Györe Balázs

MARGIT LAKÁSA

1998 július

MARGIT LAKÁSA

Íme hát megleltem hazámat?

Ezt akartam?

A Pannónia utca és a Victor Hugo utca sarkán vagyok, nagynéném lakásában: Margit lakásában. Így hívtuk őt. Így szólítottam. Anyám húga volt. Tíz évvel ezelőtt már haldoklott ebben a lakásban. Egy szoba. Harminchárom négyzetméter.

Az előző bérlő hónapokkal ezelőtt elköltözött, anyám rendbe hozta a lakást (festés, javítások, nagytakarítás), és éppen készült megkötni a szerződést az új lakásbérlővel, amikor közbeléptem, és megkértem őt, hadd jöhessek ide: írni, töprengeni, egyedül lenni, egyről a kettőre jutni. Beleegyezett.

Csak a legszükségesebbet hoztam magammal otthonról: tollakat, füzeteket, 4 darab könyvet, trikókat, alsónadrágokat, meg a fogkefémet.

A lakásban, különböző helyekre, cédulákat tett ki anyám, más-más felirattal, három nyelven. Például (egy széken): „Vasszék, rá lehet állni, mindent kibír.” Vagy (a szekrényben): „6 darab nagyméretű törülköző”. Vagy (a fürdőszobában): „A szennyestartó ládára ne üljünk rá, mert betörik a teteje.”

Anyám tulajdonképpen nekem hozta rendbe a lakást akaratlanul, nekem készítette elő, betegen, erejét meghaladó módon, apám betegágya mellől lopva el órákat, engem várt a szappan a mosdókagyló mellett, engem várt a tiszta huzat az ágyneműn. Várt a rend. Nekem meg hazudnom kellett (és kell) neki. Arról, hogy mi bajom van, hogy (úgy érzem) válságba került és megfeneklett az életem (a házasságom), hallgattam. Hallgatnom kellett, mert úgy gondolom, nem értené a helyzetet. Félreértené. Nem, nem szeretnék fellengzős lenni, és lehet, én vagyok az, aki félreértek, de olyan nehéz valóban megérteni, ami történt, illetve ami történik velünk.
egyetlen egy pici szó
Nemsokára lesz a tizedik évfordulója nagynéném halálának, aki nekem sohasem volt néni, csak Margit. Ez a lakás örökké Margit lakása marad, bárkié is, bárki lakik is benne. Az övé. Máig így hívjuk, pedig már majdnem tíz éve az anyámé, az ő neve van kiírva a névtáblára és a bejárati ajtóra. Anyám volt Margit mellett, ugyanebben a szobában, ahol most én vagyok, amikor meghalt, 56 éves korában, 1988. február 17-én, méhnyak-rákban. Anyámnak is hasonló betegsége van. Egyetlen egy pici szó az eltérés: méhnyakcsonk-rák.

Tíz évvel ezelőtt Margit a halálra készült. Haja kihullott a sugárkezelések miatt, hasa felpuffadt, a szervezet vízháztartása felbomlott. Nem látogattam. Nem voltam itt. Most vagyok itt, tízéves késéssel. Akkoriban mással voltam elfoglalva, nem törődtem Margit életével, betegségével, haldoklásával. Nem szívesen mentem hozzá, nem szívesen láttam őt. Korábban, amikor még föl tudott kelni, megtettem néhány apróbb szívességet: elvittem őt autóval a munkahelyére, hogy beszélgethessen régi kollégáival (én az épület előcsarnokában vártam rá, ücsörögtem, kicsit türelmetlenül), elvittem az Onkológiai Intézetbe, vagy levittem őt a tatabányai kórházba (japán csoda-gyógyszereket kapott), tíz nap múlva érte mentem (nem segítettek a méregdrága, Japánból titkosan hozatott gyógyszerek).

Be kell vallani: nem tudtunk mit kezdeni egymással. Beszélgetni beszélgettünk, ha együtt voltunk, ő kérdezgetett erről-arról, én válaszolgattam, ímmel-ámmal, de nem értettük egymást, nem tudtunk belépni a másik belső tartományába (erőterébe?). Kívül maradtunk.

