Kapitány Máté

MANGA TERMINÁL

2013 január

MANGA TERMINÁL

Évek óta takarítok a reptéren, évek óta figyelem, miként változnak arrafelé a dolgok. Tologatom a seprűt, toszogatom az eldobott műanyagpoharakat, cigarettásdobozokat és zsebkendőket, az összegyűrt blokkokat, az ott felejtett gyerekjátékokat, és húzogatom a felmosórongyot, felitatom a kiömlött gyümölcslevet, kávét és a ragacsos, cipőtalpba kapaszkodó kólát meg a lecseppent vért. Közben figyelem, miként változnak arrafelé a dolgok. Idővel különös gépek jelentek meg a reptéren, a becsekkolást végzők félve tekintgettek rájuk, félve és gyűlölettel, mert megérezték, mire megy ki a játék. És mondok valamit, jól érezték. A különös gépek először csak beszállókártyát nyomtattak, a becsekkolást végzők pedig egyre gyakrabban és egyre idegesebben simították hátra hajukat, és amikor látták, hogy olyan féltő gonddal törölgetem a masinákat, mintha idős embereket ápolnék, hát énrám is úgy pillantgattak, hogy akaratlanul is összébb húztam magamat, és igyekeztem minél gyorsabban végezni a tisztogatással. A különös gépek aztán növekedésnek indultak, és gombnyomásra emelkedő és süllyedő plexihasfalat kaptak, és már nemcsak beszállókártyát nyomtattak, már az utasok bőröndjeit is magukba fogadták, hogy aztán a megfelelő repülőgép gyomrába küldjék. A becsekkolást végzők pedig egyik napról a másikra felszívódtak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy megsirattam ezeket az öblítőszagú fennhéjázókat. Mert mondok valamit. Most már nyugodtabban törölgethettem a gépeket, nem kellett kapkodnom, nem kellett összehúznom magamat. Úgy képzeltem, hogy ezek a masinák a repülők fogatlan szájai, és megannyi rejtett nyelőcsővel kötődnek a levegőbe emelkedő gyomorhoz. És én ügyeltem, hogy ezek a szájak mindig szépen csillogjanak. Láttam egyszer egy filmet a kis halakról, amik a bálnákat tisztogatják, amik szépen leeszegetik a moszatot ezekről a csendes óriásokról, doktorhalak, vagy mik, hát néha így éreztem magamat én is, mint ezek a doktorhalak. Ez volt a legjobb része a napnak. Tologattam persze a seprűt is, és húzogattam a felmosórongyot is, de csak úgy kelletlenül, ezeket a szájakat viszont aprólékos gonddal suvickoltam, mert közben olyan volt, mintha én terveztem volna őket. Mérnök úr, suttogtam ilyenkor, és vigyorogtam, mint egy fogyatékos. Aztán történt valami. Nem tudom, miért, nem tudom, ki miatt, de egyik napról a másikra eltűntek a gépek. Kétségbeesetten próbáltam utánajárni a dolognak, beszéltem a büfésekkel, a boltosokkal, a vécés nénikkel, a biztonsági őrökkel, de őket nem igazán érdekelte a probléma, csak a vállukat vonogatták. Az egyik boltos valami olyasmit magyarázott, hogy gondoljak már bele, nem hiszi el, hogy ilyen segghülye vagyok, még egy takarítóhoz képest is, hát itt a választás, úgyhogy kellett pár új munkahely, hogy legyen mit felmutatni, meg hogy különben tökmindegy, mert egyik rosszabb, mint a másik, meg hogy Belgiumban még egy csöves is jobban keres, meg hogy új alkalmazottak jönnek, de ezeket már nagyon megszűrik, ide csak a legjobbak jöhetnek, naná, elvégre ez az első benyomás az országról, az meg ráfér az országra, különben is, nem igaz, a kurvaéletbe, nem igaz, hogy külföldön még a zebrán a szabad áthaladást jelző figurából is világsztár lesz, idehaza meg kitörölhetjük a seggünket az ezeréves nyavalygásunkkal. Új alkalmazottak jönnek, gondoltam letörten, egy elgurult palackot tessékelve a lapátra. És másnap megjöttek az új alkalmazottak.

