BILINGVIS – BILINGUAL

watch them play a different game —
and no one knows your name.”
(Pet Shop Boys)

„Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.”
(Pilinszky János: Apokrif)

Sokáig azt gondoltam, az írásmű elejére illesztett mottó az olvasónak szánt eligazítás: kis gyertyafény, mielőtt bemerészkedne a még ismeretlen szöveg sötét barlangjába. Mivel magam is használok idézeteket – akár mottóként, akár címnek vagy alcímnek –, ez a gondolat meglehetős jóérzéssel töltött el, egészen addig a pillanatig, amíg rá nem ébredtem, hogy csupán a saját bizonytalanságomat rejtem a hamis nagylelkűség álarca mögé. Nem (elsősorban) az olvasónak van szüksége segítségre, hanem nekem. Meglehet, egy jól eltalált vendégszöveg kitűnően árnyalja az olvasatot, és kapcsolódása a főszöveghez jelentések nem is sejtett rétegeit tárja fel, valójában mégis én vagyok rászorulva ezekre a kölcsönbe lopott Ariadne-fonalakra, hogy ne vesszek el a saját gondolataim útvesztőjében.

Mert persze szép dolog a szövegek párbeszéde, de szerencsére a megszólított szöveg készségesen súg az őt megszólító írónak.

Amikor töprengeni kezdtem, mit is mondhatnék szépet, kedvest azzal a tagadhatatlan ténnyel kapcsolatban, hogy nem egészen három év múlva a szilveszter-éjjel szokásos, kórusban üvöltött visszaszámlálás[1] nemcsak egy új – boldog – év, hanem egy új – boldog? – évezred előtti utolsó másodperceket fogja jelezni, nem egészen odaillő gondolatként a nyolcvanas évek közepének egyik nagy slágere jutott eszembe, a Végső visszaszámlálás (Final Countdown) a Europe (nomen est omen!) együttestől, és hogy mennyire utáltam már akkor is. Utálatom fő okával viszont legalább tisztában voltam: (elsősorban) nem a szöveg és dallam bombasztikus sablonossága undorított, hanem hogy mindenki más hogy odavan ezért a limonádéért. Pedig akkor még nem is sejthettem, hogy egy évtized múlva mindenhol az Európához, no meg az új évezredhez közeledés, csatlakozás lehetősége, parancsa, réme – felhangok és mellékzöngék kérdése is – szól. Lehetőleg úgy, mintha a kettőnek valami köze volna egymáshoz. Pedig nincs, ha csak az nem, hogy manapság boldog-boldogtalan erre a két, mérhetetlenül kifosztott és lejáratott fogalomra hivatkozik, legyen szó akár NATO-csatlakozásról, akár autópálya-díjról, akár a szomszéd viselt dolgairól. És milyen szépen kiegészítik egymást: térben és időben egyaránt megjelölik a vágyott vagy elkerülendő célt. A szituáció kísértetiesen hasonlít a tíz évvel ezelőttihez: egy ideig figyeltem, azután megcsömörlöttem az elcsépelt szólamoktól.
ezt add össze!
Pedig nem ártott nekem sem ez a szerencsétlen földrész, sem a jövő évezred. Mégis, elfogott a pánik, mert éreztem, hogy a visszaszámlálás témája kapcsán a megszólalás még akkor sem korlátozódhat az egyes szám első személyre, ha megpróbálok végtelenül személyes maradni; az általánosítás elkerülhetetlen, szavaim óhatatlanul is indukció áldozatává válnak. És ez az érzés csak fokozódott, amikor elolvastam a Magyar Értelmező Kéziszótár számol szócikkét (a visszaszámlálás nincs benne). Számolni annyi, mint műveleteket végezni, számokat mondani egymás után, vagy valamit megszámolni. Ez eddig nem látszott veszélyesnek. Ám ha igekötőkkel látom el az alapigét, vagy frazémákat alkotok a segítségével, a helyzet azonnal megváltozik. Számolni ugyanis lehet valamilyen mértékegységben – a végeredményt azután átszámíthatom valami másra –, de éppúgy lehet valamivel vagy valakivel, fel is számolhatok valamit, össze is számolhatom a dolgaimat – ezt add össze! –, hogy azután beszámoljak róluk, vagyis számadást végezzek, vagyis számot adjak róluk. A számol, összegez igéi nyelvünkben elválaszthatatlanok a konklúziók levonásának képzetétől. Visszaszámolni még leginkább azzal egyenlő, ami a „countdown” szó szerinti – tehát helytelen – magyar fordítása: leszámolni. Illúziókkal? Vagy pénzt az asztalra? Számít ez?

