HOL AZ ELLENSÉG? 

Az elmúlt években a posztkommunista országokban, így Magyarországon is, egyre agresszívebb támadások érték a szovjet emlékműveket. Az indulat érthető, de a pusztító düh annyira elvadult, hogy érdemes megvizsgálni, mi működteti. Írásomban azt vizsgálom, van-e a támadások mögött antiszemita tartalom, és lehet-e azt állítani, hogy céljuk „az ellenség kiirtása”.

2006. szeptember 18-án, miután az őszödi beszéd néhány mondata nyilvánosságra került, spontán utcai zavargások törtek ki Budapesten. Az évtizedek óta nem látott méretű spontán felzúdulás teljesen készületlenül érte a rendőrséget. Csak hosszú órák és sok pusztítás után sikerült megfékezniük a dühöngő tömeget, és közben maguk is súlyos visszaéléseket követtek el. Mintegy kétszáz ember sérült meg.

embervadászat

A rendőrség fellépését a „nemzeti” és „hazafias” média a „forradalmár hazafiak” elnyomásaként ábrázolta; s az „embervadászatot” értelmezésük szerint az „illegitim, hazug kormány” rendelte el. A Fidesz, a KDNP és a Jobbik ma is ezt az álláspontot képviseli. 2008 decemberében a Terror Házában tartották Kormos Valéria Embervadászat utasításra című könyvének bemutatóját, melynek kapcsán Balog Zoltán képviselő párhuzamot vont a rendőri brutalitás áldozatait elnyomó szocialista-liberális kormány és a Gulágról hazatérőket elnyomó sztálini diktatúra között.

A televízió épületének megtámadása után hetekig zajlottak a demonstrációk és tiltakozó felvonulások a Parlament épülete előtt. A neonáci Árpád-sávos zászlókkal borított pódiumról a skinheadek magyar népdalokat harsogtak az éjszakába. A hangzavart időnként a szocialista és liberális képviselők elleni antiszemita szónoklatok szakították meg, és a tömeg leköpdöste az érkező és távozó politikusokat. Nevüket, fényképüket, személyes adataikat a lámpaoszlopokra ragasztott posztereken tették közzé, mintha körözött bűnözők volnának. A posztereken baloldali újságírók adatai is megjelentek. Ötven állítólagosan „zsidó áruló” (ismert baloldali vagy liberális politikus és újságíró) nevét hangosan felolvasták, miközben azt skandálták: „Te is itt fogsz lógni!” A televízió épülete és a Szabadság téri szovjet emlékmű elleni támadás után fél évvel megjelent az interneten egy szélsőjobboldali szerkesztésű magánvideó. A felvétel alatt a Marseillaise szól, szimbolizálva, hogy szabadságukért harcoló forradalmárokat látunk. A tévé és az emlékmű elleni támadásokat úgy koreografálták, hogy az 1956-os forradalom jól ismert képeire emlékeztessenek – ezek a képek meg is jelennek a videóban. 2006-ban, csakúgy, mint 1956-ban, a szovjet címert vasrudakkal feszítették le – az ikonográfiai párhuzam nyilvánvaló. Csakhogy 2006-ban a „hazafiak” ünnepélyesen a Dunához vitték a címert, és a Himnusz éneklése, meg harsány „ria-ria-Hungária” felkiáltások közepette belehajították a folyóba. A történelmet ismerők számára az események erősen felidézik a nyilasok tetteit, akik 1944-es hatalomra kerülésük után több ezer zsidót lőttek a Dunába^[1]. Az „elzsidósodott” szocialista kormánnyal azonosított szovjet címer folyóba lökése nyilvánvalóan szimbolikus aktus. A Magyar Önvédelmi Mozgalom beszámolója is a párhuzamot erősíti: állításuk szerint a „szabadságharcos hazafiak” által a „hazugság Bastille-á”-nak nevezett televízió épületét azért támadták meg, mert ugyanazt a szerepet tölti be, mint 1956-ban a „hazugsággyár” rádió.

