Magyar Éva

ROMLOTT KÖLYKÖK

A SZÜLŐ-GYEREK MOTÍVUM VARIÁCIÓI SYLVIA PLATH ÉS JÓZSEF ATTILA KÖLTÉSZETÉBEN [1997 október]

ROMLOTT KÖLYKÖK

Kép-más

A Nagyvilág 1994 májusi számában van egy fénykép: fiatal, szőke nő térdepel a strand homokján, és boldogan mosolyog a fölötte álló fotósra. Haja aranyszőkén csillog még a fekete-fehér képen is, bőrének barnaságát kiemeli fehér, kétrészes fürdőruhája. Bár a felvétel kissé életlen, látszik, hogy a lány szép.

A kép negyven évvel a folyóirat-megjelenés előtt készült Sylvia Plathról, egyikéről azoknak a költőknek, akiknek a neve mellett rögzült a kifejezés: tragikus sorsú. A manökenszerű szépség látványa megdöbbentett. Nem mintha a boldog mosoly és a sorstragédiák eleve kizárnák egymást, és az sem lehetetlen, hiszen Plathszal megtörtént, hogy egy szép, kiválóan tanuló, tehetséges ifjú költő megölje magát. De képtelen voltam a képen látható Platht a neve alatt olvasott költemények szerzőjével azonosítani.

A versek arról tanúskodnak, hogy maga Plath is idegenkedve pillantott ezekre az „önarcképekre”.

Élő baba, meg lehet nézni.
Tud varrni, tud főzni,
Tud beszélni, beszélni, beszélni.

Meglátja, hogy beválik.
Mint egy priznic, odumeleg.
Vagy tegye ki a falára.

A kérőből idézett sorok (a verseket Tandori Dezső fordította) vonatkozhatnának akár a strandfotóra is. Az (ön)elidegenedettség érzését a Plath legtöbb versét átitató, maró öngúny egyszerre leplezi el és le. Aki idegenkedve pillant a képmására, hajlamos saját magát is ugyanazzal a lappangó ellenérzéssel, kívülről figyelni. Az önazonosság elvesztése elbizonytalanítja, ezért a külvilág tükrében megpillantott képet torznak látja. A bizonytalanság pedig bizalmatlansághoz, az önigazolás kényszeréhez – az önirónia másik forrásához vezet. Mi lehet fontosabb egy költőnek, mint hogy tud beszélni, beszélni, beszélni? De ha már a költő maga sem tudja, hogy ki beszél, a szövegmondás elgépiesedik.

a mosoly értelme

A kérőt elolvasva megváltozik a kép hangulata: a felülről fotózott nő alakjában már nemcsak a kacérságot, hanem a kicsiséget, kiszolgáltatottságot is megpillantjuk. Más lesz a mosoly értelme is: meglehet, a fotózáskor Plath tényleg boldog volt, de az is lehet, hogy a mosoly csak a kamerának, vagy magának a helyszínnek szól, „mert ez itt egy divatos nyári fürdő.”

A fotón, akár József Attila versében, érezhetően jelen van valami homályos fenyegetés. A zene mögött zúgó erdő örök, mert néma, és ezzel a költő azt (is) mondja, hogy a vidám zene egyszer majd elhallgat. De más a hang hiánya, és más az örök némaság. Máshogyan nézzük a képet, ha tudjuk, hogy modellje öngyilkos lett, mint ahogy másként olvassuk a verssorokat is, tudva, hogy írójuk hangja ugyancsak önszántából némult el.

magyar2 0530 e1621346876563

Nem a hasonló korban (31, illetve 32 évesen) elkövetett öngyilkosság az egyetlen rokon vonás, amit Sylvia Plath és József Attila életrajza mutat. A két életút hasonló állomásokon át vezetett odáig is: a gyermekkorban elkövetett öngyilkossági kísérletek, az ellenkező nemű szülő korai, és feldolgozhatatlan elvesztése, a hozzájuk fűződő ambivalens viszony (mélységes szeretet és intenzív gyűlölet), a fokozódó idegbaj és a pszichiátriai kezelések. Mindez persze még nem bizonyítja egy összehasonlító elemzés jogosultságát. Az élmények azonban nagyrészt ugyanazokat a motívumokat aktiválva jelennek meg a két életműben, a szükségszerű eltérések pedig kiemelik a hasonlóságokat. Kölcsönhatásról persze nem lehet szó közöttük, hiszen nem ismerhették egymás műveit. A megfeleltethető szövegrészek, technikai azonosságok meghökkentő tényre hívják fel a figyelmet: a lelkialkatok rokonsága két költő esetében a tér- és időbeli, illetve kulturális különbözőséget is áthidalva, rokon művészetet teremthet.

