MAJÁLIS

A húsvéti nagy bécsi világkiállítás magyar termében, 1873-ban, már a hivatalos megnyitó előtt két kép keltett igazi feltűnést. A Pesti Napló bécsi tudósítója írja: „Vannak ott kitűnő képek, ezek közül különösen kettőt említünk: Munkácsy Éji őrjáratát (!) és Szinyei Majálisát… Szinyei képén a kolorit meglepő: csupa tűz, csupa élet, a lángész vakmerősége hullámzik rajta át. Kár, hogy a feldolgozott tárgy rémítően prózai. Modern pantalónban, zubbonyban, felöltőben mulatozó emberek! Egy modern majális! Lehet-e köznapibb anyag a világon? Ha Szinyei nagyszerű színeihez méltóbb szöveget ád, ma több chance-a lehetne arra, hogy versenytársait legyőzze.”

két vetélytárs

Munkácsy és Szinyei: két vetélytárs? A Párizsban élő, ünnepelt festőfejedelem és a Münchenben alkotó, alig ismert kolorista különös találkozása Bécsben. Két korszakváltó kép karnyújtásnyira egymástól. A sötét tónusú, komor, feszültségekkel terhes „nemzeti festmény”, az Éjjeli csavargók és a derűsen vibráló, mozgalmas, gyengéd gesztusokra felfűzött „plein air” csoportkép, a Majális. A nagyvilági „atelier” mesterséges fényeinek kiszámított, színpadias kontrasztja és a napfényes, felvidéki táj szelíd harmóniája. A súlyos, bitumen alapozású drámaiság és a vizes firniszen átcsillanó, könnyed áhítat. (Szinyei, miként Munkácsy, maga is megpróbálkozott a bitumen alapozással; a Vadgesztenyefa-tanulmány így készült, de amikor a kiszáradás és az elsötétedés első jeleit érzékelte, megrettent, s festőtársával ellentétben nem használt többé szurok alapot.) Munkácsy és Szinyei. Az egyik minden erejével és tehetségével az „uralgó” divatba kapaszkodik, a másik, belső energiáit föllobbantva, ember és természet kapcsolatában maga teremt új „divatot”. Az egyik takarékos, örökké elvárásokhoz igazodik, a másik tékozló, mindent egy lapra tesz fel. Két magatartás, két világ. A létezés két formája. Szemtanúk szerint még a bemutató előtt „a két kép, mint két szikrázó penge egy pillanatra megérinthette egymást”, aztán elváltak útjaik.

Szinyei képe csak rövid ideig maradhatott a magyar teremben: a német rendezők – listájuk alapján –keresni kezdték a náluk is nyilvántartott Majálist, s amikor megtalálták, a magyar teremből azonnal átvitték a német szekcióba. (A bajor kulturális minisztérium egy rendelete szerint a müncheni festőiskolák növendékeinek német földön készült képeit a német anyaggal együtt kell bemutatni.) Szinyei bátyja, Zsigmond, aki ez idő tájt szintén Bécsben járt, június 5-én kelt levelében megdöbbenve írja haza szüleinek: „Pali nagy képe – nem tudom, mi oknál fogva – néhány nap óta a német osztályon függ.” Amikor Szinyei meglátta a „lehetetlen magasságba akasztott” képét, panaszt tett a kiállítás rendezőinél, akik – miután meggyőződtek arról, hogy ,,az elhelyezőt határozott rossz akarat vezette” – a festményt, a művész kérésére , azonnal kiadták. (A kiállítási szabályzat erre egyébként nem adott lehetőséget, így feltételezhetjük; hogy Szinyeit valóban méltánytalanság érte, amit a rendezők is elismertek.)

 

Hogy igazából mi történt a Majálissal 1873-ban, a húsvéti verniszázs előtt, arról Telepy Károly, a magyar terem rendezője – évekkel később – így nyilatkozott: „Az, hogy Szinyei Majálisát a bajor osztályban nem állították ki az őt megillető helyen, ennek oka nem a mű kevésre való becsülése, de éppen hatalmas ereje volt. Tigrist nem lehet macskák közé bocsájtani, mert felfalja őket.” (Telepy, a maga részéről, a magyar teremben ügyesen oldotta meg a macska-tigris kérdést: Szinyei képét úgy akasztotta a főhelyre, hogy közben a többi képtől el is különítette.) Szinyei Merse Anna művészettörténész úgy véli, hogy dédapja az 1873-as bécsi világkiállításon történteket súlyos kudarcként élte meg, és ezek az események utóbb alapvetően meghatározták művészi karrierjét. „Történelmietlen továbbgondolásra csábít annak boncolgatása, mi lett volna, ha a Majális ott maradhatott volna, ahová alkotója szánta, a magyar teremben, s ahol megbecsülték a kép értékeit.”