deviantart.com

Mondok valamit. Ezek nem emberek voltak, és amikor ezt megértettem, furcsa módon megkönnyebbültem, és ugyanolyan melegség áradt szét bennem, mint a szájak pucolásakor. És olyannyira izgatottá váltam a felismeréstől, hogy rohangálni kezdtem a boltosok, büfések és biztonsági őrök között, és mintha titkot adnék tovább, suttogósan daráltam nekik, hogy hallod, ezek nem is emberek, ezt miért nem mondtátok, hát így mindjárt más a helyzet. Jól van, mondták ezek, inkább menjél vissza takarítani, teljesen bekattantál, papa. És én mentem vissza takarítani, és miközben lapátoltam és zsákoltam a csokipapírokat és a derékban összenyomott, szívószálas kis üdítősdobozokat, hevesen dobogó szívvel, boldogan állapítottam meg, hogy mindenhol az új alkalmazottak vették át a helyet, ők végezték a becsekkolást, és ők ellenőrizték az iratokat, és ők motozták meg az utasokat, és a kapuknál, a végső beszállást is ők bonyolították. Így aztán bőségesen akadt időm, hogy rendesen megfigyeljek. Mi tagadás, ügyesen összerakták őket, nem is csoda, hogy a többi dolgozó nem szúrta ki a titkukat. Mert kis híján olyanok voltak, mint mi. Továbblépett a vezetőség, nyilván belátták, hogy az otromba masinák ideje lejárt.

És milyen kecsesen mozogtak ezek, hohó, néha alig tudtam megállni, hogy meg ne tapogassam őket. Csak hát arra nem gondoltak, hogy egy jó takarító minden apró részletet észrevesz, végtére is ez a munkám, na ne szórakozzunk már! Ott volt például a szemük. Azt azokról a japán mangarajzfilmekről mintázták, persze annyira nem túlozták el, de azért az így is nyilvánvaló volt, hogy aránytalanul hatalmas a szemük és embertelenül sötét a szembogaruk. És ott volt a mosolyuk. Na nem, ez nem az a vicsorgó stewardess mosoly volt, ettől meghűlt az emberben a vér, így mosolyoghatott a Gonosz a Bibliában, de engem nem zavart, engem lenyűgözött. Arról nem is beszélve, hogy csontfehér volt a bőrük, és mindegyiknek festett a haja, és úgy összevissza állt, hogy emberibb legyen, de ettől csak még árulkodóbbá vált. Csodálatosak voltak és gyönyörűek, legszívesebben egész nap őket törölgettem volna, persze nem tettem, mert hülye azért nem vagyok, ahogy vicceskedve mondani szoktam, na nem miattuk, szerintem őket nem zavarta volna a dolog, inkább az utasok miatt. Nem sokkal megérkezésük után gyökeret vert bennem a vágy, hogy én is közéjük kerüljek, hogy úgy tekintsenek rám, mintha egy volnék a fajtájukból. Kiborgoknak neveztem el őket, nem kell kiröhögni emiatt.