Vallomás(os)ok

József Attila és Sylvia Plath költészetének motivikus hasonlóságai a szülő(k)höz fűződő viszony központi motívuma köré rendeződnek. E motívum szempontjából mindenképpen lényeges a két költő nemének különbözősége. Ez a tény, pontosabban adottság a hagyományos megítélés szerint Plath szempontjából jelentősebb. Költőtársa, John Berryman a Plath személyiségét megosztó konfliktus okát éppen nőiségében látta. Lehetetlennek tartotta a hagyományos nőszerep és a költő-lét ellentmondásainak kibékítését. Platht olyan aggszűznek vagy leszbikusnak tekintett „nőköltőkkel” (írókkal) állítja szembe, mint Dickinson, Marianne Moore, vagy a Brontë nővérek. Berryman szerint Plath tragédiája a két létforma összeegyeztethetetlensége volt. Jó érzékkel tapintott az aspektusra, ami Plath életében és halálában az utókort szinte még a költészeténél is jobban érdekelte. Janet Malcolm – részben lefordított és a már említett Nagyvilág-számban olvasható – tanulmánya kiábrándító képet nyújt a Plath-monográfiák szerzőinek osztozkodásáról. Bármennyire érdekes téma ugyanis, hogy ki volt hibásabb: a férj vagy a feleség, a versek hitelességének kérdését nem befolyásolja.

azonos a megszólaló lírai énnel

A disszonancia a versekben megnyilatkozó én és a benyomás közt, amit Plath külseje kelt a nézőben, rávilágít egy kulcsfontosságú problémára. Kimondatlanul bár, de arra az előfeltevésre épít, hogy a költő azonos a megszólaló lírai énnel. A költészet alanyiságának kérdése különösen érdekes, ha ezt az előfeltevést, beépítve a műveiről kialakított koncepciójába, maga a költő sugallja olvasójának.

A Robert Lowell köré csoportosuló költők (Randall Jarrell, John Berryman, Theodor Roethke, Anne Sexton és Plath) írásai az úgynevezett vallomásos költészet kategóriájába tartoznak. Műveik középpontjában az én áll; a maga nagyon is konkrét életvonatkozásaival. Ezek a vonatkozások behálózzák a műveket, és egyúttal az egyetlen szilárd alapot is jelentik számukra. A költők nemcsak tematizálják életük történéseit a versekben, hanem alkotáslélektani koncepciójuk szerint költő-létük is ezekből ered. A leggyakoribb motívumok: az idegösszeomlás, alkoholizmus, elfojtások, családi konfliktusok és szexuális problémák, költői életformájuk részei.

magyar3 0530 e1621346937549

A felsorolás kissé riasztó, nemkülönben a végeredmény. A vallomásos költők életművének kulcsszava a diszharmónia, ami áthatja a még látszólag idilli pillanatképeket is (pl. Lowell visszaemlékezései a nagyszüleinél töltött nyarakra). A lelki egyensúly felborulását az „egyetemes szorongás” okozza, ami ugyan a legkevésbé sem újdonság az emberiség mentalitástörténetében, de a második világháborút követő időszakban valóban új, nyomasztó jellemzőkkel „gazdagodott”.

a temetőbe vezet

L. M. Rosenthal szerint meghatározóan új minőség a háború utáni költészetben az a centrifugális mozgás, amivel a költői hang az öngyilkosság felé sodródik. Ez a megállapítás kétféleképpen is értelmezhető. Rosenthal a költészet helyzetének megváltozására gondolt egy alapvetően más értékrendhez igazodó világban, ezért is jelölte meg a folyamat kezdőpontjaként a romantika költőinek elszigetelődését. Másrészt gondolhatunk a megszólalás lehetőségeinek – és persze lehetetlenségének – szövegszerű tematizálására is, amivel nem kell együtt járjon az alkotó pszichikai szétesése. A háború utáni költőnemzedék alkotáslélektani kérdése viszont arra vonatkozott, hogy a fragmentálódott én visszanyerheti-e egységét ilyen eljárások segítségével. Az esztétikai folyamatok, az alkotás (ön)gyógyító alkalmazása kétségkívül összefügg a freudizmus amerikai térhódításával. A vallomásosok programja pszichológiai és esztétikai aspektusok egyesítését kísérelte meg, az előbbieket az utóbbinak alárendelve, ami azt jelenti, hogy az önelemzésnek esztétikai jellegűnek kell maradnia, legyen bármennyire is életrajzi eredetű. Lowell felismerte, hogy költészetének legnagyobb veszélye az életrajziság eluralkodása a verseken, ezért szükségesnek tartotta művei személytelen motivációit állandóan emlékezetébe idézni. Fő művének, a Life Studies-nak a tárgya a szerző szerint saját maga, az önmagává-válás folyamatában megragadva. Ez a folyamat azonban, ha a motívumokat egymás mellé helyezzük, a személyiség(ek) szétforgácsolódásának története. Úgy látszik, a személyiség újraegyesítésének útja a szétesés elbeszélése révén járható végig. A kérdésre, hogy vajon működhet-e ilyen feszültségteli ellentmondásra épülő terápikus költészet, az életrajzok pesszimista választ adnak. Rosenthal más oldalról közelíti meg ugyanezt az ellentmondást, amikor rámutat, hogy Sylvia Plath felőrlődése egybeesett a költőileg legtermékenyebb periódusával. Árulkodónak tartom azt a nyilvánvaló döbbenetét, amit Plath öngyilkossága váltott ki barátai körében. Tettével mintha azt sugallta volna, hogy ez az egyetlen pont, ahol élet és mű találkozhat, a lowelli program következetes végigvitele a temetőbe vezet.