2006. november 4-én már nem spontán, hanem jól szervezett demonstrációt rendeztek az emlékműnél. A Jobbik akkori alelnöke, Bíber József Tibor a kormányt kritizáló beszédében úgy vélte, a szocialisták és a liberálisok taktikája „épp attól származik, akit annyira démonizálnak, Adolf Hitlertől. A szónoklás nagy klasszikusától tanul a liberális média. /…/ Újból kísértet járja be, de nem Európát, hanem Magyarországot. Az exkommunisták kísértete. Jöjjenek a szellemirtók! A kommunista szellemiség kiirtásra vár!” Ezt követően még számos demonstrációt szerveztek, egyre nyilvánvalóbb antiszemita felhangokkal: az egyik résztvevő arra biztatta társait, álljanak ki a „goj egység” mellett a „zsidó-keresztény, zsidó-cigány” Magyarországban. 2008. szeptember 20-án cipőkkel és Molotov-koktélokkal hajigálták meg az emlékművet, amelyet 2006 óta barikáddal kerítettek el, akárcsak a Parlament épületét a nagyobb állami ünnepek alkalmával. A „nemzeti, hazafias” média értelmezése szerint a nép többé nem ünnepelhetett szabadon, ezzel is érzékeltetve, hogy az 1956-oshoz hasonló „kommunista” diktatúra működik az országban. 2008 elején jelent meg a mozikban A Wittner film – Hóhér vigyázz! című alkotás, amelyben mindezek az elemek visszaköszönnek. A nyitó jelenetben Wittner Mária 2001-es beszédének egy részletét halljuk-látjuk: „Megidézem az áldozatokat, az élőket és a holtakat, hogy együtt vádoljuk a szocialista köntösbe bújt hóhérainkat. … Vádolom, hogy kifosztották az országot, hogy a dolgos magyar nép munkájából elveiket megtagadva lettek vörös kapitalistákká… Ezért megállapítom az áldozatok nevében, soha nem lesznek képesek arra, hogy magyar politikusként egy nemzet felemelkedése érdekében cselekedjenek. Itt teszem fel a kérdést, milyen morál alapján ülnek egy magyar parlamentben még most is és alkotnak törvényeket egy általuk tönkretett, kifosztott, megalázott nemzet számára? A Szent Korona tana és a magyar nemzet nevében erkölcsi hullává nyilvánítom őket”. A film az 1956 – Aki magyar … (velünk tart) című rockopera részletével zárul: „Mi volt 1956, barátom? Múlt, ami elmúlt? Egy nép, amely elhullt? /.../ Elfelejtetted a Tettet? Amikor a semmiből sok ember Valamit teremtett. /.../ A sokat emlegetett Nép. Aki látta, felejthetetlen a kép: ahogy ott vonult, ahogy a Veres Csillag az utcára hullt. Ahogy dőlt a Szobor, s még dőltében is ölt. /.../ Azt hitted, véget ért a rabság, s hogy elérkezik végre a Szabadság? /.../ Azt hitted, kis magyar, hogy elnézik neked a Nagyok?! Nem kértél sokat, csak az életed, s balgán azt hitted, hogy ellenértéknek beszámíthatják talán a véredet. Vér-vár. Vér-vád. Vér-ver. Aléltan elhever. A puszta föld. Ököl. Szorít, elernyed. Földedbe bevernek, mint jelzőkarót. Élethosszig fizetheted ezt az adót! Jön a defterdár, s tőle megtudod: néhány szép napért mennyi az ár. Mi volt az életed? Hiába kérdezed… Ahogy a helyed nézed népeknek sorában, légy büszke arra: ha csak kicsiny kokárda vagy Világnak gomblyukában.”

Az idézetekben antiszemita sztereotípiákra ismerhetünk, és olyan közhelyekre, mint a mi és az ők szétválasztása, a „dolgos nép” és a „kizsákmányoló uralkodó hatalom” szembeállítása. Ez a mi, a nép, látszólag nincs döntési helyzetben, erőtlen, kalickába zárt, és kvázi arra vágyik, hogy lerázza az „új diktatúra” igáját. Ebben az értelemben a „régi és a régi-új diktatúra” évtizedek óta sújtja a magyarokat, és az „úgynevezett rendszerváltás” sem változtatott a helyzeten, csupán privatizációnak nevezik az államosítást. A jelenlegi urak – az ő olvasatukban – régi kommunisták, akik most kapitalistaként jelennek meg, és a „globális tőke” érdekeit védik a nemzet kárára. A nemzeti gondolkodásban az „áruló uralkodó hatalmat” már a külsejéről fel lehet ismerni. Jellegzetes fordulat a különféle biológiai konnotációjú metaforák használata: például a „vírushordozókról”, akiket mindenestül ki kell pusztítani, hogy megszabaduljunk tőlük. A közbeszédben pár évvel korábban csak marginálisan megjelenő érzelmeket nyíltan vállalva a szocialistákat „degeneráltaknak”, „kiirtandó gyomoknak” és „erkölcsi hulláknak” nevezik. Az ilyen terminológia elterjedése előrevetíti a valóságos gyilkosságot, s mint mentális kép megragad az emberek fantáziájában. A vérvád emlegetése felidézi az antijudaista sztereotípiát, és azt sugallja, hogy a „zsidó” kommunizmus 1956-ban keresztény magyar emberek vérét követelte. Erre utal a Magyar Nemzet 2008 szeptemberében megjelent egyik cikkének címe, amely az Európai Uniót is „birodalmi” erővel ruházza fel: Európai birodalomépítők. Vérvád a nemzetállam ellen: Kísérlet a brüsszeli szuperkormány létrehozására.