sketchport.com

Van a reptéren egy öreg szekuritis, magas és inas és ősz hajú, a Dini bá, korábban bányász volt, aztán meg fotós, azt hiszem, és akkora tenyere van, hogy beleférne a fejem. Ez a Dini bá valahogy úgy bánik velem, mintha én lennék a Pinokkió, ő meg a Dzsepettó, mindig olyan elnézően mosolyog, még akkor is, amikor a fejét csóválja, és az neki az elmélete, hogy rám férne már egy jó dugás. Az egyik nap éppen vele beszélgetek, Dini bá támaszkodik a büfé pultjánál, és kávét hörpölget, és minden korty után elégedetten felsóhajt, és azt dörmögi, hogy nem is tudom, milyen príma meló ez. Elmasírozik előttünk három kiborg, karcsúak, finom arcúak, egyszerre tépnek, mint a katonák, egy pillanatra mindenki rajtuk felejti a szemét. Merev testtel, áhítattal figyelem őket, ahogy távolodnak, közben pedig érzem, csak úgy a szemem sarkából, hogy Dini bá meg engem figyel, és mosolyog. Aztán meg hallom, hogy leteszi a kávéspoharat a pultra, nyújtózik egyet, a dereka roppan, majd bejelenti, hogy ilyen kikent-kifent majmokat csak a tévében lát az ember, úgy vonulnak át a terminálon, mint valami kis kurvák. Erre feléje fordulok, és ráförmedek, hogy már nem a bányában van, Dini bá, ezek pedig itt különben sem emberek, úgyhogy csak ne majmozza meg kurvázza le őket. Dini bá felvonja ősz szemöldökét, de a szeme vidáman csillog, mikor azt mondja, hogy mindig ezzel jössz, édes fiam, már rajtad röhög az egész reptér, de akkor legalább mondd meg végre, legalább nekem, hogy micsodák is ezek valójában. Angyalok talán? Egy pillanatig habozok, mert nem vagyok benne biztos, hogy az öreg megérti a dolgot, de aztán arra gondolok, hogy végül is olyan, mintha ő lenne a Dzsepettó, én meg a Pinokkió, úgyhogy csak rászánom magam. Ide figyeljen, Dini bá, hajolok közelebb hozzá, ezek itt kiborgok, olyan robotfélék, majdnem emberek, de mégsem azok, és a vezetőség hozatta be őket Japánból, a régi gépek helyére. Dini bá most sokáig csak bámul rám, a szája szegletében aprócska remegés, a szeme sarkában pedig megvastagodnak a ráncok, látom rajta, hogy azon töpreng, vajon bolond vagyok-e, de végül csak annyit mond, hogy annyi csinos kislány dolgozik itt a reptéren, fiam, mi a fészkes fasznak nem hajtasz rá valamelyikre? Elönt a düh, ez a vén barom csak ezt tudja szajkózni, mindig csak ezzel jön, mintha az egész világ csak ekörül forogna, különben is, mi köze van hozzá, attól még, hogy ő csorgatja a nyálát minden nő után, és válogatás nélkül osztja a dohos bókjait még a vécés néniknek is, nekem miért kellene ezzel foglalkoznom?! Gondoljon rólam, amit csak akar, Dini bá, sziszegem most neki, és olyan ideges vagyok, hogy közben remeg a hangom, mintha felelnék, és tudja mit, kérdezem aztán ellenségesen, eldöntöttem, hogy én is olyan leszek, mint ők! Dini bá csóválja a fejét, és nem mosolyog, elfordul tőlem, odaszól a pultos csajnak, hogy gyönyörűségem, nem volna kedved meggyógyítani ezt a bolondot? A pultos csaj végigmér, látszik rajta, hogy egyáltalán nem érdeklem, de azért csak kacsint, csak úgy kötelességből, mintha ezt várnák tőle, és még azt is hozzáteszi kacéran, hogy hát majd meglátjuk. Otthagyom Dini bát, de előtte még megtaszajtom a vállát, és távoztomban hátravetem neki, hogy hamarosan úgyis feldobja a talpát, igyekezzen addig még elkapni néhány kiszáradt lotyót.

