MALLARMÉ MACSKÁI

’89 kora tavaszán Jorge Semprun, a Gonzales-kormány kultuszminisztere programját ismerteti a képviselőházban. Utána egy baszk nacionalista képviselő kér szót. Ironikusan kijelenti, hogy némi kisebbségi érzése támadt a tudós szónokot hallgatva, mert fogalma sincs róla, hogy ki az az obskúrus drámaíró valamelyik kelet-európai országból, akiről a beszédben – többek között – szó volt.

Az obskúrus drámaíró, Václav Havel, ekkor éppen letartóztatásban van, mert tüntetést szervezett Jan Palach emlékére. Semprun azt reméli, hogy a spanyol kormány nevében léphet fel bebörtönzött írótársa érdekében.

Nem sokkal ezután Semprun hivatalos meghívást kap Prágába. Kabinetfőnöke útján válaszol, közli, hogy amíg Havel nincs szabadlábon, nem látogat el Csehszlovákiába, és nem fogad onnan érkező hivatalos vendéget.
prágai motívumok
Az ilyen gesztus vagy erkölcsi tett általában hidegen hagyja azokat, akikhez az üzenete szól… Igaz, Havel felfogása szerint idővel a reménytelen erkölcsi tettek is politikai értékké szublimálódhatnak. Ez esetben azonban nem elmenni Prágába – érzelmi kérdés is. Nem elmenni Prágába, azt jelenti, hogy Semprun lemond a találkozásról egy várossal, amelybe több mint harminc éve szerelmes, ahová állandóan vágyakozik, ahol valamiféle „titokzatos és csodálatos harmónia van kő és víz, ég és fák, jelen és álom között, amely a legszebb a szenvedélyes, gyöngéd és kétségbeesett városok közül…” És egyik önéletrajzában: „Ha még volna időd, mesélnél Prága girbegurba utcácskáiról, képzeletben megint ott bolyonganál, mint azon az 1958-as délutánon, elmesélnéd, hogy emlékeidben és álmaidban miért lett Prága kivételezett város, amelyről a buchenwaldi vasárnap esték messzeségéből álmodoztál…” Művei tele vannak prágai motívumokkal: helyszínek, emberek, élők és holtak, álomalakok… „Kafka és Milena városa… álmaidban ma is látod és néha rémálmaidban is… Prága „erosza” – egy spanyol-francia író életében és műveiben…

Semprun tehát nemet mond a prágai meghívásra. Erről persze H., az obskúrus drámaíró mit sem tud. Lehet, hogy éppen azokban a percekben, amikor a spanyol parlamentben elhangzik a neve, ’89. március 2-án, mondja el az utolsó szó jogán beszédét a prágai városi bíróság előtt. Bebizonyítja, hogy a Palach-évforduló csak ürügy, letartóztatását már régen elrendelték, bizonyítékai vannak arról, hogy ügyében Žák őrnagy törvénytelenül járt el.

Žák? – kérdezhetné S. nem egészen egy év múlva, amikor már bekövetkeztek azok a politikai változások, amelyekről úgy hitte, az életében már nem fognak bekövetkezni, és majdnem két évtizednyi késéssel végre Prágában is bemutatják a Beismerő vallomás című filmet, melyet Costa Gavras-val és Yves Montand-nal készített Arthur London emlékirataiból. A vetítés utáni fogadáson Václav Havel, a csehszlovák köztársaság elnöke fogadja a vendégeket. Žák! – és Semprun elmondhatná, hogy ismert egy Žák nevű cseh fiút Buchenwaldban, a láger földalatti mozgalmában dolgozott. Olyan nyugodt, kiegyensúlyozott fiú volt. Folyton Prágáról mesélt, annyit beszélt szeretett városáról, hogy amikor Semprun 1954-ben először meglátta, úgy érezte, hogy álmaiban már járt ott. Žák jazzegyüttest szervezett a lágerben, ami kétszeresen illegális volt, mert nemcsak az SS-ek elől kellett rejtegetni, hanem a vaskalapos német kommunisták elől is. Jiři Zak… Emigrációban halt meg. S. valószínűleg elmondaná, hogy Jiři Žák révén ismerte meg a lágerben Josef Frankot, akit cseh barátai Pepikunak neveztek, de ez egy külön történet. Rengeteg külön történet van, és mindegyik történetből egy másik következik, de Jiři Žákról, de Frankról és „Prágáról, a vén Európa közepén erről a varázslatos városról mindenképpen beszélni szerettem volna Václav Havellel” – írja Semprun a könyvben, amit rövid minisztersége eseményeinek és azokkal kapcsolatos gondolatainak és asszociációinak szentel. (Federico Sanchez tisztelettel üdvözöl benneteket… 1995, Federico Sanchez vous salue bien…)

