EGY ÁTVIRRASZTOTT ÉJSZAKA

Hiába, a megszokás! Évek óta nem működik az öreg toronyóra, mégis oda-oda pillant a míves, 17. századi számlapra.

Nincs szomorúbb látvány az élettelen mutatók makacs tanúságánál. Ezt más is észreveszi?

Körülnézek. Marhaság.

Minek a kényszerét érzed most?

Elácsorgott a főtéri üzletek kirakatai előtt és a vitrinbabák utánozhatatlan nejlon-mosolyait bámulta. Egy-egy csillogó üveg előtt percekig álldogált, aztán átsétált a következőig, és az egész elölről. Ráért, volt még vagy fél órája a találkozóig.

Ráérek, folyton ráérek mindenre, és olyan jó nézni, hogy körülöttem mindenki siet.

Ez így nem igaz, mert van abban valami szomorúság, ahogy burokból szemléled magadat és a világot. Valamiről biztosan lemaradsz. Valamiről biztosan lemaradnak. Ugyan már, miféle találkozás? Csak közeledés, csak távolodás. Ehhez képest minden este hétkor találkozol Fülessel! Ehhez képest, na jó, hagyjuk! Néha áthidalhatatlan szakadék húzódik aközött, amit gondolsz, és amit cselekszel vagy mondasz.

Véget ér-e valaha ez a folytonos továbbgondolás, ez az önjavítgatás, ez az álmatlanság?

Véget.

Élni jó.

Ezen a két szón remélhetőleg még elidőzöl egy darabig.

Meddig?

– Csá.

Meghallotta a köszönést, felkapta a fejét, megfordult.

Ő volt az, ráismert a hangjára.

Ó, Hamupapucska!

Váltani kell!

Vált.

Annak idején félévet lébecoltunk együtt jóban, rosszban. Egy szép napon mégis úgy tűntél el az életemből valami kibélelt manusért, hogy azt se mondtad, fapapucs.

Nyelvváltás ide vagy oda, érezte, egy ilyen mondattal most semmire se menne. Átfutott agyán az egykori felismerés, hogy egyszerűen beszélnie kell az egyes emberek nyelvén, különben… Semmi különben.

Szenvedett, mert úgy érezte, erőszakot követ el magán, fokozatosan elveszíti önmagát, ahogy egyre bravúrosabban tudott megszólítani bárkit a legkülönfélébb helyzetekben. Aztán megtanulta, hogy ezáltal gazdagodott, nemhogy kevesebbé vált.

Lehet az ilyesféle gazdagodás – mégis – szegényedés?

Tetőtől talpig végigmérte a nőt. Ízlelgette a szavakat.

Sokkal jobb bőrben vagy, mint amikor utoljára láttalak. Vadiúj a szerkód, mintha az üvegszemedet és a gyöngyprotézisedet is kicseréltetted volna. Ezt is visszaszívta:

– Szász.

Néhány másodperc után Hamupapucska törte meg a csendet.

Pedig én erre is ráérnék, a kínos csendre. Micsoda remek kimerevítés!

Mi lehet kínos bármiféle csendben, legyen az akár éppen kínos, tűzszünetnyi, vagy síri?

Semmi.

Ssss, sssss, s.

Hallod, Hamupapucska, hallod? Hallod a város szüntelen moraja mögött azt a gyönyörű csendet? Nem hallod.

A nő megszólalt:

– Rég láttalak, mért nem drótoltál, akár át is húzhattad volna a bélésedet hozzám, tudod, mostanában egyre többet gondolok rád, de tényleg.

Ssss. Ss.

– Helyes. Serkentő lehet az agyműködésedre.

Ssssss.

Elnézed az elhúzófélben levő ribancot.

Van abban valami élvezet, ahogy a másikat kínozzuk, különben nem tennénk.

Pillanatokon belül elrakétázza formás fenekét, melyet a vak véletlen és a szükségszerűség kevesek örömére és sokak elérhetetlen vágyainak egyetlen létező kifejezéseként teremtett. A pénz mellett, évidemment. Eltülköl a négy világtájba, hogy másokra villogtassa vakufehér szemfogait, hogy szemet és szívet szúrjon gömböly bögyeivel.