Jeffrey Meyers a vallomásosokról írt monográfiájában foglalkozik a költői koncepció, és különösen Lowell felelősségével, és kiemeli, hogy bár Plath tulajdonképpen már egy következő generációhoz tartozott, ő nyitja meg az öngyilkossá váló vagy megőrülő költők sorát. (Jeffrey Meyers: Manic Power, 1987.) Könyvének életrajzi adatokat felsoroló részei azt sugallják, mintha a vallomásos költők között valóságos verseny alakult volna ki az öngyilkossági kísérletek és idegösszeroppanások, intézeti kezelések súlyossága és gyakorisága terén. Meyers rövid történeti áttekintést nyújt a melankólia (legújabban a depresszió és más pszichotikus zavarok) irodalmi vonatkozásairól, és a tekintélyes nevek listája megerősíti a gyanút, hogy azok körében, akik a lelki zavarokat és deviáns életformát az esztétikum forrásának tekintik, a depresszió divattá válik.

„mielőtt magam feláldoznám”

Az apa-, illetve anya-alak motívumának kialakulását, fokozódó jelentőségét Plath és József Attila esetében egyaránt a szülőhöz fűződő kapcsolat rögzült kényszerképzete táplálta.

A vallomásos költők egyik botrányos újítása volt a szülők, nagyszülők kíméletlen kritikája. Plath Apu (Daddy) című versével jóval tovább merészkedett férfi kollégáinál. Sokan egyenesen botrányosnak tartották, hogy a második világháború idején még kisgyermek Plath apa-alakját elsősorban a végtelenül sokrétűen kibontott náci-allegóriával alkotta meg. Amint azt Malcolm tárgyilagosan megjegyzi, Plath egyik legszembetűnőbb vonása, hogy nem kedves, és ezt az Apu ékesen bizonyítja. De tegyük hozzá: Plath senkihez sem kedves, és elsősorban önmagához kíméletlen. Valójában minden egyes, az apjának szánt ütés őt magát éri.

magyar4 0530 e1621346963647

Már az első kép az összes fontos irányban megnyitja az utat az értelmezés számára.

Kinőttelek, kinőttelek,
Fekete cipő, visellek
Harminc éve, mint egy láb,
Féregfehéren, s lélegzeni,
Tüszkölni alig merek.

A „fekete cipő”, az apa metonímiája, ami előtt kutyaként kuporog a megfélemlített gyerek, és – egy közhellyel szólva – levegőt sem mer venni. Az apa alakja állandóan változik, cipőből óriási szobor, német tiszt, ördög, majd a vers végére vámpír lesz; a változó alteregók állandója a fekete öltözet. Plath, ha következetes akar maradni, az apa náci-figurájával saját magát csakis mint zsidót, cigányt, megalázott „elemet” állíthatja szembe, a vámpír-apára pedig két, egymásnak ellentmondó „felelet” született: a nőnemű beszélő a Láz (Fever 103) című versben mint fehér szűz, a Lázár kisasszonyban pedig mint vörös hajú női ördög jelenik meg.

A második szakasz egyszerű, de annál meglepőbb erejű, és azonnal meg is cáfolt mondata: „Apu, meg kellett hogy öljelek”, két különböző modalitású visszhangra talál a József Attila-i életműben, attól függően, melyik szülő haláláról van szó.

Az anya elvesztését hol a veszteséget elhinni is képtelen dadogás, hol fájdalomtól tompított hangú emlékfelidézések tematizálják; különleges érzelmi-hangulati határeset a Kései sirató fájdalmas-dacos, lázadó felkiáltásaival („Ettelek volna meg!”). Jóval higgadtabb és ironikusabb az apa halálának körülményeit taglaló versek hangvétele:

Elmondom. Öltem. Nem tudom
kit, talán az apám –
elnéztem, amint vére folyt
egy alvadt éjszakán.
(A bűn)

A szülő megölésének fantáziája Plathnál a vámpírok rituális – és egyedül hatásos – kivégzésének mintáját követi. Az apagyilkosság aktusát interpretálva két motívumra kell különösen odafigyelni: a szívbe vert karóra, illetve magára a rítus-jellegre.

mitikus-vallásos dimenziók

A gyilkosság rituális keretei alapvető változást idéznek elő tettes és áldozat viszonyában. Az áldozat-jelleg mint fogalom – és ennek következtében a személy is – visszanyeri mitikus-vallásos dimenzióit. Halála, megölése egyszerre allegorizálódik és konkretizálódik: többé nem személyes önkény, hanem egy transzcendens cél kívánja pusztulását. A vámpír vagy ördög esetében ez a cél a közösség megszabadítása a megtestesült Gonosztól:

Zsíros, fekete szivedben: cövek.
És sose szerettek a környékbeliek.
Táncolva tiporták a tetemedet.
Mindig tudták, hogy te vagy az.