Tíz éve Margit — most meg én haldoklom itt?

Egy alacsony, gyerek-íróasztalnál ülök. Rokon kislányé volt régen. A kislány azóta felnőtt, férjhez ment, és biztosan elfelejtette asztalát. Ajtajának belső oldalán még látható a felragasztott, régi, iskolai órarend maradványa, lekaparva, csúnyán. Nem sikerült teljesen eltüntetni, a hétfői nap tanórái megmaradtak épségben, elolvasható a hat tantárgy neve. Egy ugyancsak alacsony kis fotelban ülök, az 50-es években készíthették, huzatát már ki kellett cserélni. Ez a fotel a feleségem nagymamájának a férjéé volt (bonyolultan mondhatom csak, mert furcsamód, idős korában ment férjhez a nagymama, életében először, egy özvegyemberhez), az ő Villányi úti lakásából hoztuk ide, évekkel ezelőtt. Megjegyzem, az is érdekes, hogy Margit automata mosógépe abba a lakásba került (ugyancsak évekkel ezelőtt), és mostanában egy kisgyerek pelenkáit mossa, többnyire. Rejtélyesen vándorolnak egyik helyről a másikra a tárgyak. Vagy mi keringünk körülöttük rejtélyesen?

Ma reggel egy fehér galamb telepedett meg kis időre az ablakpárkányon. Figyeltem. Nem vett észre. Nem volt teljesen fehér, a tollai között kékesszürkéket is felfedeztem.
nekirugaszkodnak
Az ablakkal szemben ülök, az első emeleten. Lenn, az utcasarkon, villanylámpa. Működik. Állandóan vált az álló ember formájú piros szín zöldre (a gyalogátkelőnél), a lépő ember formájú zöld pedig (5 villogás után) vissza pirosra. Látom. Az autók lassítanak, megállnak, majd nekirugaszkodnak. Egyirányú utca, a Dunával párhuzamos. A túloldalon, az első emeleti párkányon szoktak a galambok gyülekezni.

Ma… — írtam az előbb. De hát milyen nap van ma? Az egyedüllét (kezdő)-napja.

Elszakadsz. Kiszakadsz. Nem ismered többé magad. Idegenek vesznek körül a saját otthonodban. „Mit keresek én itt?” — kérdezed. Fölöslegessé válsz. Kerülgetnek téged. Útban vagy. Nincs szavad. Állsz. Nincs helyed.

gyore2

Öregasszonyokkal szeretkezem álmomban. Első feleségem anyját („millióráncos nyolcvanhárom éves barna majomkirálynő”) ölelem. Csontritkulása van, rosszul hall, krákog, és engem szeret.

Elkezdtem fogalmazni egy mondatot, de nem tudtam befejezni: „Eljön az idő, amikor mindenünket odaadjuk (odaadnánk), csakhogy cserébe…”

Hányszor halunk meg életünk során? Hányszor kell meghalnunk, hogy végül valóban meg tudjunk halni?
kincset keresett
Margit geológus volt (földtani vizsgálatokat végző szakember). Az Országos Kőolaj- és Gázipari Trösztnél dolgozott. A próbafúrások során, a föld mélyéből felszínre hozott mintákat (kőzetmintákat? talajmintákat?) vizsgálta, elemezte egy laboratóriumban. Azt is mondhatnám, hogy kincset keresett (ha szépen akarnék fogalmazni). Nem talált.

Gyerekkoromban néha-néha meglátogattuk őt a munkahelyén. Egy ablakon kocogtatott be anyám a Honvéd utcában (a körút sarkán). Kis idő múlva kinyílt az ablak, és Margit nézett ki az utcára, ránk. Fehér köpenyben volt. Én még annyira kicsi voltam, hogy nem értem föl az ablakig, nem tudtam volna bekopogtatni az üvegen. Újpesten, még ősibb időben, Margit zörgetett a mi spalettánkon (este volt, már behajtottuk), és kérdésünkre — ki az? —, ő felelt, elváltoztatott, mély hangon: „Én vagyok a Mikulás.” Újpesten még együtt laktunk: mi hárman (apám, anyám és én), a mellettünk lévő lakásban pedig öten: dédnagyanyám, nagyapám és nagyanyám, nagynéném és nagybátyám.

