SEMMI BAJ
A paplant gyerekkorom óta leginkább az arcomra ereszkedő felhőnek képzelem. Alászáll a felhő, és úgy takar be, hogy akik egy perce még fejhangon üvöltöztek egymással, felém pillantva hirtelen feledkezzenek meg magukról, máshogyan. Nem az, hogy eltűnt, és jaj, hova lett, hanem sosem volt gyerek. Semmi baj. Az látszódik, hogy nem látszom, nem kell úgy csinálnom, mintha nem hallanám, amit hallok, mintha nem zavarna a földre söpört tárgyak csörömpölése. Néha úgy mozgattam a lábam, mintha bicikliznék, a felhőket ültem meg, felhőből volt az ülés, a váz, a kerekek, felhő volt a lánc, a kormány, ha elestem, akkor se fájt, ők se néztek el fölöttem egymásra, hogy ezt most kinek is kellett volna megakadályoznia, mert nincs ott, aki megítélje az esésem.
felhős közegben
Semmi baj, amúgy se ütöttem meg magam, nem mintha számítana, de ilyen felhős közegben nincs miben lehorzsolni az arcom, elreccsenteni a térdem. Ha nem fáj, nem is kell eljátszanom, hogy nem fáj, mosolyogva ráállni, úgy hajlítgatni, mintha tekerésre alkalmas volna, az idő visszatekerésére is, oda, amikor még nem következett be a baj, mintha a mozgatható térdemmel visszavonhatnám az esésem. A szilánkok a felhőkben nem maradnak meg, se a kerekem, se a térdem alatt, de a szemükben sem. Legjobb, ha szemük sincsen, vagy ha van, máshol, ahhoz nincs közöm.
Most már persze nem tekerek. Ha a paplant a fejem fölé húzva el is tudom játszani, hogy alszom, hogy nem itt vagyok, hanem máshol, az világos, hogy látszódna kívülről, hogy tekerek, még mozdulatlanul sem tartanak meg a felhők, és a kiabálás is nekem szól, nem másnak. Meg kellett volna néznem az időjóst, de én soha, soha nem gondolok előre, velem mindig minden csak megtörténik, rám semmiben nem lehet számítani, én mindent csak ígérek. Hallom, ahogy kopog az eső az ablakon, próbálok erre a hangra koncentrálni, visszasüllyedni oda, ahonnan kiindul az esőcsepp, meg kellene állítani, tekerni őket visszafele, felduzzasztani újra a fekete felhőket, és elküldeni arra, ahonnan jöttek.
A Semmi baj varázsereje nem abban rejlett, hogy összeálltak a törött cserepek, felrepültek az asztalra, és újra a kedvenc kistányérommá váltak, integető gyerekkel a közepén, vagy tényleg újra működésbe hozta a térdem, nem töltötte vissza egy pukkanás kíséretében a biciklikerekembe az elillant levegőt, de az egyik tekintetből a másikba hatoló szilánkokat se állította meg bravúros ügyességgel. Abban rejlett a mágia, hogy aki kimondta, rövid időre elhitte, hogy elhittem, és akkor részben mindaz, ami ide vezetett, nem vezetett sehova számomra. Nem létezik, máshol van, takarja a paplan. A bicikli marad, amúgy is lyukas a kereke, egyébként se fér el a lakásban, apádnál ellesz, ha annyira útban van, meg legalább muszáj lesz keresni. Semmi baj.
felerősödnek a szitkok
Kiszakad a koppanások közül a másik hang, nem az eső az ablaküvegen, sarok a padlón, rándul a lábam, tekerne, de megállítom, nem látszani fontosabb. Lendül a takaró, pupillaszűkülésre készülök, de nem leplez le, nem takar ki, csak levegőt enged be. Mellém fekszik a gyerek, érzem az illatát, álom illata van. Egy pillanatra felerősödnek a szitkok, fejhangba, csörömpölésbe csúszik át, nem tudom, mozduljak-e. Hallom a szuszogását, szavakat formál, apa, szuszogja, szerintem egyébként elindulhatunk így is, engem nem zavar az eső, tényleg. Tudok tekerni vizes úton, csak a féktáv nagyobb, papa mondta. Kettőnknek nem elég a levegő a felhőkben, ki is lógunk a paplan alól, fázik a kezem. Gyere, mondom neki.
Már az ajtóban állunk, a kiabálás, ha lehet, csak egyre hangosabb. Pedig panasz nem lehet, gumicsizma, kesztyű, a vastagabb esőkabát, sapka, a sál épp most tekeredik fel. Egy kanyar, két kanyar, nagyon hosszú a sál, indokolatlanul tekeredik a nyakra, fejre, mindenre, míg az arcból semmi sem marad. Semmi baj. Jár a lába, keze meg egyre teker.