Magyar Éva

A JELENLÉT VERSEI

1996 augusztus

A JELENLÉT VERSEI

,,Vigyázzatok azért, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok, amelyen az embernek Fia eljő.” (Mát. 25.13.) Jézus szavai arra figyelmeztették a tanítványokat, hogy mivel a világvége eljövetelének időpontját egyedül Isten tudja, úgy éljenek, hogy az bármelyik percben megtörténhet. Életük minden egyes pillanatát az isten-várás tegye kivételessé, az a tudat, hogy talán – bizonyosan – éppen most jelenik meg a földön.

Az Isten fia bizonyára tudta, milyen, emberi ésszel felfoghatatlan terhet rak annak vállára, aki a parancs szerint, a végső ismeretlen közvetlen közelében próbál élni. A kiállt feszültség azonban egyszersmind jutalom is, hiszen a felfokozottság maga isten jelenléte. S így az is érthető, miért nem tudhatjuk a napot és az órát. Ha isten bármikor jelen lehet, pillanat és pillanat között nincs értelme különbséget tenni. Ez volna az örökkévalóság?

kis kezdőbetű

Pilinszky János Dél, illetve Nemes Nagy Ágnes Ekhnáton az égben című költeménye egymást visszhangozza. Mindkettő isten jelenlétének, e jelenlét érzékelésének és érzékeltetésének problémáját feszegeti. Ha azt írtam: isten, a kis kezdőbetű a Biblia vagy bármely vallás istenénél általánosabb transzcendenciára utal. Még pontosabb lenne így: isteni jelenlét, mert ez a szókapcsolat szerencsésen kétértelmű, birtokos és jelzős szerkezetnek egyaránt érthetem: tehát mint a transzcendencia jelenlétét úgy is, hogy a jelenlét maga isteni tulajdonság. Hiszen a végső kérdés, amivel a két vers kimondatlanul is foglalkozik: lehet-e az ember részese a jelenlét állapotának, és ha igen, hogyan.

magyar2 0722

Ekhnáton az égben

Ott minden épp olyan. A bánya.
Talpig hasadt hegyoldal. Eszközök.
Amint tapintja a mészkőfalat:
bizonytalan a pirkadat.

Mintha belülről hajnalodna,
a sziklák vékony oldalán,
s oly áttetsző a kő, a vas,
mint egy végső kudarc után.

Ott az erdő.
Darabokban jár a köd.
Ötujjasán, mint elhagyott kezek,
vagy fölnyúlnak függőlegesre,
már-már uszályos mozdulat,

s jelentésükig el nem érve
halványan folynak a földre,
ahogy vonulnak

ahogy kinőnek és ledőlnek
ezek a felhős, hosszú törzsek,
egy másik erdő jár a fák közt,
s egy másik lombot hömpölyögtet.

Ott alagút a fák alatt.
Sötét füvek, kavics:
keskenyvágányú sínpár, virradatban.
Ott már a nap, jön gőzölögve,
oldalt hasít be a ködökbe,
jön-jön a néma robogás,
fölszikrázik a fű-alatti fém,
szikrázik a reggel,

míg egy bokor-fal váratlan szökik fel,

mert végetér a sín a fű alatt.
És aztán néhány talpfa csak,
mint néhány zökkenő lépés előre –
a tisztáson megáll a nap.

Ott délelőtt. Ott nagy növények.
Ott nem mozdul a nagy kamilla-rét,
közötte néhány vasdarab,
fölötte lépes sűrűség,
fehér-küllős növény-napokkal
hullámtalan Tejút és semmi szél.
Mindig. Örökre. Dél.

DÉL

Örökkétartó pillanat!
Vad szívverésem alig győzi csöndjét,
csak nagysokára, akkor is alig

rebben egyet a meglepett öröklét.
Majd újra vár, latolva mozdulatlan,
vadállati figyelme ezt meg azt,
majd az egészet egyből átkutatja,
nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt.
Egy házat próbál végre messze-messze,
méternyire a semmiség előtt
megvillogtatja. Eltökélten aztán,
hirtelen rá egy egész sor tetőt!
Közeledik, jön, jön a ragyogás
egy óriási közérzet egében –
Céltalanul fölvesz egy kavicsot,
és félrenéz a hajdani szemérem.