Nagynéném, vagyis Margit volt az, aki elvitt engem a Nap utcai kistemplomba, megkereszteltetni. Egyedül vitt, félig-meddig titokban, 1951-ben, pünkösdkor, a karjában. Pólyában voltam. Sietett, 19 éves nagylány: a keresztanyám.

Sötétedik. Sötétbe borul az egyedüllét napja. Egyre vészjóslóbban villog a lámpa a kereszteződésben. A gyalogosoknak nincs sárgája, csak az autósoknak. Egy kis sárga szín a piros és a zöld között. Ki ez az ember a villanylámpában? Milyen? Gonosz?

Előfordult, hogy könyvet kért kölcsön Margit apámtól. Kosztolányit. A fia, Ádám sorsa érdekelte.

Apám már nem ad többé kölcsön könyvet. Nem vesz fel többé inget, öltönyt, cipőt. Nem köt többé nyakkendőt. Fekszik. A betegágyban nem kell elegánsnak lenni. Nincs Margit. A Kosztolányi-könyvek megvannak.

Margit betegágya a szoba egyik sarkában volt. Láttam. Amikor utoljára meglátogattam, már nem tudott felkelni. Felülni sem. Megpróbált a könyökére támaszkodni. Szeretett volna elérni valamit az éjjeliszekrényén. Fáradt volt, kimerült. Elfogyott az ereje. Mögöttem fekszik, a szoba sarkában. Nem látomás. Nem fordítom hátra a fejem. Hátul is van szemem? Ketten vagyunk. Látom. Van szemem. A fogantatás utáni hatodik héttől van már szeme az embernek. Margit ad most nekem helyet, ő fogad be a saját lakásába.
mindig egyedül élt
Egyszer, Újpesten, nagyanyám rászólt Margitra, hogy ne mászkáljon előttem kombinéban, nem illik, már nem vagyok kisfiú. Margit föltette az egyik lábát egy székre: körmöt vágott. „Ugyan, anyuka” — mondta. Kombinéja fölhúzódott, láttam a combját. Nem voltam már kisfiú. Margit, nagynövésű lány, elvégezte már az egyetemet, vidékre járt, próbafúrásokra. Tébláboltam a szék körül. Fölém magasodott a női test. Kereste az olajat meg a gázt. Hozta haza nekünk, hétről hétre, a Ludas Matyit, Jucikával. Sokszor vártam rá a kapuban. Anyám nemrég mesélte el nekem, hogy az egyik úgynevezett vidéki kiszállásnál, állítólag, megerőszakolták. Sohasem ment férjhez. Mindig egyedül élt. Nem volt gyereke. Akart, nem akart, ki tudja? Voltak kérői. Még Ausztráliából is feleségül vette volna valaki. Egy évig élt Amerikában, 1964-ben, elment Texas államba, az olajmezőkre, aztán végül hazajött. Miért? Egyszer egy ágyban aludtunk, még az előző lakásában, a Farkasréten, a temető közelében, lábtól fejig és fejtől lábig. Elvitt magával, mert félt abban a kis házban. Azt a lakását cserélte el erre a Pannónia utcaira (zárt folyosó, emeletek, sok lakó). Félelmei múltán visszavágyott Budára, de a remélt lakáscsere elmaradt, mert közbeavatkozott a betegség. Most halott. Egy halottal élek együtt, egy halottal alszom egy ágyban.

Amit írok, aprólékos. A sors is aprólékos.

A barátom megjegyzését hallom most mindenhonnan: „Nem tudod magadhoz ölelni a teljes sorsot — csak apránként.” Egyik telefonbeszélgetésünk során megnyugtatott, hogy nincsen semmi beteges az írásaimban. „Természetesek. Psziché van bennük. Természetes bajok” — mondta, és elhallgatott.