függőleges rét

A Tigris 28 éves volt ekkor. Tanulmányait már két éve befejezte a müncheni Piloty-iskolában, már nem kellett a közös műteremben faunokat és gipsztorzókat festenie, s miután megszabadult az akadémia tematikus és stiláris kötöttségeitől, már megfestette az Anya és gyermekeit, elkészült a Hinta és a Ruhaszárítás vázlatával. A Hinta, ez az alig 54×43 cm-es remekmű Szinyei talán legmerészebb képe, ezzel került legközelebb az impresszionizmus színkezelési technikájához anélkül, hogy magának az impresszionizmusnak a létezéséről tudott volna. „Így lettem én a francia festők utánzója, mielőtt még tőlük egyetlen képet is láttam volna” – írja később önéletrajzában. (Renoir egyik főműve, amely szintén A hinta címet viseli, csak mintegy négy évvel később készült.) Míg a Hinta és a Ruhaszárítás szokatlanul újszerű színvilága (ecsetkezelése) jelenti az előtanulmányt a Majálishoz, az Anya és gyermekeiben azt próbálta ki, hogyan lehet harmonikus egységbe komponálni embert és tájat. Ezen a képen jelenik meg először a Majális jellegzetes kompozíciós eleme: a „függőleges rét”. Szinyei életrajzában említi, hogy müncheni kollégái szívesen ékelődtek vele emígyen: „Sinai mit der senkrechten Wiesen” (sic! – Szinyei az ő függőleges rétjeivel).

Szinyei, mielőtt hozzákezdett volna a Majálishoz, egy esztendőt Jernyén töltött, a családi birtokon. Otthon alig festett, de nagyokat sétált. Önéletrajzában ezt írja szülőföldjéről: „Hozzá vagyok nőve, nemcsak a szememmel, hanem a lelkemmel is látom; nagyon szeretem, mert nincsenek benne szertelenségek, nincsenek félelmetes vad sziklák és nincsenek egyhangú lapályok sem; a természet szelíd, színes és kedves.” Még Jernyén veszi az 1873-as évi bécsi világkiállítás festészeti bizottságának felkérését, hogy ő is küldje el műveit a rangos tárlatra. 1872 május végén visszaindul Münchenbe, s mindjárt nekilát, hogy a nagy kép jellegzetes, lejtős domboldalát, a függőleges rétet – emlékezetből fölvázolja.

A Majálison 1872 júliusától 1873 márciusáig dolgozott. Közben megismerkedett földijével és szegről-végről rokonával, a kissé hóbortosnak tartott, szepességi föld-birtokossal és festővel, Gundelfinger Gyulával. Olyannyira összebarátkoznak, hogy Gundelfinger föl is ajánlja műtermét Szinyeinek, aki – miután visszatért Münchenbe – még nem talált megfelelő ateliert. Gundelfinger két csinos, fiatal hölggyel tűnt fel a müncheni művészvilágban. A két testvér, Probstner Mária és Zsófia gazdag lőcsei cipszer családból származott, s korán árvaságra jutott. (Apjukat, Probstner Adolfot hosszú börtönbüntetésre ítélték, mert lelőtte legjobb barátját, amikor az figyelmeztette, jobban kellene vigyázzon szép feleségére. Az apa később a börtönben felvágta ereit, anyjuk is korán meghalt.) Gundelfinger, a népes rokonság ellenében, először gyámapaként igyekezett megvédeni a lányok örökségét, később az idősebbik testvért, a 17 éves Máriát feleségül is vette, hogy így nagykorúsítsa, s ezzel egyszerűsítse a hagyatéki eljárást. Szinyei beleszeretett a szép Máriába, tudjuk, hogy a Majális fehér ruhás lányalakját róla mintázta. (A másik nőalak ruháját – a rózsaszínt – is Mária kölcsönözte egy hivatásos modellnek.) Szinyei hamarosan megkérte Mária kezét, de ő, mivel névházasságban élt Gundelfmgerrel, s az idő tájt Szirmay Alfréd földbirtokos udvarolt neki, kikosarazta a fiatal művészt. Úgy látszik azonban, Szinyei hamarosan megvigasztalódott, mert szerelmét átruházta Mária húgára, Zsófiára. A fiú először rajongva ír szüleinek Zsófiáról, de amikor az apa válaszlevelében G. Gyula és a Probstner-lányok rossz hírére emlékezteti, elhallgat. Sőt, az engedelmes fiú gesztusával igyekszik megnyugtatni szüleit: „Gundelfingeréket illetőleg hála Istennek egész nyugodtak lehettek, mert amennyire az illem csak engedi, kerülök minden közeledést, néha meglátogatom őket, de semmi tovább.”