Hogyne számítana. Csak azt ne higgye bárki is, hogy aki le-, vagy szerencsésebb esetben elszámol magában az életével, vagy annak akár csak egy szakaszával, az el fog jutni egy végösszeghez. A legtöbb, amit végeredményként elkönyvelhet, annak a belátása, hogy mindennek ára van. A létösszegzés eleve értelmetlen, de örökké csábító gesztusának például egy általánosítás az ára, mert ha a végkövetkeztetésben nem vonatkoztatok el a konkrétumoktól, akkor megint nem tanultam semmit. Viszont ha általánosítom egy következtetésemet, kimondatlanul is feltételeztem, hogy az másokra is érvényes lehet.

Félelmem az általánosítástól érthetetlen volt, amíg rá nem jöttem, hogy megint rossz irányból próbálom értelmezni a saját gondolataimat. Mert igaz, hogy veszélyes és elbizakodott saját tapasztalatainkat örök érvényűnek hinni, de az általánosságok elszemélytelenítő mechanizmusa még nagyobb fenyegetést jelent. Ha egy ember életéből tanulságos példa lesz – okos ember a más kárán… –, tapasztalataiból közkincs, joggal teheti fel a kérdést: és hol maradok én? Ami egy emberből általánosítható – ami alkalmazkodóképessé teszi bármilyen közösséghez –, talán az a legkevésbé figyelemreméltó benne. Az intakt személyiség, hogy Hamvas Béla kedvenc terminusával éljek, még elérhetetlen utópia formájában is nonkonformista. Ami nem jelenti, hogy lázadó volna, sőt. A lázadás gesztusa többnyire a behódolástól való félelemként lepleződik le. (Egy önmagát extravagáns személyiségnek tartó művészettörténész ismerősöm saját bevallása szerint azért festette havonta más árnyalatú vörösre a haját, sminkelte az arcát vastagon, és járt lehetetlen ruhákban, hogy kilógjon az átlagbölcsészek közül. Nemrég láttam, de alig ismertem fel, olyan hihetetlenül elszürkült.) Ugyanakkor nem is vonul el remetének, inkább, Földényi F. László szavaival: „vonakodik átadni magát a világnak” (hiszen akkor mi marad neki). Ehelyett megpróbálja bekebelezni, amire a világból szüksége van.

Az ezredküszöb átlépésének eszméje – mint minden eszme – a közösséghez tartozás érzését erősíti, ráadásul elválaszthatatlan a politikai és történeti tudatosságtól. De mit tegyen, akinek a közösségekkel kapcsolatos meghatározó élménye, hogy nem tartozik sehová, a politika és a történelem pedig olybá tűnik, mint egy labirintus és a benne ólálkodó szörnyeteg egyszerre, melyhez képest Minótaurosz csupán mesefigura? Követheti például az idézetek vékonyka fonalát.