Hová lettek a hosszú mondatok? Hová tűntek? Egyáltalán: hol van a hosszúság?

Minden szó foglalt.

Maradt még egy kis kenyérvégem vacsorára, az év utolsó napján.

Üres fogasok (várakoznak?) az előszobában.

Egy-egy szarkaláb van a szemem alatt.

Óvatosan hajtom a naptároldalt tovább.

gyore3

Az új év első napján elhoztam anyáméktól azt a bizonyos tintát a Margit lakásába. Kiszabadítottam az üvegcsét a konyhaszekrény sötétjéből, és kitettem magam elé, a gyerek-íróasztalra (egy másik tintásüveggel együtt, amit szintén a szekrényben találtam). Kiváló, finom fém-tinta. Különös: a Bartók Béla úti lakásunkba nem vittem magammal, pedig akartam. Többször gondoltam rá, hogy elkérem anyámtól, vagy kérés nélkül egyszerűen kicsempészem a lakásból. Nem kértem el, valami mindig visszatartott. Lassan kilenc hónapja tudok a tintáról, megírtam, milyen fontos (lett) nekem, mégis békén hagytam, a helyén. Az 1998-as esztendő első napján jött el az ideje, hogy cselekedjem: kinyissam a konyhaszekrényt, rámutassak a tintásüvegre a legfelső polcon, és elkérjem anyámtól. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a tinta a Kavics utcából a Margit lakásába fog kerülni. Eszembe se juthatott korábban ilyesmi. Mégis most itt van velem, együtt vagyunk, és élesztgetem-költögetem, ki tudja, hány évtizedes tetszhalott állapotából. Nem ezt akartam, eredetileg, ismétlem, nem így…

A Margit lakásából (majdnem) minden elkerült, ami az övé volt. Gazdagon, értékes bútorokkal rendezte be kis lakását. Egyenként, körültekintően, nagy kenőpénzekért vásárolt. Sokszor hónapokig is várnia kellett egy-egy jó állapotban lévő, szép, antik bútordarabra az Állami Bizományi Áruházban. Két tabernákulum (az egyik Mária Terézia korából), keleti szőnyegek, gyertyatartók, fotelek, asztalok, vázák, órák, tálak, lámpák — ezeket mind-mind anyám örökölte, aki nagy részüket nekünk ajándékozta, és most a Bartók Béla úti lakásunk díszei (ő csak az egyik tabernákulumot tartotta meg).
szedett-vedett bútorok
Anyám a lakást kiürítette, kifestette, lakhatóvá tette, újra berendezte, majd egy ingatlanirodán keresztül bérbe adta. Margit otthonába szedett-vedett bútorok kerültek, amelyek így megmenekültek a lomtalanítástól. A bérlőnek megteszi az ócska bútor is, mondta anyám, azt nem kell félteni. Évekig egy magyar származású amerikai fiatalember (New Yorkból) lakott itt. Amikor visszament Amerikába, sok használható nadrágot hagyott a lakásban, amik közül néhányat a mai napig is hordok. A kopottabbakból kettőnek le kellett vágni a szárát. A szárukból folt lett a nadrágok hátulján, s máris készen volt két rövidnadrág (sort), egy fehér meg egy szürke. Kedvenc nyári ruhadarabjaim.

Most én vagyok a bérlő, az ideiglenes lakó, átutazó, betolakodó, ágyrajáró, jogcím nélküli lakásbitorló, albérlő, menekült, haszonélvező stb. Úgy hívhatom magam, ahogy akarom. Csakhogy sehogyan sem akarom. Egyik megnevezés sem tetszik. Én vagyok itt. „Ki az az én?” A sors furcsa fintora? Játék? Kegyetlenség? Engem figyel az emberke a villanylámpában? Milyen árat kell fizetnem ezért a bérleményért? Vigyázok a lakásra meg a bútorokra. Semmit sem mozdítok el a helyéről.