impresszió

Sűrű hónapok ezek Szinyei életében. Miközben korábbi munkáinak, főként az Anya és gyermekeinek, a Ruhaszárításnak és a Hintának az újításait felhasználva, már érett művészként, minden erejével nagy képén, a Majálison dolgozik, szövevényes érzelmek fonják körül. Ki sem mozdul a műteremből, ott áll ugrásra készen szemben a vászonnal, három lépés előre a képhez, három lépés vissza. Így megy egész nap. Résnyire húzott szemmel mérlegel, újra és újra sorra veszi a részleteket, újra és újra végigfut a rét, a felhők, a ruhák foltjain, finoman igazít, hogy minden pillanatban újrateremthesse a vibráló fények és szelíd árnyékok összhangját. A szétlobbanó látványt érzékei hálójával igyekszik mindig új egységbe fogni. ,,A természet után nem is dolgozhattam, hanem annál erősebben ébredtek fel impresszióim, emlékezéseim. Oly erős volt a memóriám ez időben, hogy emlékszem, amikor egy piros virág alakját igyekeztem magamban felidézni, és véletlenül a puszta falra tekintettem, annak a zöld sziluettjét láttam, vagyis a complementair színt, amelyet erős nézés után érzékel az ember.”

Esténként rendszerint a Franziskaner Kellerben sörözik a barátaival. Böcklin, a bázeli festő áll hozzá legközelebb, neki tetszik a Majális élénk színvilága, biztatja is Szinyeit: „Zöldebbre, még zöldebbre! Gyújtsd föl a színeket!” Ő tanácsolja Szinyeinek, hogy ne kínlódjon „természeti stúdiumokkal”, hanem fessen „hasból”. Egy másik kollégája, Josef Brandt lengyel festő viszont kifogásolja az alakok hivalkodóan divatos ruházatát, és hiányolja a kép mögül a komoly történetet. Az idő tájt Münchenben – az akadémiák környékén – a modelleket vagy történelmi kosztümbe vagy népviseletbe illett öltöztetni, a képnek pedig általában valami mesélhető, dramatikus történetet kölcsönöztek. Szinyei szakított a történeti festészettel, s ezzel együtt mindenfajta novellisztikus hagyománnyal, nem akart tragédiákat elbeszélni, sem társadalmi feszültségeket ábrázolni. Szinyei nem részletez, nem irodalmiaskodik, nincsenek előfeltevései, elfogulatlan, friss lendülete magával ragad. Ő a tájat varázsolja emlékezete segítségével a műterembe, míg a francia festők – igaz, évekkel később – modelljeiket viszik ki a szabadba. Az ő plein air képeinek újdonsága éppen abban állt, hogy minden dramatikus szöveg helyett, csupán a színek erőteljes fölizzításával újra összeforrasztja az embert a természettel, s ezzel visszaállítja bennünk az érzékelés ősi szabadságát.