Mi látnivaló akad is azon,
hogy megérkezik valahol a nap,
és ellep, mint a vér, a melege,
hogy odatartott nyakszirtemre csap –
Emelkedik az elragadtatás!

Várakozom. Növekvő fényességben
köztem, s egy távol nádas rajza közt
mutál vékonyka földi jelenlétem.

magyar3 0722

A két költő a jelenlétnek más-más aspektusára helyezte a hangsúlyt, a versek központi metaforája, a delelő nap viszont megegyezik. Ezen kívül, ellentmondva a kronológiának, a korábban, 1942-ben keletkezett, de csak 1960-ban publikált Dél mintha Nemes Nagy versének folytatása lenne – már a cím is, hiszen megegyezik az Ekhnáton-vers utolsó szavával, s mintegy fölveszi az ott elejtett fonalat –, de olyan folytatás, mely egyszersmind rímel is az előzményre.

A két költőt hasonló viszony fűzi világukhoz, a tekintetek iránya hasonló – s így a tekintetek fényében megjelenő világ; így válnak a kifejezés lényegi elemeivé ugyanazok a képek és szavak. És ezért lesznek, minél közelebbről vesszük őket szemügyre, annál feltűnőbbek a közöset árnyaló eltérések.

önnön hiányukon keresztül

A lelki rokonság már a címválasztásban is megmutatkozik. A címben szereplő szavak egyszer sem fordulnak elő a szövegekben, és első olvasásra még közvetett kapcsolatot is nehéz köztük felfedezni. Valójában mindkét címszereplő: az égben trónoló egyiptomi fáraó és a dél is megjelenik a versekben, de önnön hiányukon keresztül. Helyettük és általuk érvényesítve áll a nap-metafora. Ekhnáton a napkultusz bevezetésével gyökeresen megváltoztatta népe egész vallási-kulturális hagyományát, felborította a meglévő egyensúlyt. Ezért szimbolizálhatja az átmenetet, az egyensúly keresését és újbóli megtalálásának vágyát, a határhelyzetet. Nemes Nagy Ágnes akkor teszi meg alakját ,,a szemlélet lírai hősévé”, amikor maga is eljut saját egzisztenciájának határára. (Schein Gábor: Nemes Nagy Agnes költészete, 95. o.)

A dél szintén határhelyzetet jelöl. Olyan kitüntetett időpont, mely jelentőségét és nevét egyaránt a nap pályájának zenitjéről, egy térbeli pontról kapta. A dél fogalma egyesít magában teret és időt: határ, ahol vége szakad emelkedésnek és kiteljesedésnek, és kezdetét veszi a hanyatlás, egyszerre kezdő- és végpont tehát, de nem részese egyik mozgásnak sem.

A két vers egyazon pályán halad, követve a nap útját a legmagasabb pontig, de nem azonos ütemben.

Nemes Nagy Ágnes verse a nappal együtt haladva félkörívet rajzol a zenitig. A vers képei és ritmusa összhangban állnak az égitest mozgásával, azt is mondhatnánk, hogy azt imitálják, de erre nincs is szükség, mivel a vers egyetlen szereplője a nap. Nem mint cselekvő, hanem mint a költemény lényegét jelentő történés alanya.

Mintha egy óriási szem vagy kamera tekintete követné a napot, figyeli a közeledtét. Egy bánya külszíni fejtésétől indulunk, hajnalban. A második és harmadik szakaszban keresztülhaladunk egy erdőn, át egy tisztásig, ahol „megáll a nap”, és vele együtt ez a mindent látó tekintet is, hogy istenivé teljesedjék.

magyar4 0722

Az első, viszonylag rövid rész után másfélszer olyan hosszú szakasz a reggel, amelyben távolabbi, vagy éppen a bányát körülvevő erdőt vesszük szemügyre. A harmadik leghosszabb, délelőtti versszakban bemerészkedünk az erdőbe, keskeny, eleven alagúton keresztül, és addig megyünk, amíg el nem érjük a tisztást. Itt ugyan megáll a nap, mégis, a negyedik, legrövidebb szakasz elején még mindig délelőtt van, majd hirtelen, minden átmenet nélkül lesz dél, egy három, elemezhetetlen részre tördelt, egyszavas mondatsor utolsó darabjában. Még ez az utolsó sor is megismétli a költemény egészének fokozáson alapuló ritmikáját, mely a bizonytalankodó pirkadattól a hömpölygő-járó reggeli képeken át gyorsul a „néma robogás” hirtelen megtorpanásáig, hogy a „csattanó” annál tökéletesebb legyen: „Mindig. Örökre. Dél.”

