KÉT BESZÉLGETÉS
1989 ősz
Három egymást követő este egy közép-németországi iparváros népfőiskoláján tartottam előadást, melynek tárgya ez volt: „A vallás mint valóság.” Mondanivalóm lényege egyszerű megállapítás volt: a „hit” nem az ember lelkében kavargó érzés, hanem az ember belépése a valóságba, a megcsonkítatlan, a megrövidítetlen, a teljes valóságba. Egyszerű megállapítás ez, csakhogy ellentmond a megszokott gondolatnak. Így hát, hogy megvilágítsam, három estére volt szükség, éspedig nem csupán három előadásra, hanem még három vitára is, amelyek az előadásokat követték.
Ezeken a vitákon föltűnt valami, ami nyomasztóan hatott. A hallgatóság többségét láthatóan munkások alkották, de közülük senki sem emelkedett szólásra. A fölszólalók, akik kérdésekkel, kételyekkel és különféle gondolatokkal álltak elő, jobbára diákok voltak (a városnak ugyanis híres, nagy múltú egyeteme van), ámbár mindenféle más kör is képviseltette magát. A munkások hallgattak. Csak a harmadik este végén derült fény a számomra már-már fájdalmassá vált hallgatás nyitjára. Egy fiatal munkás lépett hozzám s így szólt: „Tudja, efféle helyeken mi nem tudunk beszélni, de ha van kedve holnap összejönni velünk, megbeszélhetnénk egyszer együtt az egészet.” Magától értetődően beleegyeztem.
isten-hipotézis
A következő nap vasárnap volt. Reggeli után mentem a megbeszélt helyre, s ez alkalommal egymás között beszélgettünk csaknem egészen estig. Volt közöttük egy éppenséggel már nem fiatal munkás, aki minduntalan magára vonta tekintetemet, mert úgy figyelt, mint aki valóban fölfigyelni akar. Manapság nem gyakori az ilyesmi, leginkább még munkások között fordul elő, akiket nem a beszélő személye köti le, mint oly gyakran a polgárokból álló publikumot, hanem mondanivalója. Emberemnek igen érdekes arca volt. Egy óflamand oltárképen, mely a pásztorok imádását ábrázolja, az egyik pásztornak van ilyen arca, annak, amelyik széttárja karját a jászol előtt. Igaz, a velem szemben ülő férfi nem úgy festett, mintha hasonló öröm kerítené hatalmába, arca sem volt olyan derűs, mint a pásztoré a képen, de le lehetett olvasni róla, hogy figyel és elgondolkodik, s mindkettőt éppoly komótosan, mint amilyen nyomatékosan teszi. Végül ő is megtörte hallgatását. „Nekem – magyarázta lassan és megfontoltan, azt a fordulatot ismételve el, melyet a csillagász Laplace, a világ keletkezéséről szóló Kant-Laplace-féle teória egyik megalkotója a Napóleonnal folytatott beszélgetés során mondott –, nekem az a tapasztalatom, hogy erre az isten-hipotézisre nincsen szükségem, hogy kiismerjem magam a világban.” A „hipotézis” szót úgy ejtette ki, mintha látogatta volna annak a jelentős természetkutatónak az előadásait, aki ebben az ipari és egyetemi városban tanított, s kevéssel azelőtt, nyolcvanöt évesen halt meg; ő szeretett hasonló tónussal beszélni, mikor nem zoológiáról, hanem világnézeti kérdésekről volt szó, jóllehet ő maga a természetről vallott eszméje számára nem vetette meg az ,,Isten” megjelölést.
A férfi lapidáris kijelentése szíven ütött, mélyebb fölszólításnak és kihívásnak éreztem, mint a többit, melyet addig intéztek hozzám. Eddig, bár nagyon komolyan, mégis bizonyos lazasággal tárgyaltunk. Most egyszerre szigorú és kemény lett minden. Milyen irányból válaszoljak, hogy megválaszoljak ennek az embernek? Egy pillanatra eltöprengtem a feszültté vált légkörben. Felötlött bennem, hogy meg kellene ingatnom a természettudományos világnézetébe vetett biztonságát, amellyel olyan világra gondol, amelyben az ember „kiismeri magát”. Milyen világ is az? Amit mi világnak nevezünk általában, a világ, amelyben ott a cinóbervörös és a fűzöld, a D-dúr és a h-moll, az alma íze és a vermut zamata, az „érzéki világ” – ez a világ egészen más, mint sajátosan megalkotott érzékeink amaz elképzelhetetlen folyamatokkal találkozásának eredménye, melyek lényegét mindegyre hiábavalóan iparkodik meghatározni a fizika. A vörös szín, amit látunk, nincs sem ott a „dologban”, sem itt a „lélekben” – a kettő egymásra villanásában lobban föl, s addig ontja színét, míg épp egy vörös-érzékeny szem és egy vöröslő rezgés áll egymással szemben. Hol is van tehát a világ és bizonyossága? Az ismeretlen „objektumok” ott, a látszólag ismert és mégis megragadhatatlan „szubjektumok” itt, s e kettő oly valóságos, ám mégis oly elillanó találkozása, a „jelenségek” – nem alkotnak ezek vajon három külön világot, amit azután már egyáltalán nem fog át valami végső, egyetlen világ? Hol van az a „hely”, amelyen a három, egymás elé helyezett világot képesek vagyunk a magunk számára egybe-gondolni; mi a lét, amely ennek az oly kérdésessé vált „világnak” szilárd tartást ad?
