MAGÁTÓL
Ahogy a kakaskukorékolással lesz estéből reggel, sötétből világos, a férjem mindjárt pattan ki az ágyból, kopog a deszkapadlón az ajtón kifelé, aztán balra el: ott kezdi a locsolást, begyűjti a beérett terméseket. Ügyesen, ütemnyi megakadás nélkül gyomlál, kapál, ültet. Megfigyeltem, balról jobbra, fentről lefelé halad a sorokon, úgy, ahogy az ember olvas vagy kódokat ír. A telek alsó soránál az állataink vannak, mintha azok is betakarításra váró termények volnának, egy lendülettel megfej, megnyír, tojásbegyűjt. Van kecske, tehén, disznó, baromfi, bárány. Lovaink nincsenek, lovam csak nekem van.
Az ajtó melletti pajtában vár. A menetrend számomra: kakasszó, fény, ajtón ki, jobbra el, nyeregbe, galopp a faluba, kopog a pata. Teljesített küldetések leadása a polgármesternél, aki a közösségben végzett kimagasló, áldozatos munkámat az előre beígért pénz mellett az új területek felfedezéséhez, a közösség múltjának és a lakosok személyes történeteinek megismeréséhez szükséges tárgyakkal hálálja meg. A faliújságnál begyűjtöm az új feladatokat: egy kislány keresi elhagyott babáját, masnit a hajából, egy néni szemüvegét, kendőjét, néhai férjének kedvenc pipáját, bélyeggyűjteményét. Név nélkül feladott hirdetések is vannak, ezeknek nemcsak a szerzője ismeretlen, de maga a küldetés sem világos, van, hogy az egész csak egyetlen rajz: könyv, fogaskerék, pénz, macska. Nekem kell kideríteni, mit jelentenek.
Minden munkának úgy állok neki, hogy tudom, a megtalált, megszerzett tárgyakért leghálásabbak nem a kislányok, mamikák, hanem a kettőt összekötő, fiatal anyukák lesznek. Aki innen anyuka, onnan lány. Behívnak vacsorára, de nem maradok, köszönöm a figyelmességet, vágtatok tovább.
A lódobogás, a kardsuhogás hangja elég jól összecseng a kertimunkával járó kopogással, bégetéssel, mekegéssel. Satöbbivel. Osztott a képernyő, a hangok mégis egyetlen szimfóniaként, összefonódva érkeznek, ilyenkor lehengerlő tud lenni a praktikusan beosztott élet egyértelműsége. A harc hamarosan várható bekövetkeztére fenyegetően gyorsuló ütem figyelmeztet, ami trombitaszóban csúcsosodik ki, mielőtt a csata zenéjére vált. A férjem elvéti a sort, amikor felhangzik, látszólag a semmiből, legalábbis számára. Azért voltak jelek.
aprítom a szörnyeket
De hát mégsem csiripelhetnek békésen a madarak, míg aprítom a szörnyeket. Még az kéne, hogy a kertimunkához való háttérzene diktálja a harc ritmusát. Kapálni még lehet fölösleges adrenalinnal, de adrenalin nélkül verekedni nevetséges lenne. Az ellenségeket egy-két vágással terítem le, a hamvaik, csontkupacuk közül kiemelt ritka kincseket beépítem a kardomba, vállvédőmbe, palástomba. Mindennek helye van, és minden hely, ami van, feltölthető valamivel. Előfordulnak azért rizikósabb helyzetek. Van, hogy idő előtt jutok el helyekre, olyasmikkel találkozom, amikre nem álltam készen. Érezni, ahogy a köröm a kontroller gumiborításába váj, pedig nem ütök hatékonyabban, nem menekülök gyorsabban így sem.
Közvetve persze a házimunkából is kiveszem a részem. A férjem megkér például, hogy hozzak el neki egy gyümölcsöt, magot, kristályt innen vagy onnan, mutatja a képet, hogy néz ki, meg hogy ennek vagy annak a termesztésére kell. Vagy valamelyik állat gyógyítására. Én meg fogom magam, minden mást félretéve, félredobva megyek arra a helyre balhézni, ahol állítólag utoljára látták, ahol bizonyos források szerint a lelőhelye található. Van, hogy ezek a ritka termések véletlen egybeesnek azokkal, amit egy falusi küldetésben valaki éppen kérve kért. Ettől függetlenül szinte minden esetben úgy teszek, mint aki a rimánkodást meg se hallotta, és a férjemnek kedvezek.
Minden vágyát teljesítem, még ha a falubeliek nem is értik, miért nem teszem, amit tehetnék pedig. Ha jövök haza a várva várt kinccsel, a férjem már a kapuban áll, mint aki az osztott képernyő egyik bal feléről a jobbra is átlát, és tudja, hogy hamarosan érkezem. Ezt a lehetőséget, a lehetőség gondolatát persze az ember elhessegeti, ahogy azt is, hogy – feltéve, ha egyáltalán akarna –, a kapun is kimehetne. Nem les át, nem megy ki. Egyébként is, mit csinálna odakint? Rázná a fákat, gyűjtené a terméseket? Beszélne a falubeliekkel? Mondaná, hogy milyen jó volt az idei eperszezon, meg hogy a kecske hármat fialt? A macska meg… Na azzal is, mi lenne.
egymásra lehetne nézni
Mire alkonyatkor hazaérek, a veteményesben, gyümölcsösben, istállóban, házban minden elrendezve. A férjem a ládákban pakolászik, a később még jól jöhet terményeket színek szerint, felhasználásuk szerint, alfabetikus rendben csoportosítja. Az ágyban találkozunk, ő jobbról, én balról fekszem be. Sötétség. Senki sem kérdez, senki sem válaszol, pedig elvileg nem láttunk, hallottunk semmit. Ilyenkor egymásra lehetne nézni egy pillanatra, de az ember nem néz semerre, koncentrál, terveket sző, hiszen eljön a reggel, az estébe eleve kódolva van.