Margit mindig elegáns volt. Választékosán öltözködött. Finom, drága ruhákban járt. A Belvárosban varratta a kosztümjeit, vagy külföldön vásárolta őket. Állandóan küzdött a hízással. Megpróbált kefiren és almán élni. Margit magasabb volt, mint én. Harsányan nevetett, amíg nevetni tudott. Angolul tanult, tulajdonképpen folyamatosan, egész életében. Rengeteg nyelvkönyv maradt utána. Táskák, cipők, sapkák, kabátok, sálak, kesztyűk az előszoba beépített szekrényében. Most csak egy kopott vasalódeszka, meg egy alacsony létra van a szekrényben. És rengeteg fogas, fából. Semmit sem tudok rájuk akasztani.

Semmit sem tudok Margitról, a fiatal lányról. Hogyan kerülhetnék a közelébe?

„Egy fiatal lányt elválaszt tőlem az álma…”

„… lassú léptekkel tér haza, szeme lesütve, mosolyog magában, s szíve tele képzelgéssel, gyönyörű hazugsággal.”

„Ahhoz már nincsen mértékem, hogy milyen nemes és nagyságos egy kamasz fiú.”

„Attól tartok, vissza kell térnem ehhez az izgalmas naivitáshoz. A képzeteshez, a formátlanhoz, s ha kell, a zavaros fogalmazáshoz. Csak a legnehezebb hűséggel könnyű élni. Ne értsék!”

„Az kellett volna, hogy más legyen; hogy mégse legyen olyan, amilyen. És ne a rossz legyen a valóságosabb és hitelesebb, hanem a jó.”

Dadogni! Szűkölni, mert nem tudtam megmenteni Margitot egy álomban sem, évekkel ezelőtt. Egy kislány megfojtotta egy zsineggel, a félemeleti lépcsőfordulónkban (a Bartók Béla úton), néhány méterre tőlem. Nem tudtam közbeavatkozni. Nem tudtam megmozdulni, valami történt a sarkammal, fájt, nem tudtam lépni. Mintha kővé váltam volna. Végig kellett néznem, hogyan fojtja meg a kislány Margitot, hogyan lesz egyre erőtlenebb a test, hogyan rogy le a földre.
öngyilkosság helyett írtam
Mi helyett van az írás? Egyáltalán: valami helyett van? Van valami helyett? Amit például tavasszal és a nyár elején írtam, öngyilkosság helyett írtam? Öngyilkosság helyett létezik? A saját öngyilkosságom az az írás? Eldobtam magamtól az életet abban az írásban? Megtettem, amit az életben nem merek vagy nem akarok? Azt mondják, az írás fel (is) szabadít. A szabadság lehetőségét adja (hordozza magában). Én ezt (egyelőre) nem érzem. Az írásnak nincs „szabadság-alakja (formája)”.

Ritkán hagyom el Margit lakását.

gyore4

Egy fa magasodik az ablakomtól kicsit jobbra, az ötödik emeletig. Fekete. A szél rezegteti ágait. Kevés ága van. Inkább csak törzs. Alig-alig mozdulok.

Valamelyik nap megnéztem a 14-es villamost. Régen láttam utoljára. A Lehel téri templom mögött van most a végállomása. Már nem döcög végig a Visegrádi utcán, mint gyermekkoromban. Réges-rég felszedték a síneket. A kocsikat kicserélték modernebbekre. Nincs kalauz, megszűnt az átszállójegy. Nem járok már Újpestre. Nem zötykölődöm a 14-esen a Lebstück Mária utcáig, vagy egy megállóval tovább, a Nyár utcáig (hol itt, hol ott szálltam le róla, ahogy a kedvem hozta éppen). Én is felszedtem volna magam mögött a síneket? Nincs visszaút?