Tudjuk tehát a napot és az órát. Nem így a helyet. A fél nap (s kicsit előreszaladva Pilinszky pszeudokérdéséig: mi néznivaló van a napfelkeltén?) egyetlen eseménye, amit az első mondat rögzít, s ami már indulás előtt megakasztja a haladást.

„Ott minden épp olyan.” Ez a közlés ólomsúlyos és tartalmatlan. Egy hasonlat, pontosabban megcsonkított metaforikus váz, ahol a hasonlítói mellékmondat – a hasonlító – hiányában a melléknévi mutató névmás, az „olyan” lesz a hasonlító. A hasonlított éppen ellenkezőleg, túlzott tágassága miatt lesz semmitmondó, hiszen a bármit felölelő „minden” végeredményben alig több a semminél. Hasonlító és hasonlított megragadhatatlansága miatt a helyhatározó lesz a leglényegesebb.

verskezdő kijelentés

A verskezdő kijelentés így kétféleképpen értelmezhető. Nézhetem úgy, mint rámutatást, ekkor a mondat szituációfüggő, és feltételezem, hogy a megszólított tudja, mi helyett állnak a mutatószavak. Ez az értelmezés arra csábít, hogy az utána következő, szintén tagolatlan mondatot azonosítsam ottként: „A bánya.”

Csakhogy hiába következik természeti képződmények és tárgyak rövid felsorolása, érezni lehet, hogy a „minden” azért ennél több. Lehetséges olyan olvasat is, melyben nem próbálom meg a közlés hézagait külső-belső eszközökkel pótolni, hanem elfogadom, hogy ilyen helyettesítők nincsenek. Minden az, ami. Majdnem erről szól a csonka hasonlat: ott bármi, a semmi is olyan, amilyen. A dolgok hasonlók önmagukhoz; de csak hasonlók, és nem azonosak. Bárhol legyen is az ,,ott”, abban a világban hiányzik az önazonosság. Így aztán a beszélő, bárki is ő és bárhol is van, sem azonos teljesen önmagával. Talán ezért nem tudunk meg róla semmit. Az ő tekintetével látunk, természetes hát, hogy őt magát nem láthatjuk, mint ahogy a pillantás sem fordulhat önmaga felé. Egyetlen lehetőség, hogy a látvány tükrében pillantsuk meg őt és magunkat, hiszen az olvasó kénytelen azonosulni a tekintetével.

Az önazonosság hiánya miatt,,bizonytalan a pirkadat. / Mintha belülről hajnalodna, a sziklák vékony oldalán”. Az egész világ olyan, mint a derengés, mely maga is a világ tükörszerű visszaverődésének áldozataként válik bizonytalanná. Hajnalodik, egyrészt belülről, másrészt a kövek oldalán, ami azt a képtelenséget sugallja, hogy a belül kívül van, a felületen, azaz az irányok összezavarodtak. Ugyanakkor a belső hajnalból valamilyen, a ,,hajnalodna” állítmányhoz rendelhető alanyra lehet következtetni, holott ennek az igének éppúgy nincs alanya, mint például annak, hogy villámlik.

magyar5 0722

Várható, hogy a fény térnyerésével kitisztul a kép, és megszűnnek a bizonytalanságok. Ennek ellentmond a hely, az erdő. A második részben egyszerre két erdőben jár a tekintet, ráadásul a második erdő a fák közt gomolygó ködből áll össze. A köd, a felhő az elkendőzés, elrejtés, tévelygés archetipikus szimbóluma, s a legutolsó tipikus színtere maga az erdő. A felhők, fák végképp lehetetlenné teszik a tájékozódást: van egy statikus erdő, melynek fái közt egy másik jár, állandóan változik, így ezek a fák sohasem érnek el „jelentésükig”. A ,,másik erdő” fái ,,kinőnek és ledőlnek”, folyamatosan keletkeznek és elmúlnak, de hogy miért, azt sem ők, sem nézőjük nem tudja.

