TALÁLKOZÁS

AZ ANYA

Nem személyes életemről akarok most beszélni, csupán az emlékezetemben fölbukkanó néhány olyan dologról beszámolni, amelyek meghatározóan befolyásolták gondolkodásom módját és irányát.

A legkorábbi emlékem, melyről ez elmondható, négyéves koromból való. Körülbelül egy évvel korábban söpörte el gyermekkorom bécsi otthonát szüleim válása. Ezután vittek apai nagyszüleimhez Lwowba, azaz Lembergbe, az egyik osztrák „örökös tartomány”, Galícia akkori fővárosába. Nagyszüleim a szó pontos értelmében nemes emberek voltak. Különleges módon illettek egymáshoz, kiegészítvén egyik a másikát. Életük méIyebb dolgairól ritkán váltottak szót. Arról, ami szüleim között történt, természetesen nem beszéltek az én jelenlétemben, de gyanítom, hogy – a gyakorlati és kikerülhetetlen ügyeken túl – maguk között sem ejtettek szót. A gyermek persze, nagyon várta, hogy hamarosan viszontláthatja édesanyját, de kérdés az ő ajkát sem hagyta el. S akkor egyszer csak történt valami, amit el kell mesélnem.

néma maradtam

A háznak, amelyben nagyszüleim laktak, volt egy nagy, négyszög alakú belső udvara, melyet egészen a tetőig nyúló faerkélyzet vett körül, amelyen minden szintjén körbe lehetett járni az épületet. Itt álldogáltam egyszer, négyéves koromban egy nálam jó néhány évvel idősebb leánnyal, az egyik szomszéd lányával, akire a nagymama a felügyeletemet rábízta. Mindketten a korlátra könyököltünk. Nem emlékszem, hogy tekintélyes barátném előtt beszéltem volna anyámról, de még most is hallom, ahogy a nagylány ezt mondja nekem: „Nem, nem jön vissza soha.” Tudom, hogy néma maradtam, de azt is, hogy nem kételkedtem az elhangzott mondat igazságában. Belém nyilallt, s évről évre méIyebbre fúrta gyökereit a szívemben, de már vagy tíz év múltán kezdtem úgy érezni, mint ami nem pusztán énvelem, hanem az emberrel kapcsolatos. Később egy alkalommal a következő szót alkottam magamnak: „Vergegnung” – ez az az „esemény”, amikor elvétünk vagy elmulasztunk egy valódi emberi találkozást. Amikor további húsz év elteltével viszontláttam anyámat, aki a távolból jött meglátogatni engem, feleségemet és gyermekeimet, nem bírtam úgy nézni a még mindig elbűvölően szép szemébe, hogy ne hasított volna belém a „Vergegnung” kifejezés, mint egy nekem szegezett szó. Meglehet, hogy az első dobbanása mindannak, amit életem folyamán az igazi találkozás eseményéről megtapasztaltam, ott volt, abban a négyéves gyermeknek mondott szóban.

MEGTÉRÉS

Fiatalabb éveimben a „vallás szféráját” a kivételes dolgok között tartottam számon. Voltak órák, melyek kivétettek a dolgok napi folyásából. Valahonnan rést ütöttek a hétköznapok szilárd burkán, s íme, hirtelen megroppant a jelenségek megbízható állandósága, törvényeit elsöpörte a rajtaütésszerű támadás, mely rám zúdult. A „vallási tapasztalás” a másság megtapasztalása volt, amely nem tartozott bele az élet összefüggéseibe. A dolog kezdődhetett egészen egyszerűen, például egy jól ismert tárgy szemlélésével. Kis idő múltán azonban váratlanul titokzatossá és félelmetessé vált, s végül oly áttetszővé, hogy rajta keresztül magának a titoknak villámló sötétjébe pillanthattam. Máskor az idő fonala szakadt meg hirtelen, s előbb a külvilág szilárd épülete, majd a belső én még annál is szilárdabb bizonyossága hamvadt el, és az embert, a lényevesztett névtelent – ami maradt az emberből, akit már nem ismert – elborította a teljesség. Őt magát kiragadta a „vallás szférája”. Amott volt immár a megszokott egzisztencia a maga ügyesbajos dolgaival, emitt pedig elhatalmasodott az átszellemültség, a megvilágosodás, az elragadtatás időtlenül és egymásba folyón. Saját létezésem tehát egy e világot és egy túlvilágot ölelt át, amelyeket az átmenet konkrét pillanatán kívül nem kötött össze semmi más. Az idő foglyaként a halál és örökkévalóság felé iramló élet ilyen fölosztása – mely élet a halál és örökkévalóság árnyékában nem teljesedhet be másként, mint épp időbeliségének beteljesítése révén – egy hétköznapi esemény nyomán vált számomra tarthatatlanná, egy ítélkező esemény fényében, a dolgok folyamatos menete által kedvelten, a zárt ajkak és rebbenéstelen tekintet hozta ítélet nyomán.