Az első, amely tanácstalanságomat némiképp enyhítette, egy Kosztolányi-vers-részlet a Politika című rémlátomásból. A költeményben a politika allegóriája sziszüphoszi munka, egy szekér – nyilván a történelem szekerének – felhajtása a meredek hegyoldalon, majd ugyanez lefelé, aztán nyilván újra fel, és a vér és a sár nemcsak a szerencsétlen lovakat lepi el, hanem hajtóikat is. „Ha pedig valaki kérdi, hogy mily párthoz tartozom, / úgy nézek rá, mint ki idegen csillagról való”, fejezi be a költő, hirtelen konkretizálva a víziót.
áthidalhatatlan szakadék
Ugyanezt az értetlen, másik bolygóról származó lény tétova pillantását fedeztem fel jó pár kortársam-barátom arcában, amikor egy nemzetközi bizottság a politikai hovatartozásunkat firtatta makacsul. Bölcsészek, jogászok, közgazdászok voltunk vegyesen, valamennyien eredményeket tudhattunk már magunk mögött a szakterületünkön, és nem igazán értettük, miért akarnak mindenáron állásfoglalásra kényszeríteni minket mondjuk a magyarországi kisebbségek helyzetéről ahelyett, hogy szakmai kérdésekről tárgyaltunk volna. Végül is, ezért vagyunk itt, gondoltuk. Értetlenül és növekvő ingerültséggel fogadtuk az olyan kérdéseket, hogy mi a véleményünk a rasszizmusról. Mi a fenét várnak tőlünk? Elítéljük, persze. A bizottság meg nyilván azon csodálkozott, mennyire tájékozatlan és passzív politikai szempontból ez az egyébként kitűnően képzett fiatal csapat. A beszélgetés rövid időn belül megfeneklett. Az áthidalhatatlan szakadék nemcsak a nemzeti hovatartozás, hanem a generációs különbség miatt is támadt az asztal két oldalán ülők között, hiszen a legfiatalabb bizottsági tag is bőven az apánk lehetett volna. Elkötelezett, harcos aktivistákat vártak, és persze csalódniuk kellett.

Ha egy kicsit tájékozottabbak lettek volna a magyarországi viszonyokban, tudták volna, hogy mi nem tájékozatlanok vagyunk, éppen ellenkezőleg, eléggé tájékozottak ahhoz, hogy igyekezzünk minél távolabb tartani magunkat ettől az elmúlt kilenc évben is mérhetetlenül lejáratott területtől. A Schlegel-fivérek híres töredékeikben felpanaszolják, hogy attól még, mert szívesen táncol rá, egyetlen fiatal sem hiszi magát a zeneművészet hivatott ítészének, ellenben, aki életében csak egyetlen írásművet is elolvasott, máris kritikusnak érzi magát. Nálunk ma mintha a politikusi pálya vált volna hasonlóan közprédává. Mindenki mindig mindenütt politizál, a médiában, földalattin, közértben. Vannak ebből a szempontból kitüntetetten szennyezett helyek, például a Moszkva tér, ahol ezekben a napokban egy cingár, bajszos futóbolond-népmegváltó állja el a metró kijáratát, és plakáttal, röplappal, illetve fennszóval tiltakozik a NATO-csatlakozás ellen. Modern Don Quijote, mű-szélmalom-harcban, mondanám, de nem mondom, mert Cervantes hősét annál sokkal jobban tisztelem. Ráadásul ez az úrinak cseppet sem nevezhető ember, aki egyébként a környékünkön lakik, évtizedek óta a hivatásos kerékkötő hálás szerepében teszi magát ismertté – az apropó mellékes –, bizonyítván, hogy a folytonos közszereplés a leglátványosabb alibi arra, hogy ne csináljunk semmit.

Az efféle fogadatlan prókátorokat csak egy lépés választja el a valódi őrültektől, ők pedig egyre nagyobb számban lepik el Budapestet. Nem túlzás azt állítani, hogy minden városrésznek, térnek, aluljárónak, sőt busz- és villamosjáratnak megvan a maga bolondja, aki sztentori hangerővel, és általában nyomdafestéket nem tűrő stílusban hirdeti rögeszméjét. Földényi F. László hívta fel rá egyszer a figyelmemet, hogy a bolondéria műfajának divatja is változik ám koronként. Figyeljem csak meg, mondta, hogy manapság az utcán kószáló háborodottak rögeszméje egyértelműen politikai-nemzeti tartalmú. Márpedig – és ezt már a mostanság szintén oly divatos falfirka-gyűjtemények egyikében olvastam – eszementtel ne állj szóba, mert a végén még összetévesztenek vele. Ezért akiben egy csöpp felelősségérzet is van, a politikát, közéletet illető véleményét súlyos magántitokként kezeli, és van annyira udvarias, hogy másoknál sem érdeklődik.