Mint a példákból is láthatjuk, a magyarországi antiszemitizmus nem szigorúan a valóságos vallási vagy kulturális közösség elleni gyűlölet, inkább szimbolikus: az idegenekkel, a szocialista és liberális politikai és médiaszemélyiségekkel szemben érzékelhető. Kulturális kód, világnézet, e világi metafizika, vagy univerzális projektív identifikáció azokkal az értelmiségiekkel szemben, akik a „hazafiak vérével átitatott magyar földdel” ellentétben a kozmopolitizmust, az urbanitást és az intellektualitást testesítik meg.

bizonytalanságban

Az antiszemitizmus mindig olyan társadalmi csoportokban jelentkezik, amelyek – jogosan vagy jogtalanul – bizonytalanságban érzik magukat. Az erős, etnikailag egységes nemzetet a biztonsággal és fejlődéssel azonosítják, így ez az értékrend pszeudo-vallásos szerepet tölt be. Mindezt kiegészíti a Magyarországon nagy múltú, vallási alapokon nyugvó antijudaista előítélet és az anticionizmus, azaz a „baloldali antiszemitizmus”, amely mögött szintén „nemzetben gondolkodás” rejlik, s amely különösen a korábbi szocialista országokban ismert jelenség: felszínes, sztereotipizált kapitalizmuskritikával párosuló globalizáció és a nyugati multik ellen fordító gondolkodásmód.

A „másodlagos antiszemitizmus” is egyre gyakoribb: a bűntudat enyhítésének bevett módja, hogy az értelmezésben a bűnös és az áldozat szerepe megcserélődik. Az antiszemita sztereotípiák szerint a „zsidó” ma Magyarországon megtestesíti az összes főellenséget: a liberalizmust, a liberális értelmiséget, a bolsevik kommunizmust, a kapitalizmust, a szociáldemokráciát. Közhely, hogy Hitlerhez hasonlítják a zsidókat, és palesztin holokausztot emlegetnek. A globalizáció folyamata az antiszemita olvasatban a magyar kultúra, hagyomány, értékek, végső soron a teljes nemzet és nép „szisztematikus kiirtása”, amelyet a „zsidók” irányítanak. A globalizáció itt egyet jelent a cionizmussal. Hogy végső soron maga a demokratikus értékrend is lehet „zsidó ármánykodás” eredménye, bizonyítja egy politikus szájából 2009-ben elhangzott megfogalmazás is, hogy a magyar Parlament a „Kossuth téri zsinagóga”, amit ki kell füstölni.

Az 1920-as évektől napjainkig az antiszemiták egyetértenek abban, hogy a Magyarországot (és egész Európát) fenyegető legnagyobb veszély nyugatról a liberalizmus, keletről a bolsevizmus, és mindkettőt a „zsidók” találták ki. A „zsidó” mumus bármilyen formában képes aláaknázni a nemzetközösséget, s a világforradalom is valójában „zsidó” forradalom. Ezért jelképezi a szovjet emlékmű a „zsidókat”. 2008 szeptemberében Morvai Krisztina egy demonstráció alkalmával azt ajánlotta a „liberálbolsevista cionistáknak, gondolkodjanak el azon, hogy hova menekülnek, mert nincs kegyelem”.