Mikor a végére értem, néma csönd honolt az immár alkonyodó teremben. Majd a pásztorábrázatú férfi fölvonta súlyos szemhéját, melyet egész időn át leeresztve tartott, rám emelte tekintetét és lassan, nyomatékosan így szólt: „Igaza van”.
Zavartan ültem vele szemben. Mit is tettem? Elvezettem őt annak a szobának a küszöbére, amelyben az a fölséges elképzelés trónol, melyet Pascal, a fizikus és Pascal, a hívő a filozófusok Istenének nevez. Csak hát ezt akartam? Akihez odavezetni akartam, nem a másik volt inkább, az, akit Pascal Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének nevez, az, akihez szólhat az ember: Te…!?
Alkonyodott, későre járt. Másnap reggel el kellett utaznom. Nem maradhattam – pedig tulajdonképpen azt kellett volna tennem –, nem maradhattam ott, hogy belépjek a gyárba, ahol a férfi dolgozott, hogy munkatársa legyek, vele együtt éljek, elnyerjem élete bizalmát, segítsek neki, hogy velem együtt járja be annak a teremtménynek az útját, aki a teremtést elfogadja. Már csak pillantását viszonozhattam.
*
Röviddel ezután egy nemes, idős gondolkodó vendége voltam. Egy konferencián ismerkedtem meg vele, ahol mindketten előadást tartottunk: ő a népiskoláról, én a népfőiskoláról. Ez hozott össze bennünket, mert egy véleményen voltunk abban, hogy a „nép” szó mindkét esetben ugyanazon átfogó értelemben értendő. Akkoriban kellemesen meglepett, hogy az acélszürke hajú férfi beszéde kezdetén arra kért bennünket, felejtsük el mindazt, amit könyvei alapján filozófiájáról tudni véltünk: az utóbbi években – s ezek háborús évek voltak – a valóság oly közel penderült hozzá, hogy újból kellett mindent szemügyre vennie s éppenséggel újólag átgondolnia is. Öregnek lenni, bizony, pompás dolog, ha az ember nem felejtette el, mit jelent elkezdeni. Ez az ember, meglehet, épp idős korában tanulta meg igazán. Csöppet sem akart fiatalnak mutatkozni, tartotta magát korához, ám fiatalos, kezdéshez értő módon.
Egy másik, nyugatra fekvő egyetemi városban élt. Amikor az ottani teológusok meghívtak, hogy beszéljek nekik a próféciáról, nála laktam. Házában igen jó szellem uralkodott: az a szellem, mely átjárni akarja az életet és nem írja elő, hol nyíljék az meg számára.
tengernyi ártatlan vér
Az egyik reggel korán fölkeltem, hogy korrektúrát olvassak. Előtte való este kaptam meg egy könyvem előszavának kefelenyomatát, s mivel ez az előszó amolyan vallomás volt, még egyszer igazán alaposan el akartam olvasni, mielőtt nyomdába kerül. Nos, fogtam és lementem vele a dolgozószobába, melyet fölkínáltak arra az esetre, ha szükségem lenne rá. A házigazda azonban már ott ült az íróasztalánál. Az üdvözlés után nyomban megkérdezte, mi van a kezemben, s mikor megmondtam, azt kérdezte, nem lenne-e kedvem fölolvasni? Szívesen ráálltam. Barátságosan, de nyilvánvalóan meglepődve, sőt növekvő idegenséggel hallgatta. Mikor a végére értem, előbb habozva, majd a dolog súlyosságától sodortatva, egyre szenvedélyesebben így szólt: „Mivel magyarázza azt, hogy lépten-nyomon Istent mond? Hogyan várhatja el, hogy olvasói annak értsék a szót, aminek Ön szeretné? Hiszen az, amit e szó Ön szerint jelent, olyannyira túlemelkedik mindazon, amit az ember megragadhat és fölfoghat, márpedig Ön épp ezt a túlemelkedettséget gondolja. Mikor azonban e szót kiejti, ezzel egyszerűen odaveti, hogy bárki hozzáférkőzhessék. Az emberi beszéd melyik szavát ferdítették el, szennyezték be, gyalázták meg úgy, mint ezt? A tengernyi ártatlan vér, melyet kiontottak érte, megfosztotta ragyogásától. A tömérdek igazságtalanság, melyet elfödnie és elszenvednie kellett, letörölte jellegzetes vonásait. Amikor azt hallom, hogy ’Isten’-nek nevezik a Legfölségesebbet, olykor bizony úgy hangzik fülemnek, mint valami káromlás.”