Aki méltóságán alulinak érzi a csordaszellem követését, már csak azért is elzárkózik a politikától, mert nincsen kedve beállni egy olyan végeláthatatlan sorba, amelyben a legtöbb ácsorgó azt sem tudja, mit osztogatnak ott elől. Másrészt, visszatérve a félrefordított slágereimhez, a fenti tapasztalatok a kiábrándultság állapotába sodorhatnak még egy olyan fiatalt is, aki eredetileg talán vonzónak találta a politikusi pályát – ismét csak előhozakodhatnék személyes példával, de ezzel lehetőséget teremtenék egy újabb, sehová sem vezető konklúzióra. Amikor azt mondom, hogy az illúziókkal való leszámolás egyik jellemzője a mai huszonéveseknek, természetesen nem az egész generációra, csupán arra a kis csoportra gondolok, ahová én is tartozom.
a megélt idő
Pontosabban, akikhez tartozom. A valahova tartozás ugyanis már mint kifejezés is túl elmosódott, szimbolikus tartalmú – vagy tartalmatlan –, hiszen a „valahova” szó szerinti értelmében egy helyet jelöl – allegorikusan pedig egy eszmét, ideológiát, álmot, bármit, csak nem a másik embert. Európa és a Jövő Évezred a csoportképzés pótcselekvésének estek áldozatul mint olyan fogalmak, melyek jól mutatnak bárki zászlaján. Hozzá kell tenni, hogy mindkét képzet – a könnyen szimbolikussá váló földrajzi fogalom és az idő – különösen nagy összekovácsoló erő. Az év – vagy évtized, évezred – búcsúztatása talán azért is történik hagyományosan társasági esemény keretében, mert valójában a közösség ad neki értelmet. Hiszen a mérhető idő az egyik legkonvencionálisabb képződmény, funkcionálisan a közösségi élet működőképességét szolgálja. Ez azonban csak az idő absztrakciója, és nem időélmény – a megélt idő mindenki számára más, és változó ütemben telik, követve a szív ritmusát.

Szerencsére a visszaszámlálás fogalma nemcsak az űrhajózáshoz vagy az óévbúcsúztatáshoz, de egy jellegzetesen magyar, pontosabban finnugor szokáshoz is kapcsolható. A fordított sorrendben végrehajtott cselekedetek a mágia, varázslás rítusának részeként őrződtek meg, például abban az ismert gyerekversikében, amelyik a hét napjait mondja fordított sorrendben. Csillaghulláskor vagy óesztendő utolsó perceiben kívánni valamit, vagy éppen fogadalmat tenni, ezek a megmosolygott apró babonák az ősi, mágikus rítusokat mentették át profanizálódott korunkba – mintha egy kicsit megállt volna az idő. Az éjfél pillanatának igazi varázsa is ez: megkísérelni belesni – de azért nem beleesni – két pillanat közötti szakadékba, megállítani az időt, aminek a múlása egyszerre túl konkrét és elvont ahhoz, hogy ésszel felfogható lehessen. De semmiképpen nem sikerülhet ezt a törékeny érzést felidézni társaságban, pláne egy zajos buliban, ahol az összes energiámat felemészti számon tartani, kinek is kívántam már boldog új évet.