Amikor márciusban elkészült a Majálissal, még mielőtt továbbküldte volna a képet a bécsi világkiállításra, bemutatta a müncheni Kunstvereinben is. Részlet atyjának írt levélből: „Örömmel mondhatom, hogy az itteni publikum lármát üt vele, sokat beszélnek róla, dühösen gyalázzák és dicsérik, minden oldalról gratulálnak, bár ennek örülök, de azért mindez nem vakít, mert ismerem a publikumot és szeszélyeit, sőt ismerem saját értékemet is…” Szinyei érzi, hogy életének nagyon fontos (ha nem a legfontosabb) szakaszát hagyta maga mögött. A próbát kiállta, a nagy kép – mint egy sokszínű, ragyogó ásványi kristályszerkezet – harmóniába rendezte az elmúlt hónapok küzdelmeit. Egyetlen lendülettel akarja megváltoztatni addigi életét: úgy tervezi, még a nyáron megnősül, a Majálist a világkiállítás után azonnal eladja, ebből rendezi adósságait, s ezután feleségével – követve barátja, Böcklin példáját – a napfényes Firenzében telepedik le. Szakállat növeszt, a robusztus alak – legalábbis a fényképek tanúsága szerint – erőt sugároz, de leveleiből tudjuk, hogy a lendület mögött most igazán ott lapul a kétségbeesés. Megint mindent egy lapra tesz fel, a nagy kép mintegy fókuszálja legfőbb vágyait, „csakis ebbe helyezem reményemet, úgy a sikerre nézve, mint anyagilag”, írja egyik levelében. Addig is, sürgős anyagi ügyeit rendezendő, kénytelen apjától pénzt kérni. Íme Szinyei Merse Félix, a Kossuth-szakállas (a fiánál nem kevésbé robusztus) atya válasza: „Édes fiam! Elébb, mint sem reméltem, képes vagyok neked pénzt küldeni. 200-300 Ft-ot kértél, én tehát ezen két somma közti differenciát felezvén 250 Ft-ot küldök. Talán beéred ennyivel, míg ismét jobb kedvbe jössz, s a véna megered. Csak újból is arra kérlek, ne csüggedj! Ne duzzogj! A duzzogás és a dacolás csak neked árt, a műkereskedők megélnek nélküled is, hanem te nem élhetsz nélkülük. Ergo: az okos ember ilyenkor vállat von, s mosolyogva új képet kezd, s ennél az elfogadott, uralgó ízléshez alkalmazkodik.”

divatteremtők

Csakhogy Szinyei még nem tud az uralgó ízléshez alkalmazkodni, még úgy hiszi, ő is a divatteremtők közé tartozik. Amikor a „rossz akasztás” miatt visszaveszi képét a bécsi világkiállításról, egy elszánt gesztussal igyekszik megőrizni a korábbi hónapok lendületét: úgy dönt, hogy a Majálist a budapesti Nemzeti Múzeum Képcsarnokának ajándékozza. Döntése hősies, mondhatnánk: Don Quijote-i (gyakran emlegette: az egész világ egy nagy Don Quijotériá). Szinyei büszke, de nem elbizakodott, egyszerűen tudatában van nagy képe értékeinek. Ha nem akar kicsinyes alkudozásokba bocsátkozni, amelyekből –tudta jól – csakis ő húzhatja a rövidebbet, nincs más választása. Ez az egyetlen út, amelyen még – méltóságát megőrizve – visszavonulhat. „Felajánlottam Pulszky Ferencnek – írja önéletrajzában – ajándékképpen, feltételül csak azt kötvén ki, hogy a kép jó helyen helyeztessék el. Erre Pulszky félvállról azt felelte: csak küldje fel a fiatal ember, majd meglátjuk micsoda kép az! … Legjobb képem még ajándékba sem kellett!” Bezáródott az utolsó kapu is, így aztán a Majális útja Münchenből Bécsen át egyenesen Jernyére vezetett. Szinyei – anélkül, hogy a szakma igazából megismerhette volna – korszakalkotó képét mintegy tíz esztendőre maga vonta ki a művészeti élet vérkeringéséből.

Tíz esztendei, önkéntes száműzetésre ítéltetett. Atyjának betegsége (egyre súlyosbodó májrákkal kínlódott), később feleségének terhessége miatt lassan szertefoszlott a firenzei utazás terve is. (A hosszú ideig mintegy 25 ládában őrzött útiholmit végleg kicsomagolják.) Még megfesti újdonsült feleségének képmását (Lilaruhás hölgy), de ez már nem plein air kép, mindenképpen visszalépés a Majális magával ragadó, varázslatos harmóniájától. Talán a jernyei szalonból spanyolfallal sebtiben elkerített szűk, alkalmi műterem nem kínált a képkivágáshoz megfelelő távlatot, s a világítás sem volt megfelelő, a túlságosan éles fény miatt a festő „elveszíthette a palettájával a kontaktust” (legalábbis ő maga így vélte), ezért kelnek önálló életre a részletek, ezért lesz kissé merevebb, akadémikusabb a Lilaruhás hölgy, mint a Majális finom gesztusokkal építkező kompozíciója. Ugyanebben az évben készült gyermekének arcképe (Csecsemő Félix), aztán évekig nem is vesz többé ecsetet a kezébe. Betegeskedő atyja helyett főként ő intézi a gazdaság ügyeit, s a jernyei park végében elkezdi építeni saját házát. Nagy figyelemmel irányítja a kőművesek és az ácsok munkáját. (Ez utóbbi mesterséget még gyerekkorában az atyjától tanulta.).