Az apa-áldozat alakjában egy másik fontos rituális szereplőre, a bűnbakra ismerhetünk. Ezért lehet fordított logika szerint az apa náci is, hiszen a nácik maguk is egész népekből gyártottak bűnbakokat.

A bűnbakoknak két archetípusa különböztethető meg: az általában vett, rendszeresen kiűzött bűnbakok, és a konkrét bajt megtestesítő bűnbakok. A kiűzés nyilvános – rituális processzusa révén a bűnbak maga lesz az áldozat. A versbeli apa is az, isten-zsák („a bag full of God”), akibe minden baj és bánat belegyömöszölhető, akire nyugodtan projektálni lehet a feldolgozatlan problémákat.

magyar5 0530 e1621353150377

József Attila költészetében a bűnbakok több változatára is található példa. A Kései sirató anya-alakja mint cigány, illetve utcalány a közösségi bűnbakok egy-egy tipikus csoportjába tartozik. Az anya „árulásának” allegóriája a végtelenül naturalista, mégis gyöngéd kép: „tőlem elvetted, kukacoknak adtad édes emlőd s magad.”

A szülő féreg-rágta holttestét Plath is többször megidézi verseiben, talán, hogy okot szolgáltasson undorára. Az Apuban a kitépett telefonból, tehát a megölt apából bújik elő féregként a hang. Gulliver testén férgek nyüzsögnek, s ha ezzel a képpel párhuzamba állítjuk A kolosszus szituációját, nyilvánvaló, hogy ott maga a beszélő a féreg. A Lázár kisasszonyban viszont az öngyilkos lányból kell kipiszkálni a „tapadós, gyöngy férgeket.”

Az anya hibáztatása egyébként egyáltalán nem jellemző József Attilára. A Kései sirató talán az egyetlen vers, ahol a beszélő nem az önvád, hanem a káromlás hangján szólal meg. Ám ekkor is csak a siratás részeként „kél káromkodni kedve”, mintegy a gyászvers ima-jellegét ellenpontozza, hogy a vers végén újabb fordulattal visszatérjen a kezdeti, József Attila anya-verseire jellemző hangvétel.

Az utcalány-képzet szexuális asszociációi a sok vitát kiváltott Ödipusz-komplexusra utalnak. Plath versében négyszer fordul elő az apához kapcsolódó szexuális utalás, és a vérfertőzés gyaníthatóan jelen van kettejük kapcsolatában.

szadista-mazochista párkapcsolat

Először a náci-ördög attribútuma, a fekete csizma tér vissza mint egy szadista-mazochista párkapcsolat eleme. Az átkötés a két képzetkör között a botrányos, sokat idézett sor: „Minden nő fasisztát imád.” Az apa második legfontosabb attribútuma, a német nyelv obszcén. A náci szerelme a „kínpad és csavar szerelme” (a fordításban másként hangzik), amire a hang mégis igent mond.

Meinkampf-képű feketeruhást:

Kefélteti a vasszüzeket.
S azt mondtam, velem is lehet.

Az eredeti szöveg – „A man in black with a Meinkampf-look, / And a love of a wreck and the screw. / And I said I do, I do.” – a verskezdő sorra visszavetítve egyértelműen utal a nemi erőszakra.

A Kései siratóban megfigyelt lázadó attitűd József Attila költészetében nem az anya, hanem egy istennel is azonosított apa alakját támadja. Ez a hangvétel uralkodik a Nem emel föl és a Bukj föl az árból című költeményben is. Az istenapához fűződő viszony teljes komplexitásában csak a két vers együttes vizsgálatából érthető meg. Ha a Nem emel föl a zsoltárok, a Bukj föl az árból a próféták kérlelhetetlen haragú hangját vette kölcsön a Szentírásból. A beszélő viszonya a megszólítotthoz aktív, de nem kevésbé ellentmondásos, mint a másik versben, ahol csak a verszárlatban aktivizálódik váratlanul, az önfeláldozás gesztusában. A rémes tettek elkövetésével fenyegetőző hang a gyermeké, aki tehetetlenségében rosszaságával hívja fel magára szülője figyelmét. Ugyanaz a tehetetlenség szüli a dacot, ami a Kései sirató átkozódó szakaszát létrehozta.

magyar6 0530 e1621347013545

A fenyegetés, akárcsak az Apuban, a kínzó hiánynak szól. A szadista-mazochista fantáziákat mindkét költőnél a megszüntethetetlen hiánnyal szembeni tehetetlenség érzése táplálja, és a reakció is hasonló: egy emberfeletti – isten –, illetve ember alatti – náci, ördög – apa-alak kreálása, aki végre felelőssé tehető az önnön hiányával okozott sérülésekért.