Valaki(k)hez tartozni ellenben valódi kapcsolatot jelent, szellemi és fizikai kölcsönhatást, kudarc- és sikerélményekkel, mindazzal a veszéllyel, amit egy másik emberhez fűző lazább-szorosabb kötődés tartogathat. Igenis, veszélyt is, sőt, ha létezik egyáltalán megfogalmazható ok, amiért érdemes egy kapcsolat kalandjába bocsátkozni, akkor az a veszély izgalma. Ma, amikor a közéletben – Hamvas Béla szavaival – a bűnt felváltotta a botrány, és nincs az a csoda – botrány –, ami képes lenne három napig tartani, mert már senki sem csodálkozik semmin, vagy legalábbis mindenen csak egyszer, az élet elviselhetetlen könnyűségét csak az én–te viszonyában váltja fel a kockázat súlya. Óriási kockázat rejlik minden párbeszédben, mert ha vállalom, hogy a másik számomra Te, a Martin Buber-i értelemben, hirtelen minden közvetítettség szertefoszlik, és a Te olyan megbonthatatlan egységben tükröződik a szemben, hogy lényének, megnyilvánulásainak minden kis mozzanata egyformán lesz súlyos. Folyhat köztünk a beszélgetés bármilyen intellektuális síkon, közben akaratlanul is érzem az illatát – megállapítom, hogy milyen parfümöt használ –, sőt, a teste szagát, látom a bőre pórusait, pigmenthibáit, hogy tiszta-e a körme, hibás-e a fogsora, hogy ízléstelenül ordenáré vagy csodásan öltözött, és mikor járt utoljára szoláriumban. És persze tudom, hogy mindezeket az információkat én is sugárzom őfelé. Ezek az apróságok jelölik ki a határt, ameddig még el tudjuk egymást fogadni, és minél messzebbre tolódik ez a határ, annál izgalmasabb számomra a másik ember. Hiszen Narkisszosz története idéződik meg minden igazi kapcsolatban – a résztvevő felek kora és neme lényegtelen –, mert ha elég sokáig és elég figyelmesen nézem őt, egyszerre megpillantom magamat. „Önmagam egész lénnyé koncentrálódása és összeolvadása soha nem történhet általam, és soha nem történhet nélkülem – írja Buber. – A Te által leszek Én-né… Minden valóságos élet – találkozás.”
a legfenyegetőbb rém
Ilyen találkozás persze nem adódik túl gyakran. De unikum volta csak tovább fokozza jelentőségét, olyannyira, hogy egy idő után minden mást elhomályosít. Az egy hullámhosszon „működő” emberek közti kapcsolat izgalma olyan, mint a kábítószer – hiányában „elvonási tünetek” jelentkeznek, mérhetetlen unalom vesz erőt az emberen. Ilyenkor minél többen vannak körülötte, annál magányosabbnak érzi magát. Mintha hirtelen kétdimenzióssá sekélyesedne a környezete, és az idő is mérhetetlenül lassan telik. Akár a moziban: egy jó filmet nézve senki sem pislog az órára, és a fények kigyúltakor csodálkozik, hogy már vége. Az unalom idején viszont a valóság hasonlít egy lassan vánszorgó cselekményű filmhez (és ki tudja, még hány folytatása következik). Ezért lesz az unalom a legfenyegetőbb rém, ami elől nem lehet menekülni, hiszen bennem gyökerezik, senkit sem tehetek érte felelőssé magamon kívül. És mégis, valahonnét kívülről támad. Unom ezt-meg-azt, mondja a nyelv, meg azt is: unom magam. Kényszerű passzivitás, elviselése valaminek, ami a szememben ugyan súlytalan, de mivel el kell viselnem, mázsás teher lesz rajtam. Az angol kifejezés sokkal precízebben fogalmaz: „being boring” — egyébként ez is egy sláger címe —, azaz unatkozva lenni, a passzív folyamatos jelen igealakjával az unalom lényegére világít rá: az idő szűnni és múlni nem akaró, folyamatos jelene kerget ilyenkor az őrületbe. Unatkozni annyit jelent, hogy a semmi kényszeríti rá magát az emberre, míg saját magát is egész megsemmisültnek érzi. Ezt az állapotot nevezhette John Keats „cold indolence”-nek.

Két, összhangban lévő ember beszélgethet akármilyen banális témáról, kapcsolatuk rendkívülisége finom remegésként van jelen, és elmélyíti minden kimondott szó jelentőségét. De az is lehet, hogy fordítva: ha egyetértenek, az izgalom együtt nő a köztük lévő összhanggal, ha pedig vitatkoznak, minden mondat vérre megy, hiszen a megbomlott összhangot újra meg kell találni. E nélkül a titkos játék nélkül minden beszéd csupán zajkeltés. Ha — kénytelenségből — mégis részt veszünk ilyen tét nélküli szófűzésben, Bábel tornyának története motoszkál a gondolataink mélyén, és talán Pilinszky Apokrifjének sorai is: „Szavaidat, az emberi beszédet én nem beszélem… Hazátlanabb az én szavam a szónál!” Talán a szónak ebben az elmagányosodott állapotában mondhatta Wittgenstein azt a rendkívül gonosz, mert az utókort tökéletesen összezavaró aforizmáját, hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Hát akkor hallgassunk. Mondjuk zenét.

