AZ IDŐ EGÉSZE?
MAGYAR CSALÁDI KALENDÁRIUM [1990 február]
Az időről két alapbölcsesség van forgalomban, nekem pedig mindkettőről megvan a véleményem.
Hogy mit nevezünk időnek, arról persze több élményünk van, mint amennyi fogalmunk, és ezen semmilyen műveltség nem változtathat. Azt mindenesetre tudom, hogy az is idő, amit az órák számlapjáról vagy a naptárak oldalairól leolvasok, és az is, amit a csontjaimban érzek. Van másmilyen idő is: az álom, a költészet, a mítosz Ideje, sőt, hírek szerint olyan is, amelyik nem is hasonlít a mérhető időhöz. Nem tudom. Annyi azért a kevés tudásban is bizonyosság, hogy az idő nem mindig metafora.
Van idő.
a megélt idő
Hogy mennyire van, azt az idő mutatja meg. A zord idő, amelyik éppen itt zúg felettünk. Ez a nekünk való idő. Nincsen élményünk arról, hogy az Idő ugyanaz maradhat, visszaélhető, újra jelenvalóvá tehető, megismételhető, megszentelhető, átélhető lenne. Nem az Idő, csak a megélt idő mutatja magát változatlannak. Három kiterjedése közül a forradalmáré a jövő, az anarchistáé a jelen, a habos kávét élvező kávéházi nénié pedig a múlt (a konzervatív, persze, külön eset). Mindent választhatsz, kivéve az idő egészét, szabadságod éppen csak ennyire korlátozott.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit százezer ős szemlélget velem.
Van-e szépségen kívüli valóságuk ezeknek a soroknak? Ha van (remélem, igen), akkor egy másik időben. Ugyan ki nem várja ezt az „egy pillanatot”, és ki nem reménytelenül?
Az ember, persze, csak arról az időről tud, ami adatott neki. De mindig az idő lárvája, mert tud róla, és – mert nem jó –0 változtatni akar rajta. Nem azért használom a lárva szót, mert a lárva undort keltő lény, féreg, pondró.
Ellenkezőleg. Az ember az idő lárvája, mert a változás fölkentje. Valami igazi létezést keres mindig, akár csörtet, akár vánszorog az időben. A kérész is az idő lárvája. Öt-hat méter mélyre küzdi magát a Tisza-part agyagjában. Vállalkozása majdnem reménytelen, évente egyszer mégis kivirágzik a Tisza. Egy napra, igaz, de egyetlen nap azonos a Kozmosz teljes Idejével.
Az ember sorsa a kérészénél is nehezebb, mert termeli saját reménytelenségét, termeli az időt, ami aztán belep mindent körülötte. Ez a megszilárduló lepedék, az idő anyaga, legjobban az agyaghoz hasonlít, ezért lehet, hogy minden mítosz kedvelt anyaga az agyag.
érzékelhetetlen ütemben
Az agyagos, megsűrűsödött idő egyre áthatolhatatlanabb. Ez a salak voltaképpen kommunikációs nehézség következménye. A kisgyerek, akár az édenkert lakója, még állandóan bővülő jelenben él, ahol a jelen még múlt és jövő nélküli, és bár érzékelhetetlen ütemben, mindig gazdagodó. Ebben az időben minden közölhető. A bűnbeesés az első sikertelen közlés, ahogyan azóta is minden bűntett a kommunikáció csődje.
De tehetünk-e valami értelmeset az idő ellenében? Azt hiszem, nem. Várhatunk-e valamit tőle? Talán igen.
Néha eljön a megértés, néha pedig a cselekvés ideje. Ilyenkor megint minden átlátszónak tetszik.
Azzal kezdtem, hogy két alapvető bölcsességet ismerek az idővel kapcsolatban. Mindkettő, közvetlen értelmében legalábbis, a múltra vonatkozik.
Az első szerint a múlt mögöttünk van. Vagy hátratekintgetünk – és akkor még úgy is maradhatunk –, vagy ezt nem tesszük, és akkor nincs hatalma az időnek fölöttünk. A felejtés erény.
hordalék
A másik – történetbölcseleti művekből leszűrhető igazság szerint: a múlt egyáltalában nem mögöttünk van, hanem éppenséggel alattunk. Életünket valahogyan az idő törmelékének tetején kellene megtalálnunk, miközben ezt a hordalékot az utánunk jövők örömére – vagy ami sokkal valószínűbb – bánatára, sorsunkkal hizlaljuk.
De azt hiszem, tévedés ez is. Ha olyan hasonlatot kell keresni, amely az időt a térben ábrázolja, azt mondanám, az elmúlt idő nem alattunk van, hanem fölöttünk, súlya mindig nyomasztóbb. A jövő pedig alattunk van, egyre lejjebb nyomakszunk benne, míg azután kihullunk az időből. Elszáll alattunk az idő vasfoga, barátom.