SAJÁT BŐR
Bármivel el lehet kezdeni. És folytatni is bármivel lehet. A lezárásról nem is beszélve, mert akkor az előzmények is bármivé válnak. Akár egész idő alatt hazudtam, akár mindvégig igazat mondtam, most, tisztes távolból tanulságot vonhatok belőle, úgy lehet tenni, mintha a remélés és a rettegés csak mellékes, utólag nem is annyira fontos részei lennének az egésznek. Ami pedig maga a tanulság.
Izzad a tenyerem, ahogy hallom a lépcsőn felfele jönni anyámat, ezért ökölbe szorítom, hiába, hogy attól csak jobban izzad. Nem számít, így legalább érzem, hogy az ujjaim egyetlen pontban, a tenyeremben véget érnek, nem lógnak a semmibe gyámoltalanul, így hihető, hogy egy egész vagyok, magamból indulok ki, és magamban is érek véget. Tehát nemcsak jogom van hülyén kinézni, de a kinézéssel vagyok egyenlő, nem lehet leválasztani róla. Állok a szoba közepén, leborotvált szemöldökkel.
Anyám belép, mintegy mellékesen körbe futtatja a szemét az ablakban üldögélő szobanövényeken, aztán rám is mintegy mellékesen néz, éppen csak arra járó tekintettel, mintha a virágok locsolása és a lánya ellenőrzése egy szinten, a napi feladatok listáján egymás alatt lennének, sorrendjük aszerint változva, hogy melyik volt közelebb az ajtóhoz, amikor belépett.
te szent isten
Most azonban nem fordul vissza, hogy kis palackjából a napi adagokat kiporciózza, figyelemmel kísérve, ahogy a föld elnyeli a tápoldatos vizet, hogy örömmel nyugtázza, érintésével bátorítsa a legújabb hajtásokat, nem, most megremeg kezében a palack, és azt mondja, te szent isten. Fennakad a szeme, meg kell kapaszkodnia, ilyen nincs, ez nem lehet, észre se veszi, hogy a kannából a parkettámra löttyint egy keveset.
Én meg hiába készültem fel minden eshetőségre, minden reakcióra megfelelő szöveggel. Mások hibája, kémia baleset, véletlen volt, megcsúszott a kezem, beteg vagyok, így ébredtem fel, a hajam is hullik, de még nem feltűnően, örüljön, amíg itt vagyok, és nem máshol, teszem azt, a földben. Vagy eleve az, hogy mindegy is, mert a lényeg, hogy visszanő. Vagy ennyivel is okosabb lettem, mi a tanulság? Mondom, hiába, mert ettől a reakciótól elapad minden érv, beharapom a szám, és nézem részvétlen, ahogy sír, magához szorítja, hasára simul a vízzel telt edény. Kimegyek. Én megyek el. Tapsolok az úton, nevetek, a barátnőm nem szól egy szót sem, mikor ajtót nyit: frufrut vág, függöny le.
A következő hetekben furcsa, érzékeny marad a leborotvált részen a bőr, a hiányzó szemöldök helyén biciklizéskor jobban érzem a szelet, tesin meg átfolyik a hiányon az izzadtság, bele a sós víz a szemembe egyenesen. Nincs gardedám, és én se törlöm le, hadd csípjen, hadd tapasztaljak én is a saját bőrömön ezegyszer. Az égető érzés nyomán megfeledkezem magamról, nem ülök ki cooper futás elején, amikor megjelenik a hónom alatt az első sötétebb folt, nem. Most futok, vörösödik a fejem, lüktet a fülem, az agyam, sípol a tüdőm, a mellkasomra tapad a bizsergően nedves póló. Nincs mit az arcizmoknak mozgatnia, minden figyelem a lábnak, a törzsnek, a karoknak jut. Meg folyik az izzadtság a szemembe.
Szemöldök nélkül létezem. Látni persze, ahogy fokozatosan nő vissza, borosta borítja a szem feletti csont ormát. De már késő, elengedem a kapaszkodót a buszon, hátulról nekiesek az idegeneknek, nem csinálom meg a technika leckét, rágót ragasztok a pad alsó felére, kis híján felrobbantom a kémia szertárt, intőt kapok káromkodásért. A hiányzó szőrszálak a szemem felett, mint apró póklábak, úgy törnek felszínre, igyekeznek visszaadni a fejemnek a megszokott, érzelmeket hibátlanul tükröző, és esztétikai szempontból is megnyugtató, szimmetrikus formát.
égkék karikák
De eddigre a károk visszafordíthatatlanok. Éjszaka járok futni, nem nézek körbe, amikor átkelek az úttesten, nem viszonzom a pofátlan kérdéseket feltevő tekinteteket. Anyám minden este a hasát ölelve sír, szeme alatt égkék karikák gyűlnek napról napra, fájdalmában elfelejti megöntözni, máskor meg éppen túllocsolja a növényeket. Nem, hogy új hajtások, de régiek is bebarnulnak, elszáradnak. Egy iskolai kaland következtében, ami még a jelentősebbek közé se sorolható, fegyelmi tárgyalásra megyek, majd elszívom az első doboz cigarettámat, ami után évekig láncdohányos leszek.
A tanulságtól viszont senki sem foszthat meg, ebből a szempontból teljesen szabad vagyok, ha úgy tetszik, időrend helyett alfabetikus, tematikus logikai rendszerekbe szedem a múltamat, és bárki mondhatja, hogy nőj már fel, és nézz szembe a valósággal, nekem ugyanolyan jogom van fel nem nőni, és szembe nem nézni, mint ezt hívni felnőttségnek vagy valóságnak. Mindez rendben van így. Amióta senki sem kérdez, kozmetikushoz járok, festi, sűríti, ívesre szedi a szemöldökömet, ami erőt sugárzó, ahol kell, és csodálkozást mutat, ahol az erő fenyegető lenne. Újra a mimikám követem az érzelmeimmel, a visszapillantóból olvasom le, hogyan is vagyok ma. A dohányzásról is leszoktam, és rendszeresen locsolom a növényeket. Csak anyám hiányzik nagyon.