Reménytelen kísérlet volna bármit is hozzátenni ahhoz, amit a zene hatalmáról már elmondtak, többnyire persze kiegészítve a szomorú beismeréssel, hogy a zene titkát szavakkal úgysem lehet kifejezni. Ma azonban, amikor a zajszennyezettség fogalma már beépült mindennapjaink szókészletébe, és ennek a szennyezésnek része a beszéd fent említett formája is, a zene fontosabbá válhat, mint valaha. Kísértenek a személyes élmények: egy kiránduláson többünkön volt különös „egyenruha”: napszemüveg és alig észrevehető, mini fülhallgató. Nem pusztán divatkellékek, inkább túlélési eszközök: ne lássak és ne halljak — illetve azt halljam, amit én akarok —, és a lehetőségekhez mérten én magam is hadd váljak láthatatlanná és megszólíthatatlanná, mert a tömegközlekedés máskülönben elviselhetetlen. Már Agatha Christie is úgy emlegette a metrót mint egy modern infernót.

De ezen túl is, a sokak által csak szidott mai könnyűzene is tartogathat váratlan meglepetéseket még egy vájt fülű zenerajongó számára is. (Mielőtt bárki egy az egyben szemétnek titulálná a legújabb irányzatokat — bár jó része valóban az —, emlékezzen, mit szólt az ő apukája az azóta klasszicizálódott Beatles- vagy Doors- vagy Stones-korszakhoz.) Bár a popszámok időben csak töredékei egy klasszikus zeneműnek, az igazán jó alkotók lemezei egységet alkotnak; körülbelül egyórás, „kompakt” műalkotások. Ilyen zenét ír Enya, akinek a kizárólag szintetizátorra hangszerelt instrumentális számai izgalmasan egészítik ki a templomok hűvös, földöntúli nyugalmat árasztó dalait. Ezeket néha latinul vagy anyanyelvén, írül énekli, és a hallgatót elbűvöli az értelem nélküli hangok szépsége. És ha azt mondom, hűvös, akár egy templom decemberben, a hó fehérsége a színes máriaüvegen dereng át. Ez a hideg nem megfagyaszt, hanem jégkristályokat rajzol akár egy fűtött autó üvegére is.

Másképpen megrendítő George Michael zenéje. A származását ő sem tudná letagadni: a hangja és a zenéje egyaránt átitatott a görög tájra jellemző ellentmondással: a kéken vibráló, mégis forró szenvedéllyel. És közben mintha állandóan esne az eső. Ő angolul írta dalszövegeit, melyek valóban megérdemlik a „lyrics” terminust — akár versként olvasva is megállják a helyüket. Lelki teher végighallgatni, de aki hajlamos a mazochizmusra, nem tud elszakadni tőlük. Megunhatatlan, mert, ahogy egy hatását elviselni alig képes fiú mondta, azt idézi fel az emberben, amit a leginkább szeretne elfelejteni. Holott a dallamvilága a legkevésbé sem nehézkes: oda sem figyelve lehet dudorászni egész nap. (Már a külvilágra nem figyelve.) És néha magában a csendben szólal meg.
sötétbe bámulás
„A zene: kábítószer” közhelyet vette halálosan komolyan Angelo Badalamenti, amikor megírta a Twin Peaks kultuszsorozat zenéjét. Ennek a lemeznek a lényege, hogy hallgatása közben a sötétbe bámulás a legtöbb, amit csinálni lehet, egyes számai pedig a gyengébb idegzetűeket kifejezetten hiszterizálják. Mintha Badalamenti azt mondaná, hogy minden kaotikus és velejéig romlott ugyan, de milyen gyönyörű. Az ő dalszövegei viszont nemigen haladják meg egy kiszámoló bonyolultsági fokát — bár az angolszász gyerekversikék morbidak és kegyetlenek —, így énekesnője banalitásokat szólaltat meg földöntúli csengésű hangján.

Az angol nyelvű mottót a Pet Shop Boys egyik régebbi albumáról kölcsönöztem. Az eddig felsoroltak közül az ő énekesük hangja tekinthető a leginkább orfeuszi örökségnek: már-már nemtelen, a hangokat kristálytisztán és túlartikulálva ejtő énekmódja ellen a leggyakoribb kifogás éppen ez a szinte laboratóriumi tisztasága.