végzetszerűen

Nem rendkívüli eseményről van szó, csupán a következő történt: Egy ízben egy ilyen „vallási” lelkesültségben eltöltött reggelt követő délelőttön ismeretlen fiatalember látogatását fogadtam, anélkül, hogy teljes lélekkel jelen lettem volna. Barátságos előzékenységem persze így is kifogástalan volt, s látogatómmal nem bántam hanyagabbul, mint korosztálya többi képviselőjével, akik a napnak ezen órájában – mikor az orákulum válaszolni kész – szoktak fölkeresni. Figyelmesen és nyíltan társalogtam tehát, csupán rest voltam kitalálni azokat a kérdéseket, amelyeket maga nem tett föl… Ezekről később, nem sokkal utána barátai egyike által – ő akkor már nem élt (elesett az első világháború kezdetén) – értesültem, mégpedig lényegi tartalmuk szerint, s megtudtam, hogy fiatal barátom bizony nem mellékesen jött hozzám, hanem végzetszerűen, nem csevegni jött, hanem dönteni, és pontosan énhozzám, pontosan azon az órán. Mit is várunk el, midőn, bár kétségbeestünk, mégis elmegyünk egy embertársunkhoz? Bizonyosan valamilyen jelenlétet, mely által jelét kapjuk, hogy mégiscsak van cél és létezik értelem.

Azóta szakítottam azzal a „vallási szférával”, amely semmi más, mint kivétel, kiemelés, kilépés, extázis – vagy talán az szakított énvelem. Immár semmim nincs, mint hétköznapjaim sora, melyből kivétetni soha nem fogok. A titok többé már nem tárulkozik föl, visszahúzódott – vagy itt vett lakást, itt, ahol minden olyan, amilyen, s úgy van, ahogyan van. Azóta nem ismerek más teljességet, mint tünékeny óráim reám szabott igényekből és felelősségből álló teljességét. Távol attól, hogy azokhoz felnőttem volna, azért tudván tudom, hogy a nekem szegezett igény megszólítás, vállalt felelősségem pedig szabad felelet arra, és tudom azt is, ki szól s várja válaszom.

Sokkal többet, íme, nem tudok. Ha ez vallás, akkor a vallás egyszerűen minden, a párbeszéd lehetőségeként megélt minden, de minden.

küldetéssel bíznak meg

Van itt tér a legfölségesebbek számára is. Így ha imádkozol, és imáddal nem távolodsz el az élettől, hanem épp ezt az életet foglalod bele; és legyen szó akár arról, hogy föláldozd, akár arról, hogy a hallatlan és rajtaütésszerű dolgokban – ha föntről megszólítanak – fölszólítanak, kiválasztanak, fölhatalmaznak, küldetéssel bíznak meg: rólad, a te halandó életporciódról van szó; és nem kivételes ez a pillanat, az imádkozás pillanata sem, hiszen a múltadra támaszkodik és életed még előtted álló tartamára irányul; és nem is valami kötelezettség nélküli, közömbös teljesség nyel magába, hanem meghívott vagy: társul akarnak – téged.

Fordította: Gáspár Csaba László

kép | vecteezy.com