József Attila bűnbakot gyárt, még ha közben transzcendenssé magasítja is alakját. A Bukj föl az árból fenyegetőző 2. és 3. szakaszait más, apával foglalkozó verseinek kontextusába állítva, lehetségessé válik a fenyegetés kiterjesztése magára az isten-apára. Ezek a költemények – a Csak most értem meg az apámat kezdetű kivételével – a Plath-éihoz hasonlóan az erőszakos cselekedetek lehetőségeit boncolgatják. Ilyen A bűn vagy a Mint gyermek, ahol az áldozat szintén az apa: „Mint gyermek, aki bosszút esküdött / és felgyújtotta az apai házat”.

apa-kasztrálás

A másik motívum, a szívbe vert karó variációs párja a fenyegetés eszköze, a kés, mely nem ember szívébe való, a költő legtöbbet elemzett motívumai közé tartozik, és a már keresztény tartalmak mellett egy ókori görög mitikus allúziót is rejt. A fiú és apa közötti kapcsolat nem keresztény mitikus feldolgozásai kivétel nélkül tartalmaznak egy mozzanatot, a nemzedékváltás pillanatát, amit a trónfosztás fogalmával lehet a legpontosabban jellemezni. A létező variánsok közül érdemes Szaturnuszhoz fordulni. Szaturnusz második generációs isten, ami azt is jelenti, hogy hasonló sors várt rá, mint amit az apjának, Uranosznak juttatott. A nemzedékváltás összefügg az uralmon lévő atya nemzőerejének csökkenésével, ezért a trónfosztás szimbolikus: Szaturnusz (Kronosz) a nemi szervénél csonkította meg Uranoszt. Valószínű tehát, hogy a Bukj föl az árból második szakasza egy esetleges apa-kasztrálásra is utal, a krisztusi allúziókon kívül.

Különös öniróniával deformálja a kés-motívumot az Azt mondják című vers. Az irónia forrása a fiktív életrajzi elem – késsel a kézben született – és a költemény, költészet valami „magasztosra” vonatkozó jelentése közti feszültség. De a „kés kevés volt”, az élettény önmagában – legyen bármilyen szokatlan is – nem lehet műalkotássá. A szív azonban, amelybe a kés hatol, lehet a lírai én szíve is. Ekkor a kés metamorfózison megy át, tőrré változik. (János evangéliumában – egyedül ott – olvasható Krisztus halálának az a momentuma, hogy egy katona dárdával átdöfi a már halott Krisztus mellét.)

Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
vastőrökül köröskörül
hányszor lelkembe vagytok szúrva –
(itt csak meghalni sikerül.)
(Ős patkány…)

Szinte szó szerint ugyanezt olvashatjuk egy töredékekből álló ciklusban, amelynek érdekessége, hogy később keletkezett a teljes versnél: „Köröskörül vastőrökül / voltak a rozsdás, éles, durva / csillagok a lelkembe szúrva”.

A kereszténység képzetköréhez vezeti vissza az elemzőt a szúró tárgy újabb variációja, a tövis motívuma is, ami a Freud-vers, az Amit szívedbe rejtesz ötödik versszakában egy merész párhuzam kiindulópontja.

Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szivedből szépen
kihull halálod is.

Az „is” szócska teremti meg a hasonlatot a szúrós tövis és a halál között, a reláció két oldalán az egymásnak megfelelő elemek – talp és szív, tövis és halál – felcserélhetők. A ki nem mondott hasonlat: a halál úgy fúródik az ember szívébe, mint a tövis a talpba. De feszültséget érezhetünk az idézet és a cím között is, hiszen abban az aktív rejtesz ige szerepel. A kettő összekapcsolása azt sugallja az olvasónak, hogy a beszélő szívében a halál rejtőzik.

magyar7 0530 e1621347036382

Hasonló metamorfózison megy át a karó Plathnál is, kibővítve az apa-vámpír-karó asszociációs sort. Szememben a szálka című versében nem kapunk támpontot, hogy mi is lehet ez a szúró, fájdalmat okozó, eltávolíthatatlan szilánk, de maga a tény, hogy a szembe kerülve a látást zavarja meg, valamint Oidipusz nevének felbukkanása a szövegben bizonyossá teszi, hogy az apa a szálka a gyermek szemében.

A bűnbak és az áldozat, a karó-kés-szálka variánsai egy nagyobb motívum, a szülővel szembeni agresszió, az apa- és anyagyilkosság vonzáskörében alakuló motívumok. Jelentőségüket tovább növeli, hogy mivel a konkrét szövegekben egyaránt hozzárendelődhetnek a gyerekhez, illetve a szülőhöz, megbontják az agresszív cselekvés egyirányúságát, és visszafordíthatják a beszélő személye ellen. A pusztítás így bizonyos mértékig mindig az önpusztítás aktusa is.

„óriás leszel”

A Kései sirató kezdő soraiban megjelenik az a motívum, amire Plath A kolosszus című verse épül: a szülő szétesett testének újbóli összerakása (,,Lágy őszi tájból és sok kedves nőből / próbállak összeállítani téged;”), amit Plath egy allegorikus vízióban hajt végre. A motívum érdekessége, hogy ez a cselekvés célját tekintve éppen az ellentéte az eddig vizsgált, a szülő elpusztítására irányuló tettnek.