Ha mindenáron kordokumentumot akarnék találni, az ő dalaik szövegénél keresve sem találhatnék jobbat. Egy olyan „elemzés”, mely kénytelen a dallamtól elszakítva értelmezni, persze jelentősen csonkít, de még így is meglehetős pontossággal jelenik meg egyfajta életszemlélet, hangulat.

Ennek az életszemléletnek nem is annyira a kiábrándultság a legmarkánsabb jellemzője — hiszen hangulatától mindenfajta enerváltság távol áll —, inkább a cél- és iránynélküliség. „Nem beszélem a nyelvet, nem értem a világot” — ezzel a — ugye, milyen ismerős? — sorral kezdődik a Bilingual című lemez. Az allegorikusan értelmezett kétnyelvűség a kulcsa ennek a furcsa, álomszerű világnak. A második nyelv, az angol mellett, amelyen megszólalnak, a spanyol, ám éppen az idézett sorok miatt gyanús, hogy ez csupán alibi, a másik nyelv, amit beszélnünk kell, hogy megérthessük egymást — megértessük magunkat —, nem szavakból építkezik. A bilingvizmus több mint szocio- vagy pszicholingvisztikai jelenség: a gondolkodás meghasonlásának allegóriája, hiszen minden nyelv másféle gondolkodásmódot alakít ki használójában. Aki tényleg mindkét nyelvet egyforma hatásfokon képes magában őrizni és használni, kentaur-lénnyé válik, és a világról alkotott képe senki máséval nem lesz összehasonlítható.

Az az „évjárat”, amelyik a popzenét hallgatva, és műholdas adókon találkozott először az angollal, majd külföldre ment hosszabb-rövidebb időre, és a munkáját is külföldi kollégák között, az idegen nyelvet használva végzi, nem affektálásból használ sokszor idegen szót, hanem mert nem talál az anyanyelvében pontosan ugyanolyan árnyalatú szinonimát.

A nem-nyelvi kétnyelvűség kényszerét a nyelvből kiszorulás eredményezi. „Ők közösségnek hívják, én úgy szeretek rá gondolni, mint otthonra” — szól a címadó dal, a Bilingual. További magyarázatra nincs is szükség, a kétfajta világlátás sohasem fog párbeszédbe elegyedni, sohasem fogja megérteni egymást. Ugyanakkor a bilingvizmus úgy is értelmezhető, mint magának a világnak a jellemzője, és a kétfajta nyelvhez tartozás feloldhatatlan ellentmondásokat támaszt az egyénben, aki nem tehet mást, mint hogy — a már említett technikával — mindent kizár a saját világából, ami zavart okozhat, beleértve akár a nyelvet is. A belső világ lesz az egyedüli létező, és ami nem fér bele, annak annyi realitása sem marad, mint egy filmrészletnek. Ennek a túlélési technikának az ára az erősen szelektív világlátás és passzív életmód: nem menni a dolgok elé, hanem kíváncsian várni, hogy legközelebb mi történik; aztán a kínálkozó lehetőségeket hálásan megragadni. Egyfajta játék ez, játék az unalom ellen. Eljátszani, hogy ami van, az nem létezik, és ami lehetőség, az maga a valóság. Fenntartani egy zárt kis világot, ahol a személyiségnek nem kell elviselnie azt a rengeteg összeegyeztethetetlen szerepet, aminek akár huszonnégy óra alatt is meg kell felelnie. Ez már nem is kétnyelvűség, hanem polilingvizmus. És valóban, senki sem tudja, ki vagy, senki sem ismeri a nevedet.

De ami a legfontosabb: aki ezt a játékot játssza, már nem is akarja magát megértetni senki mással. Megértetni, ennek a fogalomnak nincs jelentése. Csupán megérteni lehet. És a legtöbb, amit az időtől kaphatunk, hogy nem nyom agyon unalmával, hogy ha hátrafordulok, egy barátom áll mögöttem, és megszólít.

[1] A Visszaszámlálás című beszélgetőkönyvbe készült írás.

felső kép | vasakna, adobe.com