pxhere.com

Kiborggá válásom könnyebben megy, mint gondoltam. Az internetről megtudom, hogy bizonyos gyógyszerek tágítják a pupillát. Sötét, majdnem fekete kontaktlencsét veszek. Hajamat zselével kuszálom össze, és narancssárgára festem. Mozgásomat tükör előtt gyakorlom, mint a balett-táncosok vagy mint a diktátorok a dokumentumfilmekben. Mikor visszatérek a reptérre, és a seprűvel végigvonulok a terminálon, érzem magamon az utasok tekintetét. Kerülöm Dini bát, és keresem az alkalmat, hogy végre beszédbe elegyedhessek valamelyikükkel. Aztán déltájban észreveszem, hogy kettő közülük kilépdel a terminál elé, a dohányzásra kijelölt helyre. Egy kék hajú meg egy zöld hajú. Magamban jót derülök a dolgon, nocsak, gondolom, még ezt is beléjük programozták, ezek a japánok aztán mindenre gondoltak. De mikor utánuk indulok, már összeszorul a gyomrom az izgalomtól. Egymás mellett állnak, néznek maguk elé, nem beszélgetnek, csak szívják a cigarettát. A takarítófelszerelést odabent hagytam, úgyse lopja el senki. Odalépek hozzájuk, de nincs nálam cigaretta. Látják, hogy ott vagyok, de nem szólnak hozzám. Továbbra is maguk elé merednek. Egy ideig szerencsétlenül ácsorgok, a kezemet magam mellett lógatom, mint egy félszeg kamasz. Aztán megköszörülöm a torkomat, és megszólalok. Üdvözlet, mondom komoly arccal, üdvözlet, mondom, mintha valami sci-fiben lennék. Nem felelnek, összenéznek. Cigaretta, mondom aztán, csak így tömören, hátha képtelenek bonyolultabb mondat értelmezésére. A kék hajú felnevet, olyan a nevetése, mint a mosógépen ugráló pénzérme, rövid, szaggatott, fémes, na persze. Erre én is felnevetek, igyekszem éppen úgy kacagni, ahogy ő. Erre hirtelen elhallgat, és összenéz a másikkal. Aztán végre felém fordul, és különösebb indulat nélkül megkérdezi, hogy mi bajod van, bazdmeg? Káromkodnak is, gondolom, és még nagyobb csodálattal figyelem őket. Ezzel együtt arra is rádöbbenek, hogy nagyon is képesek bonyolultabb mondatok értelmezésére. Újra próbálkozom hát. Tudtok adni egy cigarettát, kérdezem a kék hajútól, én sajnos, kifogytam. A kék hajú megint összenéz a másikkal, lányos vonásai kicsit összeugranak. Aztán odaveti a zöld hajúnak, hogy adj neki egyet, nekem csak pár szál van. A zöld hajú kicsit habozik, feldolgozza az információt, aztán lassú mozdulattal előhúz egy szál cigarettát, és odanyújtja nekem. Megköszönöm, és beteszem a számba. Nincs tüzem se, mondom rövid várakozás után. A kék hajú erre elfordul, megint maga elé bámul. A zöld hajú odanyújtja az öngyújtóját. Megköszönöm, és rágyújtok. Visszaadom az öngyújtót. A zöld hajú elteszi a zsebébe. Aztán ő is elfordul. Elfordulok hát én is. Egy irányban nézünk, magunk elé, mereven, úgy szívjuk a cigit. Elégedetten állok mellettük, egy betonfalat nézünk, amire nyugtalan árnyékokat vetnek az odabent sürgölődő utasok. Gyártás éve és helye, kérdezem hirtelen, mintha csak úgy előbukott volna belőlem. Most mindketten felém fordulnak, nagy szemük még nagyobbra kerekedik. Nem válaszolnak, bizonyára azt várják, hogy előbb én adjam meg az adataimat. Büszkén húzom ki magam, úgy mondom, hogy 2012, Japán, új modell. Rövid csönd után ismét felnevet a kék hajú, újra ugrálnak a pénzérmék. De nem adják meg az adataikat. Felvillan bennem a kétely, mint egy indiánost játszó kisfiú, egyszeriben úgy érzem magam. A kék hajú meg csak nevet, és rázendít a zöld hajú is, mindketten röhögnek, és még fel is kiáltanak, hogy ez teljesen hülye, baszki, elképesztő, hogy milyen emberek dolgoznak itt. Úgy tölti ki belsőmet a keserűség, mintha rozsdás kannából öntenék, és maró felszínén mint maga a rozsda, úgy keményedik meg a harag. Eldobom a cigarettát, és rájuk üvöltök, hogy ember ám a jó kurva anyátok! Azonnal abbahagyják a nevetést, mindketten közelebb lépnek. Mit mondtál, kérdezi hideg hangon a kék hajú. Jól hallottad, felelem, és én is közelebb lépek. Nem vagytok ti kiborgok, mondom csendesen, kikent-kifent majmok vagytok, amilyeneket csak a tévében látni. Én vagyok itt az egyetlen kiborg. Összehúzódik a szemük, és támadni készül a kék hajú, amikor váratlanul meghallom Dini bá hangját. Abba lehet hagyni a balhézást, hülyegyerekek. Megtorpan a kék hajú, Dini bára pillant, alighanem végigméri az öreget, és alighanem látja a tenyerét, amibe a feje is beleférne, és erre morog valamit, majd int a zöld hajúnak. Maguk elé meredve masíroznak vissza az épületbe, de mielőtt eltűnnének, a kék hajú még odakiált nekem, hogy lófaszt vagy te kiborg, öcsém, csak egy szaros takarító vagy. Sose leszel olyan, mint mi! Utána lódulnék, hogy csavarokat tépjek ki a bőre alól, és vezetékeket szaggassak ki a tarkójából, de Dini bá elkap, és én mozgásképtelenné válok. Úgy szorít, mint a satu, még a vér is kiszökik a karomból. Aztán elenged, én meg továbbra sem tudok mozdulni. Remeg a kezem, nem ütötte ki magából a haragot. Dini bá megkerül, hátát a falnak veti, úgy pillant rám. Sokáig nem is szólal meg, nézi a narancssárga hajamat, meg a tág pupillámat, csóválja a fejét, és krákog. Én sem mondok neki semmit, csak állok egyhelyben. Odabent a hangosbemondó közli, hogy a négyes kaput megnyitották, lehet felszállni a járatra. A betonfalon erre megbolydulnak az árnyak, egymást keresztezve, kuszán vonaglanak, nagy masszává állnak össze, amiből időnként kicsap egy nyúlvány, aminek hol babakocsi, hol görnyedt emberformája van. Dini bára nézek. Szótlanul áll az öreg, ruháján átüt éles kulcscsontja, nadrágján göbös térde. Nemsokára elmosolyodik. Néz rám a derűs szemével. Úgy nézel ki, mondja aztán, mint egy igazi kis kretén. Most nem haragszom Dini bára, valószínűleg igaza van. Ide figyelj, folytatja, fiatal gyerek vagy még, de én közbevágok, és száraz torokkal mondom, hogy na ne kezdjük ezt, Dini bá, legalább most ne. Elhallgat, szemmel láthatólag megzavartam azzal, hogy nem mondhatta végig kedvenc mondókáját rólam és a nőkről. Vakarja az állát, ujja alatt serceg az ősz borosta. Percekig állunk így, aztán eszembe jut, hogy vissza kellene mennem takarítani, mert a végén még ki leszek csapva innét, hiába az a sok év.