Az íróval szeretett volna beszélgetni, nem az elnökkel. Nem sikerült. A filmvetítés után, abban a „roppant szimpatikus hatvannyolcat felidéző bruhahában” nem volt lehetőség komoly beszélgetésre. És néhány hónappal később egy hivatalos kormánylátogatás alkalmával Havel túlságosan elfoglalt volt, fáradtnak látszott, a beszélgetést tolmács fordította, így csak a formalitásokra szorítkoztak, az egész nagyon „frusztráló” volt – írja Semprun csalódottan. És az olvasó is csalódott, mert – amire vágyott – a szellem prágai hepiendje elmaradt.

Ezért szeretem elképzelni, hogy nem így történt. Hogy a volt politikai deportált és a volt politikai fogoly – a spanyol kultuszminiszter és a csehszlovák köztársasági elnök – igazán eszmét cseréltek. Beszélgettek. Jiři Žákról. Buchenwaldról. A jazzről. Igen, különösen a jazzről. Hogy H. megkérdezte, milyen jazz volt az, amit akkor Buchenwaldban játszottak?

Elképzelem, hogy arról is beszélgettek, azokról a külön történetekről…
protokoll
’90 októberében tehát S. hivatalos úton van Prágában. A protokoll előírásai szerint egy villát bocsájtanak a spanyol kultuszminiszter rendelkezésére. Elképzelem, amint S. ott áll a diplomatanegyedben a Villa Cepiska előtt. „Élete spiráljának” egy másik szakaszában, amikor még az illegális spanyol kommunista párt vezetőségének tagja volt, és Federico Sancheznek hívták, többször lakott ebben a villában, amelyet Gottwald vejéről neveztek el. S.-nek ott a Cepiska villánál eszébe jut, hogy élete a már látott, már átélt dolgok örökös, csömörig tartó ismétlése… és arra gondol, hogy elmondja majd H.-nak ezt is és a Manesova utcát is, ahol a spanyol KP politikai bizottságának irodája volt. Ha valamilyen pártértekezletre jött Prágába, a cseh „testvérpárt” néma, arcnélküli képviselői egyenesen a Manesova utcába vitték lefüggönyzött autójukon, onnan meg az egykori Steiner Hotelbe, ami akkor a párt szállodája volt. Elmondja majd a komor és fenséges kastélyt Prága környékén – cseh királyok egykori tulajdonát –, melynek magányos és dermedt parkja olyan volt, mint egy Verlaine-vers víziója. Elmondja azt az óriási, barátságtalan termet, amelyben Dolores Ibarruri, Santiago Carrillo és a többi bonzok tartották vég nélküli konferenciáikat… Elmondja azokat az 1964-es áprilisi napokat a kastélyban, amikor ismét a „sztálinizmus” kérdése volt a napirenden. Carrillo – válaszul S. felszólalására – kijelentette, hogy a sztálinizmus elavult história, a fiatalokat csöppet sem érdekli már, hogy csak egyes pártvezetőket foglalkoztatja ez a téma, valószínűleg azért, mert bűntudatuk van, mert vezekelni akarnak. Carrillo szinte magánkívül felkiáltott, hogy a múltnak az effajta hánytorgatása nem egyéb, mint a „kispolgári értelmiségiek mazochizmusa”! Akkor S. mint derék kispolgári – sőt, inkább mint derék nagypolgári – értelmiségi alaposan megforgatta a kést saját sztálinizmusa sebeiben: annyi évi hallgatás után Josef Frankról beszélt a Pasionariának és a többieknek. Soha többé – mondta befejezésül –, bármi legyen is az ára, nem vehetik őt rá az igazság feláldozására a pragmatikus párt- vagy államérdek oltárán. Felszólalása után mélységes csend volt a teremben, majd felfüggesztették az ülést. Utána még volt egy ebéd, amit makulátlanul fehér kesztyűs és fehér mellényes inasok szolgáltak fel némán a cseh királyok boltíves ebédlőtermében. De ez csak groteszk közjáték volt a tragédia utolsó felvonása előtt, egy utolsó lakoma: Semprun kiűzetett a paradicsomból, kizárták a spanyol kommunista párt vezetéséből és magából a pártból is. Federico Sanchez meghalt.