Dühroham tört ki rajta, tudta.

Végig a sétálóutcán és vissza, majd kissé megnyugodva lefékezek a sarki presszó előtt, rárobbantok egy cigarettára, és kukkerolni kezdem az aktatáskás ürgéket. Már nagyban folyik a kora esti ipar. Rövid időközönként belép valaki az ajtón, karon fog egy-egy csinibb vitrinbébit, s némi alkudozás után a kávézó mögötti szeparéba löttyennek be, vagy kispírölnek az utcára, ismeretlen helyre indulnak egy drága mézeskettesre.

Ez a hülye spiné is most kellett feltűnjön! Egyéb dolga sincs, minthogy az idegeimet zabálja! Bele kellett volna rúgnom és kész! Meg hogy hiányzok neki. Aztán jó nagyokat dönget azzal a nagymenővel. Vagy mással van már? Lehet, hogy a ficek mindent megadott neki, de ami neki se volt, azt nem adhatta meg. Ezen jó nagyot vihogok. Elképzelem Hamupapucskát, amint meztelenül és halálidegesen kuporog az ágy szélén, zsinórban szívja egyik cigarettát a másik után, nagymenő embere meg fel-alá görcsöl a szobában, és óriási marhasággal próbálja tömködni a fejét ahelyett, hogy ténylegesen olajozná, mert arra éppen, és már megint nem képes.

Kinek mi a tragédiája.

Egyszer sorsot húznék, hogy kinek legyen, és kinek ne legyen sorsa. Vagy mindenkinek van, vagy senkinek se. Aki ezt nem így gondolja, az meggondolatlan vagy nagyképű.

Elidőzik ezen, azaz azon, hogy szerinte mi a helyes, mi nem.

Adott körülmények között belőled is tökéletes zsarnok lehetne, mint bárki másból.

Belőtte az útirányt és elindult a Kékgolyó felé.

Idő van.

Amit Hamupapucskáról és a ficekjéről gondolt és nem gondolt, helyrebillentette a kedvét. Útközben felrugdosta a kukákat. Sorban, valamennyit. Öröm volt hallani, ahogy elcsattantak a sötét és már kihalt utca aszfaltján.

Mire a kocsmához érek, csupa vigyor a fejem.

Benyitok.

A kidobók a régiek.

– Füles itt van?

– Itt. Valahol hátul szőrözik valami új virágszállal.

– Köszke.

Örült, hogy most sem felejtette el megköszönni a kegyesen odavetett információt.

Ezek a majmok nagyon érzékenyek ám az ilyesmire. A semmittevésben a legtöbbjük már régóta szalajt, totál begolyózott. Alig várják, hogy valami zöldfülű vagy egy belőtt seggfej megbántsa őket azzal, hogy nem köszön, hogy túl hangosan köszön, hogy egyáltalán létezni mer, méghozzá úgy, hogy az mások által észrevehető. A sértés nyilvánvaló. Ha nem azonnal, akkor egy vagy két hét múlva bosszulják meg, és általában akkor rugdossák szét az ember fenekét a legszívesebben, ha új spincivel jelenik meg a színen, vagy éppen reménytelenül maga alatt van. Merre lehet Füles?

Annak idején egy iskola mellé jártak, míg Fülest ki nem csapták. Őt tartotta a legmegbízhatóbb fazonnak a környéken. Ha egyszer megígért valamit, teljesítette. Sose komolykodott és mindig volt valami jó beköpése – akkor is, ha más köpni, nyelni se tudott. Egyszer, amikor feljött hozzám, s éppen valamilyen elméleti könyvet olvastam, belenézett ő is. Rövid idő után kifakadt:

– Tudod, mi a baj ezekkel, öcsém? Ott kuksolnak egész nap az egyetemen, írják a nagy okosságaikat, de fogadni mernék, hogy már évek óta nem voltak egy jó nővel.