Mikor elindulok, hallom, hogy Dini bá azt mondja, talán inkább csak magának, mert elég halkan mondja, hogy te aztán tényleg szereted a masinákat, kisfiam, mérnöknek kéne tanulnod. Szuszogva záródik mögöttem a fotocellás ajtó. Bent meleg van, álmosság tör rám. Egy ideig még dolgozom, de szemhéjam egyre nehezebb, így aztán keresek egy eldugottabb sarkot, leülök a földre a takarítóeszközeim takarásában, hátamat nekivetem a falnak, és néhány perccel később elnyom az álom.

Tologatom a seprűt, lapátra húzom a zsebkendőt, tél van, gyakrabban fújják az orrukat. Nagy havazások vannak, jó pár járatot törölnek, az utasok ingerülten kerülgetnek a terminálban. A seprűt nekitámasztom a kocsinak, amin a felmosóvizet meg a rongyot tartom, és bemegyek a férfivécébe. Alacsony asztalkája mellett kövér nénike ül, püffedt az arca, és lóg a táska a szeme alatt, tudja, ki vagyok, nem kér pénzt tőlem, csak mosolyog titokzatosan, olyan, mint a Yoda a Csillagok háborújából. Hosszan vizelek, ilyenkor télen valahogy mindig hosszabban vizelek, biztos olyan ez, mint a depresszió. A nénike elismerően füttyent, mikor befejezem, és felhúzom a sliccem. Ez igen, rikoltja, és huncutul rám mosolyog. Hogy tetszik lenni, vetem oda neki pénz helyett, és már mennék is a dolgomra, de a nénike elkapja a csuklómat. Csodálkozva torpanok meg, csak nem megjött a gusztusa a vénlánynak? Csillagocskám, mondja, és rekedt a hangja, sőt, inkább reszelős, és olyan mély, hogy belerezonál a fülem. Belenézek a szemébe, kellemes pillantása van neki, olyan pillantása, mint azoknak, akikre életükben sokszor pillantottak így. Fogja a csuklómat, és néz rám, látom, hogy megjött a gusztusa, vagy ha nem, miért bámul így, és miért nem ereszt, és bizony sokáig nem ereszt, kínosan sokáig, hallom közben a piszoárban csöpögő víz zaját, és az odakint lépkedő csizmák kopogását és csoszogását, és a hangosbemondót, amint közli, hogy még egy járatot törölnek, a vécés néni meg csak néz rám azzal a kellemes pillantásával. Aztán sóhajt egyet, és elengedi a csuklómat, és az asztalkája fiókjából elővesz egy borítékot, azzal átnyújtja nekem, hogy ezt nekem küldik, személyesen nekem. Megrázom magam, mint aki álomból eszmél, és átveszem a borítékot. Ki küldi, kérdezem, és közben megkönnyebbülést érzek, amiért eleresztett. A nénike vállat von, rám legyint, és többet nem néz fel az asztaltól.

egymásba gabalyodó vezetékek

A borítékot csak odakint nyitom ki, félrehúzódva a megvadult utasok elől. A borítékban képek vannak, szemügyre veszem hát őket. És szívem kalapálni kezd, és arcomat mosoly húzza szét, alig hiszem el, amit látok. A fényképeken ugyanis én vagyok, szemem csukva, a földön fekszem, karom szétvetve, hasam felbontva, széjjelnyitva, testem belsejében pedig sűrűn szőtt, egymásba gabalyodó vezetékek és áramkörök és kapcsolók. A szobában félhomály, a fénykép készítője még arra is ügyelt, hogy a testemre vetülő árnyékok megtörjenek felnyitott belsőm üregében.

A vezetékek rézfénnyel csillognak, az egyik ilyen visszavert fénycsóva belehasít az optikába, a kép szélén fehér folt ragyog.

A fényképen kézzel írva: ‘Születésed pillanata’, Dzsepettó.

felső kép | deviantart.com