Lángolt a gyermekien tiszta szempár. Hangja szintén lángot vetett. Majd kis ideig némán ültünk egymással szemben. A szobát lassan elöntötte a kora reggel világossága. Úgy éreztem, mintha a fényből erő áramolnék belém. Amit akkor feleltem, ma már nem tudom elismételni pontosan, csak körvonalaiban.
,,Igen – mondtam valahogy így –, ez minden emberi szó közül a legtöbb terhet hordozó. Nincs még egy szó, mely ennyire beszennyeződött, ennyire szétfeslett volna. Ám épp ezért nem szabad lemondanom róla. Szorongatott életük terhét nemzedékek hengerítették e szóra, és a földre préselték: a porban fekve hordozza terheiket. Vallási pártoskodásaikkal emberek nemzedékei szaggatták ízekre; öltek érte és meghaltak érte: hordozza mindnyájuk ujja nyomát és mindannyiuk vérét. Hol találhatnék hozzá hasonló szót, mellyel a Legfölségesebbet jelölhetném? Venném bár a legtisztább, legszikrázóbb fogalmat a filozófusok legféltettebb kincstárából, csak valami mozdulatlan és szótlan gondolati képet markolnék, nem pedig a jelenlétét idézném meg annak, akit én gondolok, azét, akit szörnyű életükkel és halálukkal emberek nemzedékei magasztaltak az égbe és aláztak porba. Őt gondolom én – Őt, akihez a pokol kínozta, egeket ostromló emberi nemzedékek fohászkodnak. Igaz, torzképet rajzolnak, és azt írják a kép alá: ‘Isten nevében tettük’. De mikor eloszlik tévhit és ködkép, mikor a legmélyebb magány homályában az Ő színe előtt állnak, s már nem azt hajtogatják mindegyre: ‘ő, Ő’, hanem így sóhajtanak föl ‘Te’, ezt kiáltják ‘Te!’, az Egyetlent szólítják mindannyian, s ha ekkor hozzáteszik is: ‘Isten’, vajon e szó akkor nem a valódi Istent jelöli, Őt, akit mindannyian szólongatnak, az Egy Élőt, az ember gyerekének Istenét? Nem Ő az, aki csakugyan hallja kiáltásukat? Aki – meghallgatja? S nem épp ezáltal szentelődött meg az ‘Isten’ szó, az esdeklő fölkiáltás szava, a névvé vált szó minden emberi nyelvben és mindörökre? Becsülnünk kell azokat, akik azért száműzik e szót, mert lázadnak a jogtalanság és a jogtiprás ellen, melyek oly szívesen hivatkoznak ‘Isten’-től nyert meghatalmazásra – ám elvetnünk mégsem szabad. Megértem azokat, kik azt javasolják, ne beszéljünk, hanem hallgassunk egy ideig a ‘végső dolgok’-ról, hogy a szavak, melyeket rosszul forgattunk, megváltást nyerjenek. Csakhogy nem ez megváltásuk útja. Mi nem moshatjuk tisztára az ‘Isten’ szót, magunkban erre képtelenek vagyunk; de fölemelhetjük a földről, beszennyezett és szétfeslett állapotában, és kifeszíthetjük halálos gondunk órája fölött.”
Teljes világosság volt a szobában. A fény már nem áradt befelé: betöltött mindent. Az idős férfi fölállt, hozzám lépett, kezét vállamra tette s így szólt „Tegeződhetnénk…” Beszélgetésünk, íme, hazaérkezett. Mert ahol ketten igazán együtt vannak, Isten nevében szólíthatják egymást: te…