Találtam egy nejlonzacskót a konyhában. Feliratán meglepődtem: „Szent Margit gyógyszertár. Budapest, Frankel Leó u. 22. Állandó ügyeleti szolgálat.” Ebbe a gyógyszertárba jártam rendszeresen, tavasszal és nyáron, itt váltottam ki szüleim receptjeit, innen vittem apámnak a vizeletgyűjtő zacskókat (15-öt egyszerre). Nem tudtam, mi a patika neve, nem néztem meg, nem is érdekelt. A gyógyszertár előtt futottam össze első feleségemmel és kisfiával, akik néhány napja érkeztek New Yorkból. Emberemlékezet óta nem láttam Verát. Nem is láthattam, mert körülbelül másfél évtizede Amerikában él.
furcsa és iszonyatos
Ha mégis kimozdulok Margit lakásából, furcsa érzés járni az utcán, haladni a járdán, elmenni boltok előtt, megbámulni egy-egy névtáblát a kapukban, csupa ismeretlen, kirakatokat nézni, holmik, amikre nincs szükségem, átmenni a túloldalra, kerülgetni a parkoló autókat, betérni egy közértbe, tejet venni és harapni- valót, megbámulni a többemeletes házakat, gyönyörködni a régi építészetben, sarokházakat csodálni, íveket és ablakokat és homlokzatokat — furcsa és iszonyatos járnod-kelned a világban, amiről most azt gondolod, nem a tied, kiszakadtál belőle, csak néző vagy, nem résztvevő, szemlélődsz, nincs helyed, nem te vagy, nem az vagy, aki voltál, sapkád homlokodba-szemedbe húzod, ne lássanak, zsebre dugod a kezed, hétköznap, növekvő forgalom. A fal mellett osonsz. Nem vagy. Úgy vagy, hogy nem vagy. Savanykás lemondó-mester… Szerény kis életemmel bíbelődöm. Magamban matatok.

Folyamatos lüktetés a gyomorban. A gyomorba került a szív. Leszállt. Nem lát.

Többezren vagyunk egy hatalmas hajón, álmomban, a Dunán. Velem van a feleségem és a lányom is. A hajó még a kikötőben van, de már indulásra kész.

Mindenki izgatott. Én inkább kétségbeesett vagyok, mert nem tudom, hova utazunk. Nem találom a lejáratot, nem tudok tájékozódni, semennyire. Amikor nagy nehezen lejutok a mellékhelyiségbe (pisilni?), nem tudok visszamenni a fedélzetre. Nem találom a lépcsőt.     ,

Úgy érzem, MA dől el a sorsom. Talán ezért kószálok a városban, gyors léptekkel a körutakon, majd a Duna-parton, szerencsére süt a nap, Pestről Budára, majd vissza, két hídon is átkelve. Ma dől el a sorsom? Mintha ma döntenének rólam egy ismeretlen bíróságon. Mit tettem? Mit követtem el? Szöknék? Magam elől? Hova?

Kimerülve érkezem vissza Margit lakásába. Sárgarépát rágcsálok a konyhában. Mi az ítélet? Döntsenek!

Szeptemberben már elítéltek egy álomban: életfogytiglani fegyházbüntetést kaptam emberölésért. Valószínűleg családtagot öltem meg (az álom nem közölte egyértelműen). A bíró azt mondta, hogy 14 évnél hamarabb nem szabadulhatok, akkor is csak abban az esetben, ha kifogástalanul viselkedem, és természetesen feltételesen kerülhetek szabadlábra. Az álom következő jelenetében a fegyházigazgató szobájában álltam, rabruhában, vigyázzállásban; ismertették velem a rendkívül szigorú rendszabályokat, majd cellatársat kellett választanom. Kit öltem meg álmomban (jó lenne tudni?)? Amikor felébredtem, kiszámítottam, hogy legkorábban 60 éves koromban szabadulhatok ki az álombéli fegyházból. De kiszabadulhatok-e a valóságban is 60 évesen?