– Jorge, beszélj nekem Josef Frankról… – mondhatná Havel 1990. október 22-én, a Vinarka étterem különtermében. Szeretem elképzelni, hogy H. olvasta S. önéletrajzi írásait. Valaki titokban behozta az országba, suba alatt tovább adta, valamilyen hozzáférhető nyelven. A nyolcvanas évek közepe táján valamiképpen H. kezébe kerülhettek, mondjuk ’83 vége felé, miután „egészségi okokból engedélyezett büntetésmegszakítás” címén majdnem négy év után végre kiengedték a bory-i börtönből.
áruló, gyilkos stb.
Ha olvasta, akkor tudja, hogy S. milyen feltétel nélküli nyíltsággal számol be saját opportunizmusáról és gyávaságairól. Akkor tudja, hogy egy októberi nap délelőttjén, 1952-ben Semprun egy párizsi kávéház teraszán üldögélve itta a kávéját, amikor meglátta az Humanitè-ben az újságcikket Josef Frankról, arról az emberről, akit legjobban tisztelt a buchenwaldi földalatti mozgalomban. Frank a Slansky-per másodrendű vádlottjaként bevallotta, hogy a lágerben a Gestapo ügynöke volt, áruló, gyilkos stb., stb. … Most, hogy erről beszélget Havellel, S. újra látja önmagát, majdnem negyven évvel ezelőtt az Humanité-vel a kezében ott, a kávéházban. Abban az időszakban még rajongó verseket írt Ibarrurihoz, borzalmas verseket, amelyeket pont egy negyedszázad múlva kegyetlen öngúnnyal közöl le a Federico Sanchez önéletrajzában. Elolvassa hát a cikket Josef Frankról, újra és újra elolvassa. Egy pillanatra mintha megbénulna, émelyeg, a hideg rázza, mert tudja, halálos bizonyossággal tudja, hogy Frank ártatlan, és beleszédül a gondolatba, hogy mostantól fogva minden, amit igazságnak tartott, nem-igazsággá fog torzulni. Irodalmi értelemben S. akkor veszti el politikai ártatlanságát, mert mégis hűséges marad a Pártszellemhez, „ami a hegeli Weltgeist utolsó, degenerált történelmi megtestesülése”. Senkinek sem beszél Frank ártatlanságáról, nem nyilatkozik, nem ír újságcikket. Hallgatása egy életre szóló szégyen marad, ám ahogy több mint egy évtized múlva vall erről, az felkavaró erkölcsi tett. Frankot felakasztják, hamvait tíz másik társa hamvaival együtt szétszórják a Prága környéki behavazott utakon. Semprun a következő évben elkezdi veszélyes illegális útjait Spanyolországba. 29 éves akkor.

Játsszunk az idővel – elképzelem, hogy S. és H. is játszanak.

Látom Havelt azon az 1952-es októberi délelőttön, amikor Frank vallomását lehozza a világsajtó. Kicsit esetlen kamasz, a görebjei fölé hajol egy prágai laboratóriumban, ahol akkor dolgozik, mert nagypolgári származása miatt nem vették fel a gimnáziumba. Nincs sok ideje Josef Frank sorsán eltöprengeni, valójában Slansky sem érdekli túlzottan, és fényévnyi távolságra vannak tőle Semprun morális konfliktusai. Esti iskolába jár, és kulturális klubot szervez a barátaival. Meg akarnak ismerni minden jelentős nonkonformista írót és művészt. Üldögél a Slavia kávéházban, számos barátjával (köztük van Milos Forman is), áhítattal hallgatják az éppen aktuális szent költő szavait, vagy beszáguldják a várost és az országot egy-egy újabb nonkonformista után. Kész csoda, hogy nem csukják le őket, talán azért ússzák meg, mert olyan fiatalok. Harminchatosoknak nevezik magukat, az évről, amelyben születtek. Tizenhat évesek.

Tovább játszom az idővel.