Szinyei Merse Félix hosszú szenvedés után 1875-ben tér örök nyugovóra. Az atya halála után a fiú egy pillanatra úgy képzeli, hogy visszatérhet a festéshez, de aztán újabb gyermekük születése s a gazdaság gondjai megakadályozzák ebben. Három évvel később, egy tavaszi napon, sógora, aki minden technikai újdonságért lelkesedett – fényképezett és csillagászati távcsöveket készített –, nagy családi izgalmak közepette léghajóra szállt. Ez az élmény csábította újra a festőállvány elé. A Léghajó című kis remekén végre megint megvillan a Majális festőjének varázslatos megjelenítő ereje. Mintha mégis sikerülne: „Legyőzzük a gravitációt!” Gundelfinger Gyula, aki mindig is nagyra tartotta Szinyei tehetségét, és sajnálta, hogy már évek óta nem fest, amikor értesült róla, hogy barátja újra kezébe vette a palettát, levelet írt fogadott lányához, Zsófikához. „Kérlek, serkentsd mindig munkára, amint ezt nem egy kiváló mester felesége tette, mint pl. a német Düreré is… Te azt írod: Pali most több képpel egyszerre akar fellépni, s ha ezekkel nem arat sikert, teljesen szakít a festéssel s egészen a jernyei gazdaságnak fogja szentelni az életét. Az Isten szerelmére! Milyen gyerekes gondolkodás ez! Mindent egyetlen kártyára akar tenni, s ha nem üti meg rögtön a főnyereményt, mindent félredob. Ha Isten kegyelméből való tehetségét eltemeti, soha – mondom – soha nem lesz többé boldog. Mert semmi sem bosszulja meg magát annyira, mint a művészi munka elhanyagolása, ha igazán tehetséges az ember.”

Újra fest

1882 májusában Szinyei feleségével és két gyermekével (az ötből hármat elvitt a diftéria) fölkerekedik s Bécsbe utazik. A Schönbrunn közelében, egy nagy kertes villában bérel lakást. Újra fest, ekkor készül a többi között a Pacsirta is. Ezzel a művével azonban inkább a Lilaruhás hölgy megmerevedett akadémizmusát folytatja, mintsem a Majális újításait. A Pacsirtával különben sincs szerencséje, amikor a hivatásos aktmodell hosszabb szünet után csontig soványodva újra megjelent a műteremben, s bevallotta, hogy diftérián esett keresztül, Szinyei megrettent – hiszen éppen ez elől a kór elől menekültek Jernyéről Bécsbe –, azonnal elküldte Micit, aztán egy fénykép alapján fejezte be a figurát. Bécsben újra kísérletet tesz arra is, hogy tíz év múltán végre bemutassa a Majálist. Felesége, a lilaruhás hölgy, aki igen szép kort élt meg, 95 éves korában így emlékezik a történtekre: „1882-ben az uram elvitte a Majálist Bécsbe, hogy a tárlaton bemutassa. A jury azonban olyan rossz indulattal fogadta, hogy… a férjem már vissza akarta vonni a képet, de végre egy különös gondolata támadt: hoztunk a Bécsi-erdőből szép zöld gyeptéglákat, s azokat férjem egy ügyes kárpitossal, kis polc segítségével, a ráma alsó részére úgy felszerelte, hogy az nem látszott, de a gyep a festménnyel érintkezett. A hatás óriási volt, nagy csoportokban bámulták az újszerű alkotmányt, a kritika is megenyhült.”