Októberben megsérült a körmöm a jobb kezem gyűrűs (4.) ujján, és beleszerettem egy fiatal lányba.
testvérem lehetne
A 60-as évek második felében Margit kölcsönadta a lakását az öccsének, hogy nyugodt körülmények között tanulhasson. Gábor dolgozott, és esti egyetemre járt, villamosmérnöki szakra. Nem kellett naponta kivillamosoznia Újpestre, nem nyaggatták a szülei, Margit lakásában békésen élhetett. Meg-meglátogattam akkoriban a huszonegynéhány éves Gábort a Pannónia utcában. Lejöttem hozzá a Rózsadombról. A nagybátyám mindössze 6 évvel idősebb nálam, akár a testvérem is lehetne. Nem lett a testvérem (gyerekkorunkban még megvolt rá az esély: testvéri érzéseket dédelgettem magamban iránta. Összetartoztunk.). Amikor betoppantam hozzá, rendszerint egy évfolyamtársával együtt tanult: feladatokat oldottak meg vagy készültek a vizsgájukra. Az asztal, amelynél ültek, körülbelül ugyanazon a helyen volt, ahol most az én asztalom van, az ablak előtt. Megzavartam őket. Panaszkodtak, hogy sokat kell tanulniuk. Semmit sem tudtunk kezdeni egymással. Hamar észbe kaptam, és elköszöntem tőlük.

gyore5

A 91-es autóbusz végállomása a Vígszínháznál volt, a Pannónia utca legelején. A busz hátsó ablakánál állva várakoztam az indulásra, a színészbejárót figyelve. Mit akartam Gábortól? Szerettem volna beszélgetni vele, jóban lenni, együtt lenni, mint gyerekkorunkban. Talán valamiféle biztatást is vártam. Abbahagytam a látogatást. Lemondtam róla. Nagy sokára indult el a 91-es. Volt idő gondolkodni. Ritkán járt.

Margit villamosozott ki naponta Újpestre, ideiglenesen hazaköltözött a szüleihez.

Az íróasztal, amelynél ülök, Gábor egyik lányáé volt. A hétfői órarend (az ajtó belső oldalán): orosz, matematika, irodalom, rajz, rajz, énekkar.
mindig sietett
Margitot nem látogattam a lakásában. Ő el-eljárt hozzánk, a Kavics utcába. Amikor vezetni tanult, rendszeresen jött, mert az Autóklub székháza, ahol az elméleti tanfolyamot tartották, a Rómer Flóris utcában, a közelünkben volt. Margit nem töltött sok időt nálunk, mindig sietett, télen még a kabátját sem vette le, csak a sálját és a sapkáját. Anyámhoz jött. Ha én is otthon voltam, nem tudtak nyugodtan beszélni egymással, zavartam őket, lakásunk kicsi, a szavak mindenhonnan hallatszanak, olykor suttogtak, hogy ne halljam, mit mondanak (apámról?), de ez sem volt megoldás, Margit előbb-utóbb elnevette magát. Hangosan nevetett. Most is hallom. Most is zavarom?

Egy rövid ideig autója is volt Margitnak, nem akármilyen típus, egy vadonatúj Fiat 850-es. Egyszer körbeautózta velem a Balatont, nyáron. Élveztem. Nem tudta megszokni a forgalmat, megszeretni a vezetést, idegesítette, elment tőle a kedve, hamar eladta a kocsit.

Az Újpesti temetőben sem látogatom Margitot, bevallom. Csak akkor, ha anyám megkér, vigyem ki autóval, rendbe szeretné hozni a családi sírokat, öreg és beteg, fárasztó neki többször átszállni, vinni magával a locsolókannát, gereblyét, kapát, gyalogolni a sírok között. Margit hármas sírban nyugszik. Együtt van nagynénjével (Mariska nénivel) és unokatestvérével (Ibivel).

Nem fellebbeztem a bírósági ítélet ellen álmomban. A valóságban sem adok be fellebbezést. Nem kérem, hogy tárgyalják újra az ügyemet. Elfogadom az ítéletet? Igaza van a bírónak?

„… nem gondolat formájában, nem ilyen világos, megfogalmazott ítéletként nézett szembe vele mindez, hanem egy nyomasztó, megfoghatatlan, rossz érzés konokságával, csak félig tudatosan vagy félig sem, azonban kikerülhetetlenül.”

