IDŐZÍTETT DÖNTÉS
2014 szeptember
Délután indultam el, erősen kikészítettem az arcomat, tűsarkú és mini, szóval jól aláálltam ennek a dolognak. A sok receptet egyszerűen, csak úgy, átadtam a patikusnénak, köhintettem is, meg másfelé néztem, nehogy azt képzelje ez a nő itt, hogy lényeges a négy doboz. Öt. A toronyfejű matróna nagyon figyelmesen megnézett, amikor a táskámba gyömöszöltem a sok Gerodermet, Tegretolt, és még meg is kérdezte, hogy minden rendben van-e. Barom. Most mit feleljek? Hiszen ez akkor történt, pont azután kerek huszonnégy órával, miután kirúgtak, miután nekimenesztettek a nihilnek, Zoltán meg szépen elhúzott mellőlem, ráadásul hatodika lévén, az albérlet is esedékes volt. Mindegy már. Vége, kész, elegem van. Huszonöt vagyok, senkim nincs már. Kényszerképzetek gyötörnek, árva vagyok, iszom és időtlen idők óta nem nevettem.
Már többször gondoltam erre. Tudom, nem egészen százas fiatal-szőkén ezen agyalni, ez nem normális ebben a korban, de orvoshoz nem fordulok. Az én életem. Kaptam, de nem kértem. És akkor vetek véget neki, amikor kedvem van hozzá. Passz.
félmunkát nem végzek
Még nem próbáltam soha. Biztosra kell mennem. Maradt még valami pénzem a patikusasszony aggodalmaskodó képe után, ezen beittam egy Nyugati téri bárban, utána sok, jóféle, nagy marcona belém kötött. Elmenjetek mellőlem! Kétszer rosszul is lettem útközben, szédelegtem, botorkáltam, bár igyekeztem egyenesen, feszesen járni, nem akartam, hogy bevigyenek vagy ilyesmi. Egy kórházba, pont most. Arra gondoltam, hazafelé menet, Óbuda sötét játszóterén teszem meg. Itt aztán végre levegőhöz jutottam egy fa tövében. Állok a játszótér öreg fájának tövében és azt kérdezem magamtól, hogy mit keresek így itt, mert a sok pia után sem megy ki a fejemből a tény, hogy élek még. És az élet, ami megadatott, egyetlen, és nem örök. Helyzetem a sokadik vodkamartini után is kilátástalan. Szépen mind kiszedegettem a kapszulákat, a tubusokat behajítottam egy szemetesbe, jó messzire, nehogy megtalálják. Félmunkát nem végzek. Ha ez van, akkor legyen. Még a végén kimosnak. Az nem izgat, hogy lelnek majd rám és mit gondolnak. Nagyon el vagyok foglalva magammal, önző, kis piszok, pedig látom, már régebben látom, hogy arrább, távolabb alakok dülöngélnek, már látom jó ideje, de nem figyelek rájuk. Aztán közelebb jönnek.
Egy pad előtt állnak, azok hárman, a sötétben. Úgy látszik, férfiak. Úgy látszik.
Egy pad előtt, azok. Remélem, eltakarodnak részeg éjemből, és végre kiadhatom a lelkemet. Megteszem végre, meg tudom tenni. Menjenek már innen! Görcsösen figyelek magamra, nem nézek a pad felé, szeretnék egyedül maradni, markomban szorongatom a sok pirulát. Megmutatom Zoltánnak. Meg ennek a világnak. De az exem és minden egyéb kiesik agyamból, egy pillanat kell csak, hogy teljesen józan legyek, ott az óbudai játszótéren. Gyufa vagy öngyújtó lángja lobban amott, a pad előtt. Vonítás. Mint amikor valakibe álmában kést szúrnak, és csak önkéntelen üvöltésféle szakad ki a torkából. A padról lángcsóva, égő ember emelkedik fel, rohan kuszán, idétlenül neki-nekimegy a bokroknak, szemeteskukának. Elbotlik, próbál felemelkedni. A három embergyújtó ütemesen skandál félhangosan és nézi.