Amikor viszont S. tizenhat éves – 1939-ben –, H. még csak három, és azt hiszi, hogy a világ az ő házuknál ér véget, és ennek a nyájas világnak ő, Václav Havel a középpontja. Abban az időben S. viszont éppen valami fix pontot keres (a filozófiában? Giraudoux műveiben?), szilárd talajra áhítozik bizonytalanná vált világában. A kiváló IV. Henrik gimnáziumba jár Párizsban, és a még kiválóbb École Normale Supérieure előkészítő osztályát végzi. „A IV. Henrik kés volt, amely elvágta a köldökzsinórt, elszakított gyermekkorom homályos régióitól, az anyanyelv gyökereitől, a gyermekkori ég színeitől, az igék és a számok növényi rostjaitól, a gyermekkorom háborúja utáni zavaros korszakban, két háború közt, minden háború közt”. Három évvel később – 1942-ben – már Gérard-nak nevezik a bajtársai az ellenállási mozgalomban. Mindig így nevezik, az auxerre-i és a dijoni börtönben, a compiegne-i táborban és a deportáló vonaton is.
csábító lehetőség
Három évvel előbb, 1936-ban, amikor Václav Havel születik, Semprun még Madrid rezidenciális negyedében él családjával. Két lépésnyire van egykori lakásuktól az Antonio Maura utca, amelyet anyai nagyapjáról neveztek el, aki a konzervatív párt feje volt, és néhányszor miniszterelnök XIII. Alfonz kormányában. Tegyük hozzá, hogy S. egyik nagybátyja – Miguel Maura – 31-ben a második spanyol köztársaság egyik alapítója, később belügyminiszter, apja – José Maria Semprún Gurrea – pedig Toledo kormányzója, majd a Köztársaság rendkívüli és meghatalmazott követe Hágában és Rómában. S. életének spirálja tehát 1988-ban, amikor belép Gonzales kormányába, visszaér a kiindulópontra… – Szóval ez amolyan családi predesztináció – mondaná S. –, és kevés köze van a személyes érdemhez. Szeretem elképzelni, amint ennél a pontnál Havel elneveti magát, és azt mondja, hogy ez a családi predesztináció – kisebb mértékben – rá is érvényes. A hatalomról beszélnek (nem a külsőségeiről, azt megvetik), hanem a csábító lehetőségről: beavatkozni a dolgok menetébe. – Ismered Malraux sztoriját a Nehrunál tett látogatásáról? – kérdi S. Addigra már egészen oldott a hangulat a teremben, a tolmács pihenhet, S. és H. a rokonszenv basic nyelvén társalog, a botcsinálta Eckermannok alaposan hegyezik a fülüket.

– Malraux a De Gaulle kormány nevében, hivatalos látogatást tesz Indiában – meséli S. – Nehru fogadja, akivel már régebbről ismerik egymást. Így hát miniszter lett?, mondja üdvözlés helyett Nehru. Mire Malraux: Mallarmé egy este kihallgatta, mit beszélgetnek a csatornán üldögélve a macskák. Egy tekintélyes fekete macska megkérdezte az ő macskáját: „Hát te mit csinálsz?” „Pillanatnyilag úgy teszek – felelte a derék Raminagrobis –, mintha macska volnék Mallarménál…”

Meleg van. A két közéleti méltóság kigombolkozik. Havel vadul dohányzik. Azt képzelem, hogy most már összevissza ugrálnak egyik témáról a másikra. H. azt mondja, hogy Glucksmann. S. azt mondja, hogy Foucault. Szóba kerül Heidegger is. Ezek ketten imádnak filozófiáról társalogni. – Beszélj nekem Bělohradskýról… – mondja Semprun. Elhangzik egy könyvcím: A nem-személyiség eszkatológiájának válsága… – A testőrök egyike elalszik. S. az 1935-ös európai értelmiségi konferenciáról beszél, amit Husserl és Jan Patočka szerveztek Prágában. Mániája ez a konferencia, akkor egy percre kirajzolódott egy lehetséges Európa szellemi arculata, sokfélesége, kritikai szelleme… Igen. Hogy aztán 1978-ban egy rendőrségi kihallgatáson Jan Patočkát agyonverjék.

– Nem akart hős lenni! – mondja Havel.

– Nem írom meg a beletörődés versét. (Weöres Sándor fordítása) – Semprun René Chart idézi, nagyon szereti, sokat hivatkozik rá.

Délután van. Már több órája beszélgetnek.

