Horgas Judit

MARK TWAIN ÉS A MISSISSIPPI

2006 január

MARK TWAIN ÉS A MISSISSIPPI

„Minden néma volt, egy pisszenés se hallatszott, mintha az egész világ álomba merült volna; csak néha-néha kuruttyolt valahol egy béka. Először egy fakó vonal látszott a vízen túl, az erdő körvonala a túlsó parton: aztán az ég egy helye megsápadt; aztán a sápadtság terjedni kezdett; a víz is lassan fényt kapott és nem volt már egészen tintafekete, inkább szürkés; apró, sötét pontok jelentkeztek rajta, bárkák és egyebek – és hosszú fekete csíkok: tutajok.”

kiszámíthatatlan utazás ez

Csak lassan, óvatosan lépj a tutajra, kedves olvasó, mikor útnak indulsz, hogy Huck Finn és a szökött néger rabszolga, Jim társaságában lecsurogj St. Petersburg poros falujától Phelpsék pikesville-i tanyájáig. Veszélyes, kanyargós, és ugyancsak kiszámíthatatlan utazás ez, és jól teszed, ha még a gondolataidat is kordában tartod, mert még el sem indultál, a szerző rendeletére az ismeretlen G. G. fõparancsnok máris megfenyeget, hogy „mindazok, akik ebben a történetben alapgondolatot próbálnak keresni, elítéltetnek; mindazok, akik erkölcsi tanulságot próbálnak keresni benne, száműzetnek; mindazok, akik cselekményt keresnének, agyonlövetnek.”

A leghelyesebb, ha elnyúlsz a tutaj végében összetákolt kunyhószerűségben – Huck szalmazsákja és Jim zörgő kukoricahánccsal kitömött fekhelye között talán elfér még egy összehajtogatott, kockás pléd, amit előrelátó utazóként mindenhová magaddal viszel. Heveredj le, és hagyd, hogy a történet magával sodorjon, mint szereplőit a hatalmas Mississippi, ez a több mint 6000 kilométer hosszú folyó, amin Huck és társa Odüsszeuszhoz méltó kalandokba bonyolódik. A csavargó kisfiú hazugságai az akháj hajós leleményességén is túltesznek, és a veszedelmek, bár nem mitikusak, inkább nagyon is emberien sekélyesek, korántsem törpülnek el Kirké varázslata vagy Küklopsz dühe mellett.

„Minden más inog és düledezik, de a tutaj, az biztos. Irtó szabadnak, nyugodtnak és könnyűnek érezheti magát az ember egy tutajon” – mondja Huck, miután sikeresen túléli a Sheperdsonok és a Grangerfordok családi viszályát, és partra húzza a háborúskodás két újabb áldozatának, a vele egykorú Bucknak és unokatestvérének holttestét. Sír „egy verset”, aztán Jimmel együtt továbbindul, és az esztelen, véres háborúskodás a folyón sodródó tutajról nézve epizóddá zsugorodik, a Romeo és Júlia-történetet idéző szerelmesek sorsáról is csak annyit tudunk meg, hogy „átjutottak a folyón és biztonságban vannak”, mintha a sárgás-iszapos víz élet és halál között hömpölyögne, és az átkelés, a megmerítkezés új életet adna a menekülőknek. A környékbeliek számára a folyó valóban maga az élet és a termékenység, hiszen „az iszapnak tápereje van, és aki a Mississippi vizét issza, ha kedve van rá, kukoricát termelhet a gyomrában” – állítja az önéletrajzi Élet a Mississippin-ben Mark Twain.

mississippi2

A Mississippi éltető hullámai közönyösen csapnak össze hullák és túlélők felett, és a folyó úgy halad tovább mindig változó medrében, mint az idő: hatalmasan és megállíthatatlanul. Aki hátán utazik, mint a melletted nyújtózkodó Huck, akaratlanul is másképp látja a világot: egy-két percre, órára kilép a földi történésekből, érzékei megtévesztik, és a folyóra ülő, sűrű ködben a regény szereplõjéből maga is olvasóvá válik, aki kívülről, nyugalmi állapotban szemléli a tovasuhanó eseményeket: „legalább négy-öt mérföldes sebességgel csurogtam lefelé: de ez eszébe se jut az embernek. Az ember úgy érzi, mintha egy helyben libegne a vízen, és ha egy-egy kiálló fatönköt megpillant, ahogy elsiklik mellette az ember, nem jut eszébe, hogy ejnye, de gyorsan megyek, hanem hogy az a fatönk milyen sebesen jön szembe!”

hátha a hold tojta

Viszonylagossá válik hely és idő, sőt, a tutajról nézve a teremtés keresztény mítosza is megkérdõjeleződik, természetközelivé válik, és a folyó élővilágának logikáját, az ökológiai törvényeket követi: „A mennybolton sziporkáztak a csillagok, mi a hátunkon fekve bámultuk őket, és azon vitatkoztunk, hogy úgy csinálják-e őket, vagy csak maguktól lettek. Jim azt tartotta, hogy csinálták őket, én meg azt, hogy úgy lettek; s mondtam, hogy túl soká tartott volna, ha csinálni kellett volna őket, annyian vannak. Jim azt vetette föl, hogy hátha a hold tojta őket; ez tényleg erősen valószínűnek látszott, és nekem sem volt mit ellene vetni; láttam elégszer, amint a béka legalább annyi tojást rak egyszerre; mért ne tehette volna a hold is? Figyeltük a hullócsillagokat is; azokról Jim azt tartotta, hogy megzápultak és kilökték őket a fészekből.”