a lángoló ember
Én részeg vagyok. Kapaszkodom az alkohol lebegésébe, hiszem, hogy álmodom, és azonnal csörög a vekker, de ébrenlét ez, a gyönyörű valóság csap a képembe. Jöjjön valaki, segítség!, vagy hasonló, artikulálatlanul kiabálok összevissza. Ekkor a meggyújtott ember valahogy lábra áll. Felém rohan. Megtartja a lába, ahogy engem is az enyém, csak nekem már sok van a rovásomon, míg ennek a szerencsétlennek semmi, ebben biztos vagyok. A három alak utána veti magát, hangosan skandálva egy dalt. Nejlon, pamut és pörkölődő hús szagát hozza a szél. És a lángoló ember, akár egy pokolból felszállt Krisztus, az égre néz, szeme fehérje megvillan, aztán elém veti magát, le a földre. Táskámmal, pulóveremmel csapkodom a tüzet rajta, félek, hogy fájdalmat okozok neki, megsebzem a szemét, arcát. A gyújtogatók körbeállnak minket, kettőnket, a zsírjában sercegőt és engem. Három csenevész kamasz, az egyik pimaszul néz rám, a másik bottal piszkálja a földön fetrengőt, a harmadik röhög. Én pedig a nagy marék tegretolos-pasztillás tömeget a hozzám közelebb álló arcába vágom. Meglepődik. Szanaszét pattan a sok fehér ovális, öngyilkosító pirula. És ütne. Ezt nem viszem el szárazon. A kamasz keze a levegőbe lendül. Elkapom a fejem, egészen jól megy a mozdulat, ösztönös, még nem üt, még eszébe sem jut, én már elhajolok, fürge vagyok és élelmes, megtanultam, de megcsúszom a füvön és hátraesem. Valami keményre. Nem mozdulok. Mintha halott volnék. A lámpa derengésében látom, hogy csúnya, pattanásos gyerek.
Rendőrautó szirénája. A három alak beleveti magát a sötétségbe.
– A rakpart felé futottak! – kiáltok az odaérkezőknek.
Ott maradok a földön. Egy zubbonyos lehajol hozzám, felsegít, kérdi, mindenem ép-e. Azt mondja, tegyem meg most a feljelentést. Gépiesen tudakolja, ismerem-e az égő embert, vagy csak úgy erre tévedtem. Mert egy hajléktalan.
– Nem ismerem, csak úgy… erre jártam! És nem teszek feljelentést – válaszolok, és tenyeremmel takargatom a számat, borgőzös leheletemet.
Valószínű messzire bűzlök a piától. Részvét nélkül nézik a kibomlott hajamat, szétmázolódott véremet, bedagadt orromat és a köröttem szanaszét gurult pasztillákat. Amott, arrább beemelik hordágyon azt az embert, én leporolom a pulóveremet, a pirulákon taposok, reccs-reccs, ezeket már nem szedegethetem össze. Akkor váratlanul felötlik bennem Péter, a huszonkét éves öcsém. Motorbalesetet szenvedett idén januárban, csúszós, jégkásás volt az út, azonnal szörnyethalt, ott találtam ökölbe szorított kézzel egy kórházi, lepedő nélküli ágyon kiterítve. Felállok, a szoknyát eligazítom magamon, nem ingok meg, arcomból kisöpröm a hajamat. Biztos léptekkel indulok a mentőautó felé, és konok dühvel állok az orvos elé. Magas, sovány arcú. Biztosan rezidens. Nem érti a mérgemet.
rokonom ez az ember
Azt kiabálom, hogy a rokonom ez az ember, értse meg. Igaz, hogy nagyon távoli, de rokonom. Nem hajléktalan, mert velem lakik, Pöttyös utca hat szám, nincs bejelentve állandóra, de ott él. És hogy majd másnap elintézem ezt a megfelelő hivatalban. Nehezen, de kikaparom a tárcámból a tépett, kölni szagú, morzsás személyit. Majd kérés nélkül ülök be a mentőbe, ahol a megfeketedett arcú ember fekszik. Magánál van, rémült tekintete találkozik az enyémmel. Zavarba jövök. Hogy van?, így én, a sikertelen öngyilkoló. Ezt a marhaságot. Nem felel, csak a húscafatos kézfeje moccan egyet felém. A körme ép és tiszta. Megpróbálok rámosolyogni. A motor felbőg, a szirénát bekapcsolják. Nem gondoltam, hogy aznap éjjel kórházban kötök ki. Lehet, hogy mégis teszek feljelentést. És holnap nekimegyek az álláshirdetéseknek. A Duna felől vízszag, csend és halk hömpölygés. Valahol toronyóra kongat. A hűtőmben öt tojás és egy fonnyadt paprika, pezsgő és alma. Remélem, ma éjjel Zoltán nem tájol vissza hozzám.