MALLARMÉ-VADHAJTÁSOK
VADHAJTÁS
I
A százéves csillár egy…
A százéves csillár egy karja
mindig kialszik, kimozdul a körte,
talán valami törpedémon akarja,
megszokta, hogy a fényt összetörje
és elkeverje árnyékokkal a
falon, a polcon, a szekrény mögött.
Sötétbe vagy fénybe járunk haza?
Sötétbe. A fény belénk költözött.
Nem áram jár át persze mégse,
nem ég bennem a kezdet se, a vég se,
inkább csak néha ki-ki kapcsol.
Nem áram jár át persze, nem,
nem ég bennem a végtelen,
de néha furcsa dolgokat parancsol.
II
Két csipkefüggöny egyesül
Két csipkefüggöny egyesül,
angyal tapad belőlük össze így-úgy,
nem jön be fény, de nehogy széthúzd,
az árnyék fontoskodva szétterül,
bár nem sötét, inkább afféle pára,
túlfeszíti a túlvilág idegzetét,
érzed a lény föléd lógó kezét,
szónyomot vet a képzelet falára.
Meddig mehetsz a „valóságon túl”-ban?
Ha ő beszél, mindig csak dúrban,
nem édeskés a függöny zúgta szólam.
A valóság meg mindig mollba hajlik,
sírunk rajta, de ettől mégse halljuk,
a vágyaink hamis hangokba öljük.
III
Hamis zászlók alatt
A zászlókat talán nem is selyemből
varrják ma már, elég afféle műanyag.
Ami a büszkeségből megmarad,
másképp kell mondani ezentúl,
a téren a szobor bemozdul,
szeme az égre fölmered,
nem látszik benne rémület.
Az egyensúly önmagától megrendül.
A talapzaton zűrzavar meg rend ül.
Ha élni akarsz, magának megrendel,
és föltálal a tulajdon kezeddel
a végnek, minden összecsendül,
vagy inkább némán összecsap,
s mi ott állunk hamis zászlók alatt.