A ködgomoly alakváltozatai közül a költő kiemel egyet, most ezek a kísértetfák „Ötujjasan, mint elhagyott kezek” jelennek meg. Ez a hasonlat nemcsak a falevelekre utalhat. Az Ekhnáton kori napisten-ábrázolásokon a napsugarak gyakran végződtek apró kezekben. A köd tehát egyszerre fa és nap, negatív nap, hiszen az igazi napsugarak fogják majd eloszlatni.

A két erdő fái közt nem járt még ember, de most újra felbukkannak a bánya attribútumai, az eszközök. Ezek a tárgyak embertől elhagyott maradékok, csak kiemelik annak hiányát, miközben a természet igyekszik ismét magába olvasztani őket. A sínpár végén rögtön ott a bokorfal, és nem mozdony, hanem maga a nap közlekedik rajta, ő lesz a „néma robogás”, léptei helyett állnak az utolsó talpfák.

Megfigyelhető a versben a mozgás hiánya, a névszói állítmányok dominanciája. Kevés az ige, és a mozgás többnyire metaforikusan érthető. Az első szakaszban nincs mozgás, csak mozdulat, a következőben a jár, vonul ige a köd hömpölygésének metaforája. A „bokor-fal váratlan szökik fel”, viszont segít az olvasónak a nap mozgásával – a semleges jön igét használja Nemes Nagy – azonosulni, azt az illúziót keltve, hogy a táj mozog körülötte. Majd a nappal együtt ismét minden megáll.

a mozdulat hiánya

Az utolsó részben még szembetűnőbb a mozdulat hiánya. Mintha minden élettelen volna, olyan dermedt lesz a táj: ,,nem mozdul”, ,,semmi szél”. A mozdulatlanság mellett a hang is hiányzik.

A szél Nemes Nagy Ágnes költészetében az egyik leggyakoribb motívum, hiányának kimondása figyelmet érdemel. Általában a másik öt-hat nagy szimbólum – fa, madár, víz, ruha vagy vászon – hangok társaságában fordul elő, de mindig más és más jelentéskörben.

A levegő a négy őselem egyike. Rá „támaszkodik madár s madártan”, az egyéni lét, a lélegzet feltétele is. A fák légzésének metaforája már egy másik, spirituális képzetkörbe helyezi a fogalmat mint a megtisztulás-megtisztítás, végső soron a megváltás közegét. („Tisztán ragyog reggel az égi sátor / a tölgyek néma megváltástanától.”) Levegő áramlik a biológiai és lelki megtisztulás síkjai között, és ez a mozgó légtömeg – a szél – maga a lélek. Nemcsak az ember lelke, hanem olyan erő, mely az élettelen anyagot is képes átlelkesíteni, a megszemélyesítés költői eszközének képi megteremtője. A Vihar vásznait is a szél kelti életre, bár szövegszerűen éppen ezért nem lehet jelen. Holott a szél, ha elveszem mellőle a mozgási energiáját kölcsön kérő tárgyakat, maga a láthatatlan mozgás, maga a testetlen, de érzékelhető jelenlét, melynek éppen testetlensége miatt kell a szilárdabb anyagtól formát kérnie. Ezért a formáért fordulhat persze más közeghez, például a hanghoz is („Száz madárral surrogott / Röpdösött miljom levél / Úgy éltem a susogásban / Mint szökőkút tála él / Permetező csobogásban”).