A magyarországi antiszemitizmus meghatározó, az akadémiai életben is domináns tényezője a „nemzeti optika” vagy a „nemzetben való gondolkodásmód” és a „módszertani nacionalizmus”. Mindez hozzájárul a társadalom etnikai bezárkózásához, és a homogenitás idealizálásával felerősödnek a kirekesztő tendenciák. Különösen jellemző a „nemzeti emlékezet etnicizálása” a magyar nemzeti áldozat mítoszának előtérbe helyezése, amely a nemzeti gondolat fontos összetevője és erősen kötődik a „kulturális pesszimizmus” jelenségéhez. Mindkét elem az antiszemitizmust eredményező struktúrák alapköve. A kulturális pesszimizmus a modernizáció és reform fenyegette régi hagyományok, hiedelmek és társadalmi kapcsolatok elvesztésének, valamint a marginalizálódás félelméből fakad. Félnek a „nemzeti egység” elvesztésétől, rettegnek a „nemzethalál”-tól. A modernizáció és az európai integráció áldozatainak érzik magukat. Az áldozatmítosz segítségével a bűntudat is átformálható, a bűnök átvetítődnek a „másik”-ra, az „idegen”-re, akit végső soron a „zsidó” testesít meg. Jellemzően tagadnak minden bűnt, ami személyes lelkifurdaláshoz vezethetne. Kutatók szerint az antiszemitizmus tipikus jelensége, hogy az elkövetők a kollektív büntetéstől félve az áldozatokra vetítik bűneiket.

nemzeti érzelmű

A nemzeti diskurzusban főszerepet játszó Szent Korona mítoszában is megjelenik a „nemzeti emlékezet etnicizálása”. Minden jobboldali, „nemzeti érzelmű” csoport a Szent Korona Tant tartja alaptörvénynek a demokratikus alkotmány helyett. A 19. század óta a korona politikai és mitikus jelentéssel terhelt ikonná vált, és különösen a két világháború között szent hódolat tárgya lett. 2000-ben, a Fidesz első kormányzása alatt kapott újra szakrális jelleget, amikor az új évezred ünneplése alkalmából átszállították a Nemzeti Múzeumból a Parlamentbe. Az aktussal megerősítést nyert a Tan nép-nemzeti értelmezése, a korona ismét több múzeumi tárgynál, és a Parlamentben a nép-nemzeti egységet szimbolizálja. Számos, magát „nemzeti érzelmű”-ként meghatározó csoport a Szent Korona előtt tesz esküt az összetartásra. A rendszerváltás után Magyarország – mint a többi posztkommunista állam – megismerte a globalizációt. Nyugat-európai vállalatok nyomultak a kelet-európai piacra, s hozzájárultak a szabályozatlan vadkapitalizmushoz és a helyi gazdasági struktúrák szétbomlásához. Ezzel egy időben elindult az európai integráció előkészítése. Az emberek többsége mindezt nem tárgyalási folyamatnak látta, hanem súlyos társadalmi megszorításokkal járó feltételrendszernek, így sokak számára a globalizáció valóságos inváziónak, ostromnak tűnt, és az EU-csatlakozást gyarmatosításnak tekintették, amely csupán annyiban különbözik a szovjet megszállástól, hogy most nyugatról, az „EU álcájában érkeznek a gyarmatosítók”. A demokratikus rendszerek (például a szakszervezetek érdekvédelme) nem erősödtek meg, s Magyarország a nyugat-európai vállalatok által a piac törvényeinek martalékává lett. Demokratizálódás helyett sokan kizsákmányolást és egyfajta „nemzeti megszégyenítést” érzékeltek.

A vigaszt az etnicizálódásban keresték. A korábbi „nyugatimádat”, amely a kommunista korszakot jellemezte, fokozatosan a nyugat széles körű elutasításává alakult át. Az „antiglobalizmus” az „antikapitalizmus” és a „gazdasági patriotizmus” növekedése figyelhető meg, amely azonban csak a „nemzetközi tőkéjű” „nyugati kozmopoliták”-kal szemben jelentkezik; a magukat „nemzeti érzelmű”-ként meghatározó milliárdosokat továbbra is szívesen látják. Úgy tűnik, a társadalom, amely sosem tanulta meg, hogyan álljon ellen demokratikus eszközökkel, az etnicizálódást használja érdekvédelem gyanánt. Az emberek a mélyen beléjük ivódott magatartási mintákat követik.