S. elmondja, hogy egyszer elképzelt egy cseh színházi rendezőt, akit Karel Kepelának nevezett el. Ez a Kepela ’68 után emigrál. Párizsban színre viszi egy spanyol író darabját, ami egy rögtönzött bírósági tárgyalásról szól: Kafkát állítja bíróság elé a családja, mert felbontotta eljegyzését Felice Bauerrel. S. elmeséli, hogy Kepela és a spanyol író gondolatban elkísérik Kafkát magányos velencei útján, elképzelik, hogyan szemlélődik Veronese Dialektika című képe előtt, megtárgyalják Kafka weimari és zürichi utazását Max Brod társaságában, és vele vannak a rivai szanatóriumban, ahol Kafka negyvennyolc óra alatt elcsábít persze a maga módján – egy 18 éves svájci lányt… Erről a kalandról az egykori fiatal lány maga számol be Kepelának, már idős hölgy korában, Kafka sírjánál. A regénynek, amelyről Semprun mesél, A fehér hegy a címe, többértelmű utalással a prágai Bila hora emlékhelyre. Szeretném, ha Semprun önironikusan megjegyezné, hogy ez nem egy igazán jó regény, és csak cseh vonatkozásai miatt beszél róla, meg azért is, mert annyi minden van benne az életéből és a mániáiból. Szeretném, ha arról beszélne, hogy néha kétségei támadnak, vajon nem cseréli-e össze az életet az irodalommal? Hogy annyi minden jut az eszébe az életérőt az a század őrületéből következik, de egy regényt nem a megéltek megírása teszi naggyá, egy nagy regényben a valóságot kell újra megteremteni, és őt a folytonos önismétlés neurózisa fenyegeti. H. azt mondja, ismeri ezt a félelmet. Az embert kétségek rohanják meg, hogy vajon megtalálja-e a „második szuflát”. – Nem kérdezem, hogy megtaláltad-e... – mondja S. – Én sem kérdezem – mondja H. Nevetnek. Szeretném, ha Semprun az áprilisról beszélne, arról az alig elviselhető szomorúságról, amit az a spanyol író, A fehér hegy című regényben minden év áprilisában érez, amiért túlélte Buchenwaldot. Patton tábornok III. Amerikai Hadserege egy vasárnap, április 11-én szabadította fel a tábort – az április a spanyol író számára minden évben nagy megpróbáltatás. Végig kell élnie mindig ugyanazt, a halál emlékét, feloldhatatlan magányban, mert a halál emlékét nem lehet és nem szabad másokkal megosztani. Szeretném, ha S. elmesélné, hogy az a spanyol író a regényben egyszer áprilisban nem bírja tovább elviselni az áprilist, és a folyóba öli magát. Havel ekkor talán azt mondaná, hogy néha arra gondol, „az öngyilkosok tulajdonképpen az élet értelmének szomorú őrei…”

…A testőr, aki az előbb elbóbiskolt, hirtelen felriad. Ő veszi észre először, hogy ezek ketten meglógtak.

Lerázni a követőket, utcákon lopakodni, konspiratív lakásokban rejtőzni, fontos dokumentumokat lenyelni éppúgy nem lehet elfelejteni, mint a biciklizést. Ebben mindketten világbajnokok. A testőrök nem találják meg őket.
kiragadott mondatok
…Egy Renoir-képet néznek a Nemzeti Galériában. S. ide mindig elzarándokol. Élete misztikusan fonódik össze néhány festménnyel a világ különböző városaiban, elsősorban és mindenekfölött Velázquez Udvarhölgyek című mágikus alkotásával. De különös jelentőséggel szerepel műveiben két Vermeer-kép is, a Delft látképe és az Utcácska, vagy az Európa elrablása és a Dialektika Veronesétől. Még néhány, másik festő, másik város és múzeum, és itt, a Nemzeti Galériában Karel Skreta műve, a Szent Vencel születése. „Ezek azok a képek, amelyek körül lehetséges lett volna életem újrarendeződése…” – írja más-más szavakkal több könyvében is. És: „Az én életem semmi más, mint ez a Renoir-festmény, e festményre függesztett tekintetem… Csak Renoir festményére emlékszem, a nevető, telt idomú fiatal nő kicsattanó életörömére… És saját nosztalgiámra emlékszem, amely Renoir nevető, aranybarna nőalakja láttán elfogott. Emlékszem nyakának ívére, ruhája vállrészén a kelme gyűrődésére… keblének a kelme alatt kirajzolódó feszes gömbölyűségére. S ma hevesen dobog a szívem, s a tenyerem nyirkos lesz, amikor eszembe jut, mire gondoltam Renoir vászna előtt: arra, hogy bizonyára Milena is többször állt ugyanezen a helyen, mozdulatlanul, és Renoir festményében gyönyörködött…” Ezek csak kiragadott mondatok egy hosszú monológból, ami olyan, mint egy rekviem Milena Jesenskáért, aki a ravensbrücki koncentrációs táborban halt meg.