Nemcsak éltető, az életet fenyegető is lehet ez a jelenlét. A Patak szorongásos légkörében az ismeretlen veszély a széllel érkezik, A Trisztán és Izolda monológ-hármasában a lelki és valóságos szituációk kiúttalanságát jelzi, mondhatni, a megoldást elfújja, vagy ködpárába burkolja a szél, és uralja a költemény utolsó képét is, ahol az ember ellen fordul. A fehér vásznak, a tüdőlebenyek szárnyhoz hasonlító alakja indítja el az asszociációt, mely a levegőt az angyalokhoz köti Nemes Nagy Ágnes lírájában. A Téli angyalban a szél jelzője kapcsolatot teremt a vers és a költő fordította Rilke-elégia között. Ott az angyal iszonyú, itt pedig a szél, mely jöttét megelőzi, illetve az angyal „Négy égtájról körbefújó / Szélsuhogásba öltözött”. A játék lehetővé teszi, hogy a versben indokolatlanul maradjon, miért óriás, vadmadár-szemű az üdvözlet hírnöke, hogyan válhat a megváltás fenyegetéssé.

magyar6 0722

Az Ekhnáton az égben világában nincs szél, nincs, ami átlelkesítse a tájat. Valószínűleg azért, mert az út végére megérkeztünk oda, ahol idő és hely a nap pályájának csúcsán találkozik és abszolúttá válik. Dél van, és ez a puszta létezés, mely egyszerre a legkevesebb és a legtöbb, csak a létigével fejezhető ki. Dél lesz, de ezt csak megszokásból mondjuk a dolgok keletkezésének analógiájára, mert a pillanat, amikor lesz, megragadhatatlan, átmenet nélküli.

A tisztást leíró kép, mely elrejti a pillanatot, amikor dél lesz, a vers legfontosabb kettősségét hozza létre. Nemes Nagy Ágnes fáraója maga teremtette meg személyes istenét, hogy általa megszűnjön a gyötrelem, amit a jelentés – a személyes lét értelmének – elérhetetlensége okoz. „Ekhnátonnak a saját erejéből kell értelmessé tennie a világot… csak a saját hasonlatosságára faraghat istent.” Az „azonosíthatatlan én” a vers történésének helye, ezért nem láthatjuk, hiszen ahhoz ki kellene lépnie önmagából. A vers ennek a lépésnek, az istenteremtés gesztusában érvényre jutó kilépésnek a története. Egyetlen lépésé, ami a délelőttöt és a delet, a bizonytalanságot és az önazonosságot elválasztja. Az én azonosíthatatlansága miatt van szükség istenre. De ha az én a pascali értelemben megfordítja a teremtést – mint istenteremtő istenellenessé válik –, és a saját hasonlatosságára teremti meg istenét, ellentmondásba kerül céljával, hiszen isten nem hasonló, hanem a hasonlítás alapja, maradéktalanul önmaga.

önmagából alkot istent

Ekhnáton önmagából alkot istent, megkettőződik, hogy ezzel a kerülővel feljuthasson az égbe. De hiába hozta létre hasonmását, mert az önmagában nyugvó azonosság épp olyan megismerhetetlen, mint a hasonlító nélküli hasonlított. Aki istenét a saját vállán akarja égi trónra segíteni, legfeljebb az eget hozhatja le a földre. Ez a – Pilinszky szóhasználatát kísértetiesen idéző – „végső kudarc”. A vers tisztása a kézben végződő ködfák erdejéhez hasonlóan tükörkép, egy második ég, itt a földön.

A verset keretbe fogó tér (ott) és idő (mindig, örökre) az utolsó szóban találkozik és azonosul. Pilinszky János költeményének első sora extatikus felkiáltás: „Örökkétartó pillanat!” És, mivel a mondat hiányos, a kimondás szenvedélye bele is helyezi a megszólalót a megnevezett időbe. A Dél pontosan ott folytatódik, ahol az Ekhnáton az égben befejeződött, a csúcsponton.

Megtorpanással indul ez a vers is, mondhatnánk, csakhogy nem előzi meg mozgás, amihez képest meg lehetne torpanni. Ez a versszerkezet érzékelteti a legtökéletesebben az előzmény nélküli, váratlan bekövetkezést, amivel a várakozóra szinte rászakad a jelenlét pillanata. Ezt a tapasztalatot próbálja a költő minden lehetséges módon közvetíteni.

A szerkezet a továbbiakban párhuzamos az Ekhnáton az égben felépítésével, a délhez vezető úton halad, de, mivel ugyanaz a belátás szervezi, másodszor már nem éri el a csúcsot. Kétszer is eljut közvetlen közelébe, és mind a kétszer gondolatjel jelzi a megtorpanást és az újrakezdést.

