? És talán csak nem az ő fejében süvít az a szél, amely az említett nem osztható és még kevésbé mérhető javakat, miután azok elporladtak, porfelhők formájában hömpölyögteti? Mert akkor ők (tisztviselők az ismert világban!) kötelesek felnyitni a vándorló bölcs fejét, hogy bepillantást nyerjenek!
Palengenius pedig mondott egy mondatot, amelyet kétféleképpen is lehet értelmezni. Vagy így: „Zeusszal is hasonló dolog történt, amikor világra jött Pallas Athéné”, vagy pedig, ha figyelembe vesszük, hogy az egyik istenség a port mint anyagot, a másik istenség a porladás folyamatát jelenti a tisztviselők legtitkosabb nyelvén, emígy értendő: „Valamennyien por és hamu vagyunk, innen és túl a porladás határán”.
A tisztviselők erre nem szóltak semmit; levetették cifra köntösüket, és hátat fordítottak Palingeniusnak, aki most meglátta csupasz hátukon azt az írást, amelynek bekarcolásához bizonyára sok időre és még több türelemre volt szükség.
MENEKÜLÉS HITELES TÖRTÉNETE • KI VOLTAM UTOLSÓ CSÁSZÁR FŐKAMARÁSA VOLTAM • LÁTTAM UTOLSÓ CSÁSZÁR MENEKÜLÉSÉT • ÍGY TÖRTÉNT • ELLENSÉG JÖTT VILÁGTENGERBŐL • ELLENSÉG JÖTT VIZEK ALÓL KELETRŐL NYUGATRÓL ÉSZAKRÓL DÉLRŐL • FELJÖTT ÉG BOLTOT TÜKRÖZŐ VÍZBŐL • MIEINK ELŐSZÖR MEGFUTAMODTAK • ÁTKELT ÉGBOLTOT RIASZTÓ HEGYEKEN • MIEINK MÁSODSZOR MEGFUTAMODTAK • KÖRÜLVETTE PALOTÁT • MIEINK HARMADSZOR MEGFUTAMODTAK • UTOLSÓ CSÁ SZÁR TANÁCSOT KÉRT CSILLAGÁSZTÓL • ÉGBOLT VIZSGÁLÓJA VIZSGÁLÓDOTT SZÁMÍTÁSOKAT VÉGZETT • HÁRMAT HOZOTT KÖTELET LÉTRÁT SZÁRNYAT • CSÁSZÁRNAK TETSZETT SZÁRNY • FŐKAMARÁSNAK TETSZETT LÉTRA • CSILLAGÁSZNAK MARADT KÖTÉL • MENEKÜLTEK HÁRMAN TITKOS ÚTON BIRODALOM VÉDŐFALHOZ • SZÁRNY KÖNNYŰ KÖTÉL NEHEZEBB LÉTRA LEGNEHEZEBB • VÉDŐFAL BÖRTÖNFAL GÁTJA MENEKÜLÉSNEK • UTOLSÓ CSÁSZÁR FELÖLTI SZÁRNYÁT ELREPÜL • FŐKAMARÁS FELHÁG VÉDŐFALRA LÉTRÁT LEBOCSÁTJA TÚLNAN FOGSÁGBA ESIK • CSILLAGÁSZT NEM FOJTOTTÁK MEG SAJÁT KÖTELÉVEL • NEM KÖTÖZTÉK MEG SAJÁT
KÖTELÉVEL • PORLADÁS HATÁRÁN PORRÁ VÁLTOZOTT • FÚJJÁK ERŐS SZELEK ÉSZAKRA DÉLRE KELETRE NYUGATRA • EZT ÍRTAM RABSÁGOM
SIRALMAS ESZTENDŐI SORÁN CSUPASZ BŐRÉRE MÁS RABOKNAK • KIK VASBAN ÜLNEK ISMERT VILÁGRA NYÍLÓ KAPUNAK HÁTTAL • ÁRNYAK LENGÉSE NYOMÁN TALÁLGATVA MILY FÜTTY SZÓRA TÁNCOL ISMERT VILÁG •
Palingenius nagyra tágult, káprázó szemmel nézte az írásjeleket, amelyek egyikéből-másikából még most is vér és genny szivárgott.
„Enyém a földkerekség: jogom van rá, hogy bejárjam!”
„Az ismert világban semmire sincs jogod.”
Végül a tisztviselők – talán magyarázatképpen, talán azért, mert egy kicsit mégiscsak megsajnálták a vándorló bölcset – a következőket mondták, anélkül mindenesetre, hogy tevőleges jóindulatukra méltatták volna, vagy legalább odafordultak volna felé:
csillagvetemény
„Kapaszkodj fel tehát arra a magas sziklára, és pillants a fal mögé. Bár az esti sötétség elrejti már a tájat, szemedbe fognak ötleni a Kaukázus lejtőin kigyúlt fények, amelyek, mint hallottuk, sűrűbbek az égbolt lejtőin sarjadó csillagveteménynél, és megláthatod a császári palotát, amelynek oszlopai, mint azt szavahihető férfiak egybehangzó beszámolói tanúsítják, világító kövekből vannak kifaragva. Szívd ezt a látványt magadba, hogy magunk is megláthassuk visszfényét, ha majd (utána rögtön!) felnyitjuk a fejedet, és bepillantást nyerünk rejtett javaid közé!”
De akkor már Palingenius nem volt sehol. Vagy inkább ott volt mindenütt. Porfelhőként lebegett az esti széllel a Kaukázus fölött: sodródott egyre beljebb.