Röhögtünk, bár én se akkor, se most nem tudom eldönteni, hogy mi itt az igazság. Ez nagy baj, mondaná az öreg Átyim, de az öreg Átyim már nem él, és különben is… Lám, vannak a gyerekkorból visszamaradt, elvarratlan szálak!

Végre, ott van Füles, s nem egy, de két csajjal pöcsörészik a legeldugottabb sarokban.

Azonnal felugrott, eléje sietett.

– Mizus?

– Velem nem sok. Mi az a fehér bizbasz a jobb kezeden?

– Hajnalban, miután elváltunk, ráfáztam a betonra rendesen. Gipszkesztyű három hétig, legalábbis a doki ezt mondta. Vagy hatan jöttek, mukkanni se volt időm, s már reccsentem is. Egyelőre felejthető. Külön-külön verem szét a fejét mindegyiknek. Nem lesz abban semmi hiba, az garant.

Ráállította agyát a gyűlöletre.

Ezen most ne agyalj. Ez nem az a helyzet.

Helyénvaló-e azt gyűlölnöm, aki engem gyűlöl?

Amúgy a válasz nem, és én különben sem gyűlölök senkit. Az én társaságomban a gyűlölködők halkabban fröcsögjenek, hogy ne piszkolják össze keményített inggalléromat, amelyre oly kényes vagyok. Kiváló zsarnok válhatna belőlem.

Fülesre pillantott.

Ki ez az idegen?

Nyilvánvaló, hogy valami régi ügyről van szó, leszámolásról, az pedig egészen más. Semmi közöd hozzá.

– Kik ezek a bőrök?

– Jó áruk, mi? Mindkettőt fűzöm, jobb híján – s közben a törött kezére mutatott.

Röhögtek. Odaültek az asztalhoz. Kelletlenül mutatkozott be a két nőnek.

Nem vagyok kanos. Pontosan tudom az est forgatókönyvének lehetséges változatait. Hacsak közbe nem jön valami. Ritkán.

Te, kis csodaváró, sosem fogsz felnőni!

Seccperc felhajtok két erőset, hátha feldobódom.

Nem sikerült.

Még két erős, majd sörök végeláthatatlan sorban.

Mennyi idő telik el?

Odaszólt Fülesnek, kimentek pisilni.

– Hugyálni a legjobb a világon, de csak a csillagos ég alatt. Pisilsz, és a fejed fölött a csillagos ég! Gyerünk innen!

Füles ráharapott az elejtett mondatra.

Slisszolunk anélkül, hogy fizettünk volna.

– Jól csődbe húztuk a csajokat, mi? – röfög Füles befarolva a sarkon, mikor már levegőhöz is jutunk a nagy rohanás után.

Megint röhögtek, megint megunták.

Ötvenes öreglány jött szembe – ritka holló ebben az órában – egy csontig lenyírt uszkárral. A kutya lekuporodott, a mami meg mellé.

– Kakiljál, csurikám, kakiljál.

Odaértek.

– Hülye virsli – morogja Füles, s még mielőtt bármit is mondhatnék vagy tehetnék, akkorát rúg a szerencsétlen szőrcsomóba, hogy az csak úgy repül, aztán a halálra vált asszonynak nyugodt hangon mondja, hogy ezek a zsíros töltelékek összeszarják a várost, amit az állampolgárok egy része igencsak helytelenít.

Tépünk, amilyen gyorsan csak tudunk, mert a nőci szakadatlanul vonyító kutyáját is túlvinnyogja. Befordulunk a parkba, leomlunk a legközelebbi padra, nem bírjuk abbahagyni a vihorászást. Azért állunk odébb, mert várható, hogy előbb-utóbb nagy erőkkel kivonul a rendőrség. Annak ellenére, hogy tudjuk, aligha mozdulnak ilyenkor, mert nagy valószínűséggel ráragadtak valamelyik esti show-műsorra, s nemhogy vonyító öleb vagy hisztériás öreglány, de még az áramszünet se vakarná le őket a képernyőről, mégis.

