MŰHELYTÁRSAM 24.
Új rovatunkban arra kértük szerzőinket, hogy a Liget műhelyében korábban született egy-egy írás rövid részletére mai tudásuk-világérzésük szerint reflektáljanak.
„Később a Mona Lisát csodáljuk.
Sokszor álltam már előtte illendő áhítattal, de ez alkalommal békasó van a szívem helyén, semmit sem jelent nekem ez a műremek, adva van egy fiatal nő a reneszánsz korából, rejtélyesen mosolyog, mi ebben a különleges, miért bámulják tátott szájjal négy és fél évszázada, miért rabolják el néha?
Mondanom kéne a képről valami maradandót, amit majd az unokáim is elmondanak a saját unokáiknak, és így tovább; Leonardo mester halhatatlanságának ürügyén a saját halhatatlanságomért kellene fáradoznom, de semmi nem jut eszembe. Pisti viszont borús arccal megkérdi, mért van az, hogy az ember elszomorodik, ha végre meglát valamit, amit már nagyon vágyott látni? Ám ez csak szónoki kérdés, nem vár választ, már ő is tudja, hogy nézni és látni nem ugyanaz…
Csodák azonban vannak.”
Bíró Zsuzsa: Az élet rendje, 2014/10.
Aprót rántunk egymás kisujján, csak egyikünk látja, másikunknak meg mögötte az érdemes művész, mégis mindketten észleltük: hallótávolságon belülre ért. A kisujj szabad szemmel nem látható megfeszülésénél csak a gúnyost bájosra cserélő mosoly elváltozása misztikusabb, hogy aki előbb még bizton érezte, mint töltjük meg a kiállítóteret súlyos nemtetszésünkkel, most elbizonytalanodik, talán csak képzelte az egészet. Az érdemes művész két lánya kikezdhetetlenül bájos, támogató jelenléte talán gyújtópontja a varázslatnak, aminek visszfénye e tárlat képein köszön vissza. De a referencia mindjárt el is homályosítja a képzetet. Ahogy előre megbeszéltük, egy fél métert, mintegy véletlen, eltávolodunk egymástól, így láthatóvá válik, ami eddig rejtve volt: hogy egyetlen kendő takarja mindkettőnk vállát. Az érdemes művész nem fordul felénk, szeme erősen fixálódik egy képsorozatra, a fejtartásából tudni, hogy látja, képtelen nem látni, amitől világéletében leginkább félt, valósággá vált. Idegességében rándul csuklója, azt az ívet követi le, amivel a haj- és lombkoronákat simítja fel a képeire. Szeretnénk, ha véget érne mindaz, amiért ma itt egybegyűltünk, ehhez viszont látnia kell, hogy rég feláldozta már az ihletést a rutin oltárán, ha majd most mégis a mosolyunkra téved a tekintete, megérti, hogy nemcsak a nagy elődöknek nem érhet nyomába, de arra, ahogy önmagát ismétli öncélúan, ki tudja, mióta: nincs többé mentsége. Szinte mérgesen néz ekkor körbe, elárulták, mindenki áruló, aki arra érdemesnek állította be. Kilöttyen a bor, kékre váltanak a falak, olyan távol kerül akkor majd minden. Mi látjuk ezt, és észrevétlen úszik egyik percről a másikra mosolyukba az elnéző árnyalat. Ha végre tárgya lesz a tekintetének.