A kolosszusban a beszélő viszonyulása apjához már nem egyértelműen ellenséges, inkább lemondó, kiábrándult. Egy elvégezhetetlen feladat nyit mitologikus távot a beszédnek, furcsa módon azáltal, hogy a lehetetlen belátása mindjárt az első sorban megtörténik („Sose tudlak majd összerakni egészen, / Izek szerint, hézagtalan tapasztva.”), és ezzel megszűnik a cselekvés lehetőségének horizontja. A cselekvés fokozottan jelképes, rokonságot tart Sziszüphosz vagy a Danaidák mechanikus, örök-egy cselekvésével, így büntetés-jellege is felerősödik. Azt azonban, hogy minek – milyen bűnnek – a büntetése lenne, nem tudjuk meg. Csak feltételezhető, hogy a közvetlen ok, a részekre bontás ez a vétség.

keresztény mitikus interpretáció

Plath tudatosan használ a görög mitológiára utaló szavakat, mint orákulum, isten, akantusz, villámcsapás, bőségszaru – kicsit eklektikus attribútumkészletet vonultat fel –, de mindezt profanizálva. A jósige például káromkodás, állati hangok kakofóniája. Ugyanakkor a versbeli szereplő nemcsak összerak, hanem meg is tisztít, vízzel lemossa a kolosszus tagjait. A víz motívuma megnyitja az utat egy pogány – Héraklész 5. feladata volt Augiász istállójának kitakarítása –, és a szenteltvíz asszociációján keresztül egy keresztény mitikus interpretáció felé is.

Plath kolosszusa mozdulatlan, hiszen halott. A „fekete ciprusos halom” nem lehet más, mint sírhalom, vagyis a fekvő alak egyaránt lehet önmaga és a beszélő sírdombja is. De nemcsak az, hanem pihenőhely, menedék is a másik számára, aki – akárcsak az Apuban – nem tud elszakadni, az óriás ellenség teste az élettere. Föléjük az Oreszteia ege borul. Az utalás szerint deformálódott Elektrával van tehát dolgunk, aki csak annyit tehet, hogy rendben tartja apja holttestét. Illetve még valamit: nem hagyja el. A záró sorok újra utalnak az idegenbe vetődött magányos lányra (Iphigeneia) vagy szeretőre (Ariadne), aki már nem várja, hogy bárki is eljöjjön érte. („És nem fülelek már: horzsolja-e csónak / Gerince a kikötő csupasz kövét.”)

Plath a kicsinyítés-nagyítás eszközével teremt kontrasztot a két szereplő között. Az óriás alakját beleépíti a tájba – akaratlanul is Goya festménye jut az olvasó eszébe, ahol a kolosszus mozdulatlan, a parányi emberkék mégis menekülnek a közeléből. Az óriási apa-alak jelen volt már az Apuban is, mint „szörny-szobor” és „márvány-súly”, majd A kolosszushoz hasonlóan egy mitikus-mesebeli óriással azonosítódik a Gulliverben is. Csakhogy A kolosszus ambivalens viszonyulásához képest a nagyság itt nem fenyegető, a beszélő részvétet érez az óriás iránt, akit a „pók-nép”, a féregnyi sokaság lekötözött.

magyar8 0530

A Lázár kisasszony záróképében viszont a beszélő maga válik aránytalanul naggyá:

Hamu alól
Rőt haj, kicsapok,
Levegőt: embert falok.

A befejezés minden egyes szava beilleszthető a plathi mitológia valamelyik síkjába. Bizony, por és hamu vagyunk, ám a hamuról a hamvasztás, a krematóriumok is asszociálhatók. A vörös a nőstény ördögök jellegzetes hajszíne, ezért lényeges, hogy ez a kannibalisztikus nőalak az eredeti szövegben nem egyszerűen embert, hanem kifejezetten férfiakat fog falni. Végül a vörös a láng színe is, így a saját hamvaiból feltámadó főnixmadár újabb intepretációs lehetőség. Már csak azért is, mert a vers a címben is utalt evangéliumi mítosztöredék parafrázisa. Travesztia és transzvesztita-játék egyszerre, amennyiben egy nő kisajátítja egy férfi figuráját. S nemcsak parafrázis, hanem apokrif irat is, mert igaz ugyan, hogy a bibliabeli Lázár és Lázár kisasszony egyaránt a halálba menők ruháját hordja, csakhogy utóbbinak a feltámadás teher, amit kelletlenül-hálátlanul fogad. Talán azért, mert – akár Nemes Nagy Ágnes – ő is tudja, hogy „feltámadni éppolyan nehéz” (Lázár).