Új érzékenység, pop-art vagy szupernaturalizmus – 1882-ben, Bécsben? Impresszionizmus, plein air, évekkel a nagy francia újítók előtt? Szinyei, a korán jött művész? Inkább, egyszerűen csak, nagyon egyedül maradt. Mindig az az egykét ember hiányzott mellőle, akik akkor is tartani tudták volna benne a lelket, amikor – igaz, elég gyakran – „apátiába süllyedt”; akik átsegíthették volna azokon a pillanatokon, amelyek elválasztották az igazi nagy sikertől. Gundelfinger Gyula fogadott leányához írt, s a már idézett levelét így fejezi be: „Esküszöm neked, hogy Pali méltó sikere nem fog elmaradni, ha komolyan tovább dolgozik. Gondolja meg, hogy egy olyan kiváló művész, mint Schleich, jóformán csak hatvanéves korában kezdett érvényesülni. Palit már pályája kezdetén észrevették. Van vagyona, várhat.” Zsófika azonban másként vélekedett erről: „Pali délibábokat kerget”, válaszolja gyámapjának. Aztán beleszeret Ghillány Imrébe, aki gyakori vendége volt a Szinyei-kúriának, s egy átmulatott éjszaka után (1887-ben) elhagyja férjét. Szinyei azt írja önéletrajzában: „Ez a családi katasztrófa végtelen sok keserűséget okozott… Mondhatom, nagy nehezen sikerült jó gyomromat s egészséges humoromat megmenteni.” Persze, a „harmadik” felbukkanása már csak következmény lehetett. Szinyei lánya, Rózsi, szemléletesen írja le, mennyire különbözött szüleinek a természete. „Apám a nyugalmi állapotot szerette, contemplatív, lassú, kényelmes természete volt. Anyámnak viszont szépségével, vígságával nagy sikerei voltak a társaságban, szerették, ünnepelték, körülrajongták. Talán ezért nem tudta megérteni azt, ha valaki nem tudja a tetszést, a sikert kivívni, ez bizalmatlanságot keltett benne.”

A családi tragédia után újból a hallgatás évei következtek. Megint tíz esztendő. ,,Hic ego barbarus sum, quia non intelligor!” (Itt én vagyok a barbár, mert nem értenek meg) – írja önéletrajzában. Miközben a millenniumi ünnepségek lázában ég az ország. Hazatér a „kongeniális” festőtárs, Munkácsy Mihály is. Igaz, már halálos betegen. Állandó ópiummámorban, szűk, sújtásos díszmagyarban hurcolják körbül az országon. Egy válságos percében anyanyelvén pisztolyt kér. Felesége, mivel nem érti a szöveget, ezt írja a papírra: barbarum (dadogás).

aranyérem

Barbárok a magyar századfordulón. Munkácsy szurkos fáklyafénye kilobbant, Szinyei újra fest, de már nem emlékezetből, hanem az uralgó ízléshez alkalmazkodva, ő is nekiült vásznával directe a természetnek (Hóolvadás, Őszi táj, Szurokfenyő). 1896-ban képviselőnek jelölik, meg is választják. Öt évvel később a korteskedés majdnem egész vagyonát fölemészti, mégis megbukik. Ugyanebben az évben, 1901-ben újra elküldi a Majálist a müncheni nemzetközi kiállításra, és a zsűri huszonnyolc év múltán – egyhangúlag – aranyéremmel jutalmazza. Azt hihetnénk, hogy végre idehaza is megbékélnek a hányatott sorsú képpel. De nem! Éppen a „legfelső helyekről” támadják. Tisza István miniszterelnök is hozzászól a Majális-kérdéshez. Ő úgy tartja, hogy a mester időskori képei sokkal jobbak, a Majális viszont „legalábbis problematikus”, s ennek későbbi sikerében a „műízlés elfajulását” kell látnunk.

Szinyeit 1905-ben kinevezik a képzőművészeti főiskola igazgatójává. Idős korára mindent elér, amire fiatal korában vágyott, nemzetközi és hazai sikerek, főiskolai tanárság, kényelmes, jó minőségű ruhák, választékos, finom ételek, külföldi utazások. Állandóan konflison járhat, gyalogolni mindig is utált. A Japán kávéház művészasztalánál mindenki az ő szavát lesi. A ragyogó tehetségű, fiatal nagybányai festők mesterüknek vallják.

Mégis! Néhanap, ahogy egyre romlott a látása (bal szemére később meg is vakult), megkérdezte magától: Ha a Majálisnál jobbat nem tudott festeni, akkor mi értelme volt az azóta eltelt éveknek? A sok küzdelemnek, csalódásnak, keserűségnek? Ha az élet egyetlen pillanat a résnyire zárt pupillák mögött, csupán vesztegette az idejét? Akkor így válaszolt: „Azért nem vagyok én valami rosszmájú, keserű ember. Szeretek kényelmesen élni, jól enni, s tudom humorral élvezni ezt a jó és rossz világot, mert az élet egészében mégis nagyon szép!”

Szép Ernő írta a Majálisról 1931-ben: „a szerelmes szabadságot kaptuk tőle, csudás fellélegzést, hódító harmóniát” — poklok felett járók, a létezés áhítatát.

felső kép | Szinyei Merse Pál: Majális, hung-art.hu