Lelécelünk.

Úgy tűnt, hogy különösebb történések nélkül múlik el ez az éjszaka is.

És akkor elmesélhető történeted se lesz?

Fülesnek hirtelen ötlete támadt, hogy jobb híján nézzenek le a Pardonba, és az útba eső valamennyi kocsmában vágjanak be egy felest.

Leittuk magunkat a Sárga folyóig és vissza.

A Pardonba menet megakadályozta, hogy Füles kukába zárjon egy szerencsétlent, megfuttasson egy szerelmespárt, megfújjon egy zsíros pénztárcát. Pardon.

Egymás lábán is alig állunk, nemhogy a magunkén. Pincér! Jön. Két sor, hozza. Nehezen csúszik.

Belépett az ajtón egy harminc körüli nő.

Szép. Barna, méregdrága kabát, elegáns cipő. Megváltozik a levegő a koszos lebujban. Füles begyullad. A rötyörészés abbamarad.

A nő leült, rendelt, előkaparászott fél csomag Memphist meg gyufát, és hosszan vacakolt, míg sikerült meggyújtania egy szál cigarettát, annyira reszketett a keze. Sápadt arcát bearanyozta a fellobbanó gyufa fénye. Tekintetében kimondhatatlan szomorúság.

Füles tátott szájjal bámulja a nőt. Kérünk még egy-egy sört. A nő felvillantja első felesét, rendeli a másodikat. Füles bekattan. Egyre hangosabb, s csak mondja, mondja a hülyeségeit. Hogy egy ilyen isteni szépségnek csakis a mi társaságunkra van szüksége, velünk biztosan ellazulna. Rádörrenek Fülesre, de nem bír magával. Legszívesebben leütném, de nincs rá szükség, mert a nő megszólal:

– Ne bomoljatok, fiúk, én is teljesen be vagyok csavarodva, hagyjatok most. Talán máskor, jó?

Hangja tiszta, nem fél tőlünk. Füles abba is hagyja. Kétszáz éve jó betyárok lettünk volna.

A nő kért még egy pohárral, felhajtotta, fizetett, s elpárolgott a hajnali ködben, mintha sosem lett volna. Talán nem is volt. Álmodta csak. Fizettek.

– Az a jó ebben a városban, hogy az ember nincs egyedül a neurózisával – vihogott a pincér.

Kitámolyogtak az ajtón. Gyalog, némán caplattak a kihalt utcákon. Hajnalodott.

Odaértek az elromlott szökőkúthoz. Kezet fogtak. Este hétkor a Libidóban. Elváltak. Világos volt, mire hazaért.

Befordult a lakásajtón, lehúzta a cipőjét. Gatyára vetkőzött.

Bement a konyhába és feltett egy kávét.

Előveszek egy darab papírt, a konyhafiókban találok egy ceruzát.

Közben lefőtt a kávé. Kitöltötte, odament az ablakhoz, s miközben kavargatta benne a cukrot, kibámult az ablakon. A nap éppen előbújt a házak mögül. Sugarai áttörtek a függönyök közötti réseken.

Ó, ártatlan erőszak!

Kint az utcán emberek jöttek-mentek egy idegen élet levegőjével. Megfordult, odament a konyhaasztalhoz, és leült a papírlap elé.

Ezt írom, két p-vel: belesáppadsz a felismerésbe akarva-akaratlan. Miféle kéz lehet az, mely még követ vethetne rád, s jogosan kérded. Már régóta tudod: bármit megtehetsz. Utánanézni, hol olvastad. De nincs értelme semminek. Biztos valami vers. Mégis: ennek ellenére, minek a gépies megnyilvánulása mindaz, amit teszel, amit nem teszel meg, amit mondasz, írsz?

Azonnal érezte a leírt mondatokban a fontoskodást, a hozzá nem illő pátoszt, hogy azért ez nem, ez… Remegett a keze a fáradtságtól, nehéz volt szájához emelni a kávéscsészét. Sikerült. Belekortyolt. Elmosolyodott.

kép | shutterstock.com