Az istenek ellen induló József Attila ugyancsak ezt a „könnyű, fehér ruhát” viseli, a szemfedőt, ám ott szó sincs visszatérésről. A feltámadott maga lesz a testet öltött csoda, azaz a csoda ölti magára a testét – nem csoda hát, ha számára már nem marad hely benne. Mert az igazi csoda mégis az lenne, ha a feltámadó, halotti lepleiből kibugyolált Lázár kisasszony azonos lehetne önmagával. A halálból azonban nincs visszaút, az ember helyét egy vásárban mutogatott szenzáció bitorolja, egy vitrintárgy, hasonló a halott zsidók után – vagy belőlük – maradt tárgyakhoz.

az én szétesése

Az én szétesése, majd újraintegrálódása érintheti szülő és gyerek személyét egyaránt, sugallva azonosságukat. A – látszólagos – ellentétek és ellenségek valóságos vagy allegorikus identikussága fontos eleme mindkét költő versvilágának. Az Apuban a kapcsolat „szó szerint” vérségi: apa és lánya egymás vérét ontja. A vonzalomról árulkodó szövegrészek a betegessé fajuló kötődést mutatják be: a hang képtelen elszakadni apjától – kitépni a telefonzsinórt –, ahogy a már halott kolosszus is az egyetlen élettérré válik. Ha szülő és gyerek „egyazon” személy, a szövegek tétje is óriásivá növekszik, bármelyikőjük pusztulása a másik halálát jelenti.

Az isten-apa és az őt megszólító gyerek azonosságának sejtelme a Bukj föl az árból kerete is. Beney Zsuzsa szintaktikai elemzéssel bizonyítja, hogy nem lehet egyértelműen eldönteni, kit ne ragadjon el az ár, a megszólítót vagy a megszólítottat. „Bukj föl az árból hirtelen, / ne rántson el a semmi sodra.” De homoszintaktikai szerkezet az utolsó tagmondat is: „és úgy nézek farkasszemet, / emberarcú, a hiányoddal!”

Az első esetben megkönnyíti a választást, hogy ti. istent ne rántsa magával az ár, hogy neki kellene a habok közül kiemelkednie. De milyen isten az, akit a semmi elsodorhat? A döntés szituációfüggő, ugyanis a beszélő lesz az, akit az ár a későbbiekben megemésztéssel fenyeget. A vers utolsó mondatának talánya azonban megfejthetetlen, a jelzőt vagy értelmezőt közrefogó két vessző miatt az „emberarcú” jelző bármelyikükhöz tartozhat. Szerencsére nem lehet szövegimmanens döntést hozni. Ezáltal teremti meg a költő azt a páratlan feszültséget, amivel a látomás legvégén isten arca rákopírozódik az emberére.

magyar9 0530 e1621347062904

József Attila költészetében az óriás szülő–törpe gyermek ellentéte sokféle módosuláson ment keresztül, és éppen Plath verseiben a megtisztulást szolgáló víz, a mosás közege-eszköze az a motívum, amelyik a nagy–kicsi ellentétpárral ötvözve mitizálja az anya alakját. Egyrészt az anya mint mosónő kiszolgáltatott, fáradt figurája jelenik meg az Anyám című versben:

„Anyám volt apró, korán meghalt,
mert a mosónők korán halnak…

A mosástól kicsit meggörnyedt…”

A Mama allegóriájában viszont a padláslépcsőn felmenő mosónő magasodik-magasztosul az égbe fellépdelő istennővé.

Az összezsugorodás mint a kiszolgáltatottság allegóriájának felel meg az apaisten versekben a lesüllyedés, míg ellentéte, a felemelkedés, felmagasodás és felmagasztosulás, transzcendens erő jelenlétét jelzi. A Nem emel föl és a Bukj föl az árból már a címében tartalmazza ezt a nagyon fontos, a két szöveg gerincét alkotó motívumot. A sár, amibe a beszélő belenehezedik, újabb bibliai utalás (akárcsak a csodálatos alliteráció, „az árnyékvilág árkain”), ami mögött felsejlik egy pogány mitikus tartalom is, nevezetesen, hogy az első embert isten mindig sárból – vizes porból – gyúrja. Az ember tehát itt is teremtmény, kreatúra, istene kétségkívül alkotó. Most már csak az a kérdés, hogy az alkotó ember behelyettesíthető-e az isten szerepébe (helyt tud-e állni istenként).

akár törpe, akár óriás

A lírai én óriássá növése mindig fenyegető. A Bukj föl az árból variálja a motívumot a legambivalensebben: a beszélő egyszerre kicsiny és óriási, alig látszik ki a porból, mégis a naphoz hasonló lángot lobbant. Az ellentmondásos kettősség értelme a mindkét minőségben jelen lévő inadekvátság: lehet a hang tulajdonosa akár törpe, akár óriás, csak ember nagyságú nem.