Záróra van a Nemzeti Galériában. Elképzelem a teremőrök zavarát, amikor felismerik Pan Václavot. Úgy képzelem, hogy kiadós konspiratív séta után jöttek ide, H. megmutatta vendégének azokat a szép szecessziós házakat és palotákat, amelyeket nagyapja épített a városban, a barrandovi villanegyedet és filmstúdiókat, apja és nagybátyja alkotásait. Talán Voskovecről és Werichről is mesélt, az ABC színházról, ahol Werich díszletmunkása volt, a Divadlo Na Zabradli színházról. Ez egy másik Prága, hány másik Prága van?

(A teremőrök talán már értesítették az igazgatót, az igazgató a főigazgatót, mindjárt itt lesznek, hogy fogadják a magas rangú látogatót és vendégét. Ki lehet ez az ősz hajú ürge? A teremőrök nem tudhatják, hogy az ürge nincs is itt. A vonaton ül Milenával és Kafkával, útban Zürichből Bukarest felé.)

„Egyszer, 1956 januárjában, ‘Federico Sanchez’ hamis útlevéllel érkezett Madridból Zürichbe. Pontosabban több hamis útlevéllel. Zürichben cserélni kellett, hogy ‘felégessük a nyomokat’. Amikor ezt az utazást tettem, Havel éppen csak próbálgatta a szárnyait mint drámaíró. Burzsoá származása miatt nem jutott be az egyetemekre, a fundamentalista társadalmi purifikátorok egyik áldozata volt. Így hát a jazzben és az akkor Prágában elszaporodó kis avantgárd színházakban találta meg azokat a játékszabályokat, amelyek kialakították alkotói magatartása etikáját és tartalmát… A lényeg, ennek az emléknek a fénylő magja, amit meg szerettem volna osztani Václav Havellel, az a zürichi Bahnhofstrassén egy könyvesbolt kirakata volt… melyben egy vékony könyvecske kínálta magát: Briefe an Milena… Heves szívdobogással azonnal birtokolni vágytam, azonnal olvasni vágytam… Szerettem volna Havelnek az utazás folytatásáról mesélni, bizonyára szórakozott volna rajta. A hosszú útról a különvonatban, amely Bukarest felé vitte a román párt és kormány vezetőit és Dolores Ibarrurit és kíséretét. Egy Kelet-Németországban megtartott kongresszusról jöttek. A nap az étkezőkocsiban telt el, a vég nélküli baráti lakomák és ivászatok légkörében. De este, amikor magamra maradtam a hálókocsiban, szívdobogva olvastam Kafka Milenához írott leveleit, megrendülve fedeztem fel ezt a gyötrelmes szerelmet…”
túlélte
– Mennyi véletlen egybeesés… – szeretném, ha Havel ezt mondaná, amikor Milena nevét hallja. Egy bőröndöt látna maga előtt, amibe apja megsárgult újságokat rejtett el 1948 után: a Přitomnost című liberális-demokrata lap néhány évfolyamát. 1939 nyaráig, amíg a Gestapo betiltotta a lapot, Milena ide írta nagyszerű publicisztikáját. A főszerkesztőt is Buchenwaldba hurcolták, túlélte, H. apjának barátja volt. Ferdinand Peroutka, ismert újságíró, persze, S. is ismeri a nevét… Igen, vagy a világ túl kicsi, vagy mi vagyunk hatalmasok, mert betöltjük… Szeretném, ha S.-nek ez a citátum jutna eszébe Kafka egyik Milenához írott leveléből.

Esteledik. Mindketten fáradtak. Vannak beszélgetések, amelyeket csak abbahagyni lehet, befejezni nem. Elköszönnek egymástól. Havel visszamegy a hivatalába. Semprun még benéz a régi zsidó temetőbe, ezt sohasem mulasztja el, ha Prágában jár. A világon talán egy hely varázsa sem hat rá olyan erővel, mint ezé… A csend teljessége, a nyugalom, amiben benne van az üldöztetés annyi évszázadának megszenvedett bölcsessége, az egyetemes emlékezés atmoszférája, ami fölöslegessé teszi a szavakat.