A tutajon békésen heverésző Huck és Jim kíváncsiságuknak és jóindulatuknak köszönhetően egyre újabb és újabb történetekbe keverednek, és közben a Délen nevelkedett fiú számtalanszor felteszi magának a kérdést, fehér ember létére hogyan vetemedhet olyan „piszkos, hitvány dolog”-ra, hogy segíti szegény, öreg Miss Watson rabszolgáját a szökésben. A folyó és környezete, az a rendíthetetlen nyugalom, amellyel a víz akkor is tovább viszi a tutajt, ha egy leszámolást tervező rablóbanda elsüllyed benne a hajóronccsal együtt; ha Sherburn ezredes lepuffantja a részeges Boggsot; ha a tömeg meg akarja lincselni, de végül semmi nem lesz az egészből, mert az ezredes kineveti a felheccelt tömeget; ha egy szélhámos megtért kalóznak vallja magát, és pénzt gyűjt a szabadtéri istentiszteleten, vagy ami még rosszabb, zanzásítva szavalja Shakespeare nagymonológjait – bizony, bármi megtörténhet: a Mississippi csak folyik, és ez a természetes nyugalom átjárja a fiút, segít, hogy az ösztöneire hallgasson, hogy legyőzve a társadalmi konvenciókat bocsánatot kérjen egy rabszolgától, amiért megbántotta. A folyón utazva Huck még azt is elhiszi, hogy a felesége és gyerekei után sóhajtozó Jim „legalább annyira szerette őket, mint egy fehér ember. Nem látszik természetesnek, de azt hiszem, így van” – és a „természetes” szó így kétszeresen is átértékelődik: amit a déli fehér ember természetesnek tart, az igazi természeti viszonyok között természetellenesnek mutatkozik, és Huck kénytelen beismerni, hogy a néger rabszolga „csuda rendes ember”.

mississippi3

Ha még mindig velünk tartasz, és a gőzhajóval ütközést is szerencsésen túlélted – ehhez persze időben vízbe kellett vetned magad, de sebaj: a Mississippi sárga vize még egy ilyen homályos, szürke éjszakán is lágyan simogat –, és nem riasztottak el a puskák meg a kutyák, akkor a hosszú út végén Phelpsék tanyájára érsz, ahol szemtanúja lehetsz, miként szökteti meg Jimet Huckleberry Finn és Tom Sawyer, hogy a regény végén, amikor a négert mégis elfogják és vasra verik, Tom végre kibökje: Jim már réges-rég szabad ember, mert az időközben elhunyt Miss Watson a végrendeletében felszabadította.

a rabszöktetés hátterében

Az utolsó fejezetek kacagtató-szorongató fináléja, a filléres kalandregények paródiája közben hiába ismételgeti Huck, hogy „hát ez bizonyisten marhaság”, és Jim is hiába mondogatja, „soha nem hitte volna, hogy ilyen keserves és felelősségteljes dolog a rabság, és ha ezt tudta volna, el se vállalta volna”: Tom Sawyer, aki a civilizált ember romantika iránti igényét testesíti meg, hallani sem akar arról az egyszerű és ésszerű természetességről, ami addig Huck és Jim tutaját irányította. A szárazföldön ő vezeti a csapatot, így a történet folyása is megváltozik; a Dél felé tartó, hosszú utazás, amelyet úgy szakítanak meg az újabb és újabb epizódok, mint Odüsszeusz útját egy-egy sziget, Phelpséknél véget ér, a hősök ismert, már-már hazai környezetbe kerülnek, és bár másnak adják ki magukat, az álruha, amit magukra öltenek, többé nem fiktív, és Huck olyan személyt alakíthat, akit valóban jól ismer: Tom Sawyert. A folyó ugyan továbbra is ott hömpölyög a rabszöktetés hátterében, és a menekülők a tutajon húzzák meg magukat, de elindulni már nem tudnak: Tom lőtt sebe visszatartja őket. Az utazás nem folytatódhat, és a regény végén a visszaútról sem hallunk – Tom felépülése után bizonyára kényelmesen, gőzhajóval teszik meg majd az utat St. Petersburgig, Polly néni védelmező szárnyai alatt, és neked is ezt tanácsolom, kedves olvasó – hacsak nem lopakodsz Huck után, aki az Indián-földre készül, mert Phelps néni meg akarja „civelizálni”, abból pedig már elege van.

kép | shutterstock.com