Ha Nemes Nagy verse félkörív, melyet az utolsó szó ereje teljes körívvé zár, s így önmagába fordul, a Dél felépítése és ritmikája hullámhoz hasonló, mely a semmibe fut, és azt az érzést kelti, hogy végtelen hosszan folytatódhatna még. A kérdés csupán az, hogy a kiindulási pont hogyan viszonyul a szerkezet egészéhez.

magyar7 0722

A delet elérni nem lehet – az éri el a reá várakozót. S mint a másik versben láttuk, ha dél van, örökre az van, paradox módon tehát a várakozás ideje maga lesz a dél. Jobban megvilágítja ezt az ellentmondásos időviszonyt A szerelem sivataga „Sosem felejtem, nyár van.” Ez a mondat így, ilyen időviszonnyal képtelenség. Az első tagmondat igéje előkészíti a tárgyi alárendelő mellékmondat múlt idejűségét, majd a tényleges mondat a maga jelen idejével ellentmond e várakozásnak, és lehetetlenné teszi, hogy a két tagmondatot, valamint a beszélőt egyazon időrendszerben elhelyezzük. (Elképzelhető azonban egyszerűbb olvasat is, amelyben a jelen idő, mint a beszélt nyelvben sokszor, valójában a jövőre vonatkozik. Ekkor a mondat jelentése: sosem fogom elfelejteni, hogy most éppen nyár van. Lehetséges, hogy a mondat Kosztolányi A bús férfi panaszai ciklusának két sorát kontaminálja.)

A dél, az örökkévalóság megszünteti az időviszonyokat, ahogyan az irányokat is. Minden ugyanaz, nincs értelme különbséget tenni tér és idő egységei között, s nincs értelme emlékezetnek és felejtésnek sem, mert múlt, jelen és jövő itt egységet alkot. Vagy mindig dél van, vagy soha sincs dél.

Az önazonosság problémája az Ekhnáton-versben a hasonlatok és megkettőződések, a Délben a látvány szerveződése révén jut kifejezésre.

A vers beszélője mindjárt a második sorban egyes szám első személyben szólal meg, s ezzel mintha megkönnyítené az azonosítást. Valójában a vers tele van nézőpontváltásokkal, és sokkal nehezebb meghatározni az egyes cselekvések alanyát, mint az egységesebb Nemes Nagy Ágnes-versben.

az örökléttől tetten ért

Az elrejtőzés módja, hogy a költő rávetíti érzéseit arra, ami az érzést kiváltotta, így lesz például meglepett az öröklét, az örökléttől tetten ért ember meglepődésének metonímiájaként, ezért néz félre a szemérem. Ugyanez a módszer figyelhető meg a látvány kialakításában is.

Kinek a ,,vadállati figyelme” cselekszik például az ötödiktől tizenkettedik sorig tartó részben? A ,,Majd újra vár” kezdetű mondat hiányos, alanyát az előző három sorban kell keresnünk.

Ha figyelmesen megvizsgáljuk a főbb szimbólumok előfordulásait a Pilinszky-lírában, számtalan példa bizonyítja, hogy a Délben az öröklét a nappal azonos.

Az öröklét mozgását kifejező „rebben” ige a szívdobbanással áll asszociációs kapcsolatban. A tengerpartra című versben a beszélő szíve lesz maga a nap: „…mint távoli nap vakít a szivem, / árnyéka vagyunk valamennyien.” A „nyomasztó nyugalom” és a „vadállat” fogalmai Pilinszky legkomplexebb költeményében, az Apokrifban (mely központi helyénél fogva számtalan verset tart tematikus-textuális vonzásában, ezért maga is kissé napszerű) a nap kivételes erejű hasonlatát hozzák létre: „És látni fogjuk a kelő napot, / mint tébolyult pupilla néma és / mint figyelő vadállat, oly nyugodt.”