Plath ellenséges óriásai távoli kapcsolatban állnak a József Attila-i szülő–gyermek viszony egyik legfontosabb motívumával, az evéssel. A legtöbb hiedelem szerint az óriások emberevők. Ez az asszociáció különös árnyalattal gazdagítja az óriássá növő anya- és apaalakokat, különösen, ha az előbbi tápláló funkciójára gondolunk. József Attilában kényszerképzetként rögzült ennek a funkciónak deformálódott értelmezése: a szülőjét megölő, mert felfaló gyerek alakja. A kannibalizmus a kegyetlenségen túl mindig rituális is. A primitív népeknél ma is megtalálható a hagyományban és frazémákban is megőrzött szokás, hogy egyazon ételből – tálból – enni a barátság, testvériség, tehát az elfogadás és azonosulás szimbóluma. A kereszténységben tovább gazdagodik az immár szimbolikus húsevés jelentése, az isten testéből való közös részesedés rítusává válik. A minél teljesebb azonosulás vágya lappang a szeretet mélyén is, ennek végletes kifejeződése a másik szimbolikus bekebelezése.

Az apa figurája baljósabb kapcsolatban áll az evéssel. A nemzedékváltás-mítosz csak akkor teljes, ha figyelembe vesszük a gyermeküket elpusztító, elpusztítással fenyegető apaistenek motívumát is. Így lesz József Attilánál az istent sodró árból az utolsó előtti szakaszban nyáltenger, s a beszélő az elnyeletéssel fenyegetett falat.

A Kései sirató és Plath Láz című versének központi motívuma, a láz magának a költőnek a termékenységére, pontosabban terméketlenségére utal, hiszen a forróság, a kiszáradás ez utóbbit szimbolizálja, szemben a nedvdús, zöldellő termékenységgel. Plath versének végére bizonyossá válik, hogy a középpontban álló tisztaság képzete a szüzesség szinonimája, így a láz nem elsősorban a betegség tünete, hanem a testi vágyat kísérő forróság. A lázálomban megjelenő Cerberus, a pokol küldötte tiszta, fehér sugárzásnak esik áldozatul, és ugyanez a sugárzás Hirosima hamujává porlasztja a házasságtörő testeket. A világháborús bűn azonos a szodomai bűnnel. Az is lehet, hogy ennek a fehér sugárnak maga a beszélő a forrása, hiszen saját magát többször is lámpához (acetilén szűz, lámpaernyő) hasonlítja, így a vágy láza szűzi izzássá transzformálódik.

magyar10 0530

A pokol jelenléte a betegágynál magával vonzza a gyertya (szentelt, vagy füstölő) égetését, ám ezek a füstoszlopok fojtó illatukkal Isadora Duncan, a tragikus balesetben elhunyt táncosnő fojtó sáljaivá alakulnak a beteg víziójában. A kioltott gyertya el nem oszló illata talán a hullabűz, ha felidézzük azt a népies szólást, mely a „meghalt” igét a „kialudt a gyertyája” kifejezéssel helyettesíti.

A vers végére az acetilén szűz, arcán lázrózsákkal („attended by roses”), a Paradicsomba jut. A szöveget a tisztaság és a mocsok szimbólumai, a Pokol és a Paradicsom fogják keretbe, ám mindkét hely konkrét: a betegágy, vagy még inkább a benne fekvő beteg teste.

A tisztaság mint szüzesség azért említésre méltó a költőnő műveiről szólva, mert következtethetünk belőle a gyermektelenségre vagy meddőségre. A vallomásosok motívumrendszerében a fizikai sterilitás a költői terméketlenség szimbóluma, az egyik legfenyegetőbb rémkép, amivel szembenézni kényszerültek. Plath is írt egy verset Halva születettek (Stillborn) címmel, „gyermekeiről”, a versekről, és hiába születettekként siratja őket.

József Attila költészetében ez a félelem közvetlenül nem jelentkezik, de a kiüresedést és a szexuális frusztrációt ő is a sivatag, láz, szárazság fogalmaival érzékelteti (Száradok, törődöm).

Romlott kölykök

A szülő–gyermek kapcsolat motívumait számba véve az olvasó itt joggal szörnyedhet el, hiszen fő jellemzőik az agresszivitás, a gyilkolási és halálvágy. Valóban csak romlott kölykökre lelhetünk? Tényleg nincs más módja a felnőtté válásnak, mint a mítoszokban allegorizálódott, szülőnek és gyermeknek egyaránt rengeteg fájdalmat okozó, drasztikus elszakadás?

hideg, céltudatos gondoskodás

József Attila talán vágyott gyerekekre, Plath-nak kettő is volt. „Meghalni is / Művészet, mint bármi egyéb. / Nekem épp ez a műfajom. // Én ezt pokolian tudom…”, írta Plath, és valóban profihoz méltóan rendezte el halála előtt a helyszínt. Berryman elborzadva idézi a szituációt: a költőnő, miután lefektette gyerekeit, és odakészítette ágyuk mellé a reggelit – arra az esetre, ha felébrednének –, kiment a konyhába, és a gázsütőbe dugta a fejét. A költőtársat ez a hideg, céltudatos gondoskodás rémítette meg. Hiszen Plath tettének következményeként olyan sorsra ítélte két kisgyerekét, ami pontos mása a sajátjának, olyan sorsra, ami ellen ő maga egész életében hiába küzdött.

kép | Francesca Woodman fotói, wikiart.org