„A megmaradt valóság, rettenetes elhagyatottsága megszilárdult.”
mint egy kísértet
Margit állandó barátja egy nála körülbelül 30 évvel idősebb férfi volt. Híres geológus, tudományos címek birtokosa, szakkönyvek szerzője. Siófokon élt, egy tóparti házban, egyedül. Margit minden hétvégét nála töltött. Kapcsolatuk titkos volt. Kevesen tudták. Én tudtam, de nem volt szabad senkinek elmondanom. Nyaranta Jugoszláviába utaztak, a tengerpartra. Margit imádott napozni (úszni kevésbé). A férfit a nő apjának nézték a szállodában (nagynéném mesélte, nevetve, úti beszámolójában). A neves geológus egyébként feleségül vette volna Margitot, de ő nem akart hozzámenni (sosem indokolta, tudomásom szerint, miért nem). Még az ősidőkből emlékszem a szikár férfira: látom a jelenetet, amikor legelőször jött ki hozzánk Újpestre, kiszáradt fa, hórihorgas, sovány, kicsit ijesztő egy gyereknek. Szemüvegben, bokáig érő, barna bőrkabátban, derekán szorosra húzott öv, jött végig a gangon, lassan, mint egy kísértet. Nagyon magas volt. Én már akkor öregnek láttam (pedig nem volt az). Családunk tisztelte. Anyám rendkívül okosnak tartotta (a mai napig szokta idézni őt). Korán megözvegyült. Rákbetegségben szenvedő feleségét egyedül ápolta, hosszú időn át, Budapesten, majd az asszony halála után a Balaton mellé költözött. Margit és a híres geológus kapcsolata nagyjából 30 évig tartott. A férfi — a sors fintora? — túlélte Margitot. Siófoki házában halt meg, egyedül, közel a 90. évéhez (napokkal később fedezték fel a szomszédok a holttestet). A kalapját s a zsebóráját én örököltem (újabb fintor?). Hát ez a férfi vásárolta a Pannónia utcai (illetve az ezt megelőző farkasréti) lakást Margit számára, az ő nevére.

Végigköhögi, csúnyán, az éjszakát a bal oldali szomszédom, hallom, hallgatom, a vékony falon át. Férfi.

Mintha együtt látnád életed szereplőit. Elsuhannak melletted az utcán. Most nem az emlékek, hanem a szereplők jelennek meg, bukkannak föl, egymás után; egyesek megérintenek, mások visszanéznek – jéé! –, megint mások mintha mondani akarnának valamit, mintha hozzád beszélnének (vagy kérdeznének inkább?). Majd te kapod föl a fejed, csodálkozol, megbámulsz valakit. „Te ki vagy?” — kérdezed. „Nem ismersz meg?” „Nem, nem.” Pereg előtted az életed filmje. Nem korai még ez a vetítés?

Följössz az utcáról Margit lakásába, menedéket keresve. A szereplők utánad jönnek. Már mindenki itt van. Megtelt a lakás. Nem férünk el. Mit jelent ez az egész? Meg fogok halni? Miért gyűltek ennyien körém? Mit csinálnak velem? Megölnek? Ki kellene nyitni az ablakot, nincs levegő, fulladok. Mit szól ehhez az emberke a villanylámpában? Mit csinál? Hagyja? Nem segít? Csak figyel? Közönyös? Észrevette, mi történik, mi készül itt? Meddig leszünk együtt? Mostantól mindvégig?

„Ha egyszerre szembetalálnánk magunkat életünk eddig lepergett regényével… vállalhatjuk-e? megtagadhatjuk-e szabadon?”
a fájdalom lángjai
Kicsi kis Margit, te, tíz éve halott! Margaret, Magorzata, Margarete, Marguerite! Fiatal halott a föld alatt! Hey, you! Egy nap vérezni kezdtél a te lakásodban. Szivárgott, szivárgott belőled, majd hirtelen elöntött téged a vér. Az orvosok megpróbálták kiégetni belőled a daganatot. Nem sikerült. Föllobbantak, és hatalmasra csaptak a fájdalom lángjai. Kigyulladtak az összes olajkutak. Égtek, éjjel-nappal, az óriási tüzek. És te tudtad, mint jó geológus, hogy nincs ember a földön, aki el tudná oltani őket. Kicsi Margit! Néném! Margit!

 kép | Oyvind Hjelmen, lensculture.com