Kivételesen fontos a szem-motívum a versben. Szintén nap-metafora, a sugarakat lövellő szem pedig az isteni mindent-látás, azaz jelenlét szimbóluma. A Délben a látvány megteremtése és észlelése a kapocs, mely a lírai ént az istenhez fűzi. A költő felcseréli a létrehozás és érzékelés aktusát, ezzel kérdezve, hogy ki teremt valójában: aki lehetővé teszi létrejöttét, vagy aki észleli. S a kérdés egy másikat görget maga előtt: Ha a világ (és isten) csak a szubjektum közreműködésével valósulhat meg, tulajdonképpen melyik tartalmazza a másikat? Vajon az én létezik az örökké tartó pillanatban, vagy az őbenne?

A fenti problémák összegződnek ebben a kissé ironikus költői kérdésben: „Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap…” Természetesen semmi, hiszen a nap, a fény a látás és látvány alapja, így hozzá képest elsődleges. Teremtést, a látható világ egy tetszőleges darabjának fény általi megteremtését követi nyomon a vers. Pilinszky, hogy bizonytalanságát, sőt szkepticizmusát érzékeltesse (kételyét abban, hogy a nap/isten megteremti a látványt és világot, és mi csupán érzékeljük és létezünk benne), a láttatás gesztusát a látáséval cseréli fel. A nappal azonosulva belülről látjuk, ahogy, mint egy emberi szem, észreveszi és megteremti a tárgyakat. Majd egy újabb váltással kívül kerülünk ezen a nézőponton is. „Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében –” A szavak szinte megegyeznek Nemes Nagy versével.

magyar8 0722

A nap a lírai szubjektum közérzetének egében halad, s a delet is ott fogja elérni. A teremtő erő, neveztessék bárhogyan, része az énnek, mégis független tőle. Ezért nem lehet a felsorolt kérdésekre választ adni, s ez az egzisztenciális bizonytalanság – a „végső kudarc” – testesül meg a mozdulatban, mellyel a szemérem céltalanul – jelentését el nem érve – felvesz egy kavicsot, majd félrenéz. A kavics maga is a tekintet azonosítója, részeként annak a gyakori hasonlattípusnak, amelyik az emberi testrészeket a földdel vagy kővel azonosítja. („És könny helyett az arcokon a ráncok, / csorog alá, csorog az üres árok.”, „Akár a kő, olyan vagyok”, ,,… pillantása is oly merev most / merevebb egy kavicsnál ” „Mezítelen sírkő a hátad.”)

Az idézett, választ eleve nem is igénylő kérdés második tagmondatában ismét az egyes szám első személyű megszólaló néz szét világában, melyről nem tudja már bizonyosan, hol helyezkedik el. Valószínéíleg „messze-messze, / méternyire a semmiség előtt.”

„Emelkedik az elragadtatás!” Immár harmadszor közeledik az égitest és a szubjektum közérzete a délhez. Az előző megtorpanás különös értelmet nyer az utolsó mondattól: „Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.”

kétdimenzióssá szűkül

A költő megjelöli a beszélő jelenlétének helyét, pontosabban helyzetét, valahol az én és egy külső pont között. Ez a pont szerencsére az értelmező támpontjává válhat. Pilinszky verseiben a gyakori kirajzolódik igében ott a rajz szótő. A kirajzolódás egyszerre gesztusa a megsemmisülésnek, hiszen rajzzá vagy vetített képpé válva kétdimenzióssá szűkül, és a kiválásnak, elkülönülésnek is. Ez utóbbi önmagában még nem pozitívum, mert nem tudni, hogy a különálló személy bűnöző vagy mártír-e.

Az én jelenléte félúton van az önmagával való azonosság és aközött, hogy beleolvadjon a rajz-nádasba, képletesen vagy konkrétan megsemmisüljön. A kettő között „mutál”. Nemcsak a teremtő, saját jelenléte sem lehet egészében része a szubjektumnak, noha nem is teljesen független tőle.

A konklúzió megegyezik az Ekhnáton-versével. Aki saját jelenlétének részese akar lenni, paradox módon kívül kell kerüljön önmagán, ki kell lépjen önmagából. Lehetséges, hogy a kilépés valójában belépés. (Mint láthattuk, nincs értelme irányokról beszélni.) Ha megtette ezt a lépést befelé, eggyé válik mindazzal is, ami kívül lenne, s valóban jelenvalóvá lesz.

kép | Georgia O’Keeffe művei, wikiart.org