Természetes rendben zajlanak a napok. Javaink gyarapodásával együtt a lehetőségeink is szélesednek, növekszik a megművelendő terület, a lóháton elérhető városrészek, az elvégzendő feladatok és a párbeszédre bírható lakosok száma. A ládák, a vagyon, a növények, az állatok és a fiatal anyukák szaporulatával párhuzamosan tolódik ki a nyugovóra térés ideje. Távolodik a hálószoba a bejárattól, eredetileg egy térben voltak, de időközben közéjük került nappali, ebédlő, raktár, sőt, nemrég még előszoba is. A legtöbb tér teljesen üres, a ládákat leszámítva.
Meg a macskát, a férjem macskája, így mondjuk mindketten, pedig én mentettem meg egy mitikus szörny fészkéből, én hoztam haza. A férjem lábánál alszik mégis, ő eteti, ő simogatja meg naponta egyszer, mint a haszonállatokat. Mégsem úgy, mint a haszonállatokat, a macskája nincs karámba zárva, nincs sorba rendezve, fel-alá járkál szabadon, talán még a lovamnál is szabadabban. A simogatás idejéről is ő dönt, nem igazodik senkihez. Amikor a férjem és a macskája már a hálóban vannak, mire odaérek, azt kívánom, bár közelebb lenne a karám, s benne a lovam.
közben patkolok el
Mert amúgy napközben, amikor rajta ülök, és kétszer olyan gyorsan jutok el A-ból B-be, mint bárki más bárhova, nem cserélném el semmire, haj és sörény egyként lobog a szélben. És a ló, az meg olyan, hogy ha kint hagyom a kazamata, kocsma, barlang, bánya, fiatal anyuka háza előtt, ki sem kell kötni, megvár. Ha pedig küldetés közben patkolok el, vagy nem indulok időben haza, mielőtt teljesen besötétedne, úgy ébredek reggel, hogy már a karámban áll, hazatalált nélkülem. A férjem meg úgy alszik az ágyban, úgy pattan ki belőle, ha szól a kakas, mintha mi se történt volna. Mintha én is ott aludtam volna el. Azt remélem, csak úgy tesz, mint aki nem vette észre, és haragszik, valójában.
Valaki jobbra-balra húzogat a felső emeleten egy széket, az internet akadozik, olyankor is meg-megállok egy pillanatra, amikor magamtól nem álltam volna meg. Hogy mást is zavar, arra abból lehet következtetni, hogy az egyik oldalról nyögések, ciccegések, sóhajok hallatszanak. Az ember próbál lendületben maradni, nem téveszteni szem elől a célokat, ha a nyitva felejtett erkélyajtót becsapja is a szél, a rosszul behúzott ablakon be is szivárog a cigarettafüst. Ha fáj is a körme, akkor sem tart szünetet, várva várja, hogy a másik visszatérjen, úgy tesz, mint aki nem veszi észre, hogy megint az utcára pöckölte a csikket. És azt is látja, merre célzott, pontosan emlékszik, hol parkoltak, miután hétvégére a nagyszülőknél letették a gyereket.
Összesen egy véleménykülönbség van a férjem és köztem, egyetlen dolog, amiben nem értünk egyet. Szerinte a karámot közelebb kéne tenni a bejárathoz, tekintve, hogy itt útban van, megakasztja őt az aratás-vetés rendjében, és úgyis arra megyek, olyan nincs, hogy keresztüllovagolok a telken, tehát gyakorlatilag útba esik. Csak azt felejti el, hogy az áthelyezés esetén nekem a háztól a bejáratig ló helyett gyalog kéne mennem, ami, tekintve, hogy fele olyan gyorsan teszem meg, értékes perceket vesz el az egyébként is egyre sűrűsödő napi teendőkből. De amúgy nem szólok semmit, tegye át, ha annyira akarja, sőt, majd alszom a ló mellett, nem tűnne fel az sem. A helyemen meg alhat a macskája.
Igaz, hogy az ember magasabb a feleségénél úgy általában, de ha a kanapén ülnek, akkor a fejük veszélyesen egy vonalba kerül, és csak a Jóisten a megmondhatója, kié van feljebb. Ami még a kisebbik baj, mert amióta a kanapé két felére húzódtak, nem is fentről és alulról látszanak, inkább jobbról és balról levőnek tűnnek fel. Viszont, ha úgy adódna, hogy csengetnek, így legalább tudni lehet, kinek kell felállnia, és lábujjhegyen a kukucskálón kilesnie, vagy a kapunyitót megnyomnia. És az embernek biztos, hogy nem.