Mivel annak ellenére, hogy a reálszocializmus elveiben egyetemes eszményeket hirdetett, de a rendszer stabilizálására az etnikai alapú kulturális nemzet elképzelését vetette be, a reálszocialista kultúrpolitika is sokkal erősebben kötődött az évtizedek alatt a nép-nemzeti eszmékhez, mint a nyugati liberalizmushoz vezető utat kereső liberális, szociáldemokrata vagy reformkommunista kritikusok elgondolásaihoz. A reálszocializmus bukásával így a társadalmi elit nagy része (beleértve a politikusokat és a nép-nemzeti értelmiséget) azt remélte, hogy eljött az etnonacionalista, nép-nemzeti fordulat ideje. Az etnizálási, nép-nemzeti tendenciák tehát nem tekinthetők „poszt-csatlakozási szindrómának”, mint ahogy néhányan fogalmaznak, hanem olyan zárt kultúrák és társadalmak jellegzetességei közé tartoznak, mint amilyen Magyarország és a többi volt kommunista állam még ma is.

növekvő erőszak

A nép-nemzeti tendenciákat, és az ezzel együtt járó és folyamatosan növekvő antiszemitizmust Nyugat-Európa egyáltalán nem próbálta elfojtani, sőt, az elsőt támogatta, a másodikat bagatellizálta. Az EU-csatlakozás idején a posztkommunista országokat arra biztatták, hogy ragaszkodjanak az etnikailag meghatározott kulturális nemzet régi, a szocialista rendszerben javasolt modelljéhez. Ahelyett, hogy (különösen a Jugoszláviában dúló háborúk tanulságaként) alternatív meghatározást nyújtottak volna a „nemzet” fogalmára, kritikátlanul engedték, sőt, javasolták, hogy a korábbi modell maradjon fenn. Élen járt ebben a Magyarországon született, s 1984 és 2002 között a kölni egyetem Institut für Ostrecht (Keleteurópai Jogi Tanszék) vezető professzoraként működő Georg Brunner, akinek egyébként a volt köztársasági elnök, Sólyom László volt egy ideig közvetlen munkatársa és több művének társszerzője. Brunner még egy 1996-ban a Bertelsmann Alapítvány kiadójának gondozásában megjelent könyvében is „etnikai alapú békés határrendezést” javasol Magyarországnak. A társadalom radikalizálódásával az ellenség egyre gyakrabban dehumanizálódott, ami a növekvő erőszak tipikus jele. 2006-ban a demonstrációkon azt skandálták: „Gyurcsány: csótány”. Később a jobboldali radikális sajtóban és internetoldalakon grafikák és fotókollázsok jelentek meg, amelyek féregként ábrázolták a baloldali liberális politikusokat. 2007 májusában a Jobbik havilapjában egy nagyalakú poszter a kormánytagokat és balliberális újságírókat kiirtandó parazitának mutatta. 2009 januárjában a rasszista Echo TV Kertész Imrét, Esterházy Pétert, Spiró Györgyöt és az akkor már elhunyt Eörsi Istvánt patkányokhoz hasonlította, akiket el kell pusztítani. Az antiszemita agitáció kedvelt stíluseszköze az állatmetaforák használata^[2].

Amikor a „szabadságharcosok” a szovjet címert a „zsidó ellenség” jelképeként a Dunába hajítják, érdemes komolyan venni a szimbolikus aktust. Tudomásul kell vennünk, hogy az Európai Unióban sok embernek komoly félnivalója van kulturális vagy szexuális mássága, feltételezett faji hovatartozása miatt. Ezek az emberek az etnikai erőszak áldozatai.

A helyzet és az ideológiai megítélés azóta sem változott: 2009-ben Budaházy György perében a jobboldali sztárjogász és jobbikos képviselő Gaudi-Nagy Tamás védőbeszédében úgy nyilatkozott, hogy a szovjet címer jogos helyére került, amikor a Dunába lökték. A per után Budaházy szimpatizánsai az ügyben eljáró bíróra azt skandálták: „vérbíró, vérbíró”. Írásom befejezésekor Budaházy ugyan börtönben van, de perét ő, és a Jobbik is, az ötven évvel ezelőtti kirakatperekhez hasonlítja, s ráadásul a parlament kimondta a 2006-os őszi zavargások miatt elítéltek perének megsemmisítését. Vagyis amit a kutatások „etnikai tisztogatásra utaló zavargások”-ként értelmeznek, azt immár a parlamenti szintű jogalkotás jogos, majdnem forradalmi, felszabadító lázadásként kezel. Mindez szigorú szakmai szempontok szerint is a „tettes–áldozati-viszony” megfordítását jelenti, amely a szakirodalomban az antiszemitizmus egyik típusa.

1. Köszönöm Ungváry Krisztiánnak az adatot. ↑

2. Lásd a Más-világ rovatban Más-világ 1.↑

felső kép | Fortepan/ Vimola Károly