A HANG HETES

Apácák leszünk, biztosan tudjuk. Túljárunk mindenki eszén, szarospelenkát, férj felhizlalását szkippeljük, és egyből belevágunk az özvegységbe. Ugyanez lesz, mint most, csak már nem kérdezgeti az osztályfőnök, miből megyek emeltezni, anyukám, hogy tetszik-e valaki az iskolában, az iskolapszichológus meg, hogy vagyok, és hiányzik-e a fater.

állandósult szókapcsolat

Én és a barátnőm, a barátnőm és én. Mindenki gyors egymásutánban mondja ki a nevünket, minden órán legalább háromszor kinevetünk valakit, aki rajtunk kívül áll, forgatjuk a szemünket, húzogatjuk a fülcimpánkat, sakkban tartjuk a népet a véleményünkkel. Büszkék vagyunk rá, hogy csak egyszerre, együttesen beszélnek rólunk, állandósult szókapcsolattá lett a kapcsolatunk mindenki száján. Jobbak vagyunk a többieknél, akik magukban állnak széllel szemben, tátott szájjal.

Na jól van, gyerekek, akkor mindenki szedje a cuccait, és mondom, ki hova, ez évente kétszer, mindig pontosan tudni lehet, mikor, és azt is, hogy mi sosem egymás mellé, hanem lehető legtávolabb, a terem két végébe. Az év A részében egyikünk bal, másik jobb oldalon, B részben meg fordítva. Nekünk is kell ez, mert ha a másik nem jár körbe, mint nap az égen, hanem szeptembertől júniusig egyhelyben van, és mi a törzsünkkel abba az egy irányba tekeredünk egész évben, akkor biztos, hogy gerincferdüléssel végezzük, és járhatunk gyétére a gyétésekkel.

Egyébként próbáltuk jószándékkal kisegíteni az osztályfőnökünket, felvilágosítottuk, hogy ha egymás mellett ülhetnénk, legalább a többieket nem zavarnánk annyira, mert nem kéne az egész tantermet bevonva a tér két végéből a szemünket forgatni, a fülcimpánkat húzogatni, hogy aki csak látja, rosszul érezze magát. Az osztályfőnök meg, hogy tanárként kötelessége mindenkinek megadni az esélyt. Esélyt mire, ez nem volt világos, de maradtunk ennyiben, nehogy a végén még azt is elvegyék, ami van.

Mert azért lenne mit, bőven. Ha a kapcsolatnak „sors” címszó alatti, külső megerősítés kellene, ott van mindjárt, hogy a nevünk egymás mellett szerepel a névsorban, így együtt vagyunk hetesek, együtt terrorizálhatjuk kicsengetéskor az embereket, hogy gyorsabban húzzad felfele azt a kabátot, Tomikám, nem a nagymamád temetésére mész, csak az udvarra.

szerethető és érdekes vagyok

A karácsony semmi ahhoz képest, ahogy mi szórakozunk, amikor eljön az időnk, a hetességünk ideje. Nem kell bizonygatnunk egymásnak, mint az osztálytársnőink az emlékkönyvekkel, barátságfüzetekkel, a pad alatt átadott levelekkel, meg közös fényképekkel, hogy „Mi jó barátnők vagyunk. Van egy jó barátnőm, tehát szerethető és érdekes vagyok. Akár te is szerethetnél, aki a levéladogatásnak meg fényképezkedésnek szemtanúja vagy.” A mi szórakozásunk nem szól senkinek. Egyenesen értelmét vesztené, ha bárki látná, ha bárki vizsgálgatná a teremben kettesben eltöltött tízperceket.

Mert ezek a tevékenységek ésszel fel nem foghatóak egy kívülálló számára. A beavatottak kizárólagossága nem csak holmi hóbort. Vegyük például az egyik kedves szórakozásunkat, a „szarkás” kihívást. Amikor az osztálytársaink végre felvették a kabátjaikat, és az utolsó ember cipőjének kopogása is elhalt a lépcsőn, mi minden egyeztetés és szó nélkül nekikezdünk. Azokat a tárgyakat érdemes mozdítani, amit nem vesznek azonnal észre. Minél nagyobb, annál több pont. Keresel valami fontosat, mondjuk Tomika nagymamájától kapott poharát, és a csap mellől átteszed a tanári pad alsó fiókjának hátuljába. Képzeld el a megdöbbenést, mikor egy hónappal később megtalálják.

Vagy ott van „a hang hetes”. Amikor becsöngetnek, felrajzolunk a táblára egy bizonyos szervet, jó nagyban, hogy senki el ne téveszthesse, aztán nézünk egymásra, mozdulatlanul, várjuk, ki lesz a gyáva, az egyre hangosabban dübörgő lépések hatására melyik ponton, és ki mondja hamarabb, hogy elég. A szivacs mindkettőnk kezétől egyenlő távolságra, a tábla alatt van, aki érte nyúl, hogy letörölje, mielőtt felérnek, veszített.

Sok mindentől függ, melyikünk rezel be. Ha a barátnőm jó jegyeket kap, miközben én rosszakat, ő nyúl a szivacsért elsőnek, van renoméja, mondhatni, amit érdemes védenie. De amikor beírást kap, rezzenéstelen szemmel, gúnyos mosollyal jelzi, hogy ha rajta múlik, az egész osztály a tanárral egyetemben láthatja a méretes rajzunkat. Amióta viszont anyám és az ofő és az iskolapszichológus is kérdésekkel és együttérző mosollyal traktál, a játék értelmét vesztette.

Persze vannak hetek, valamelyik osztálytárs beteg, felborul a sorrend, engem a névsorban előzőhöz, a barátnőmet az utána következőhöz csapják. Ilyen heteken az összes szünetet összeadva kb. öt órát töltünk el az iskolában úgy, hogy egyikünk kint, másikunk bent, saját tengelyünkre utalva, nincs merre fordulni. Mintha a medencémen egyensúlyozna a felsőtestem. De ez nem fontos. Nem ez a fontos. Ennek nincs jelentősége. Szóra sem érdemes. Ritka és jelentéktelen alkalmak ezek.

A lányok a nagyszünetben, amikor nem kell kimenni az udvarra, és úgy tenni, mintha tudnád, hol a helyed, a hátsó padokban gyűlnek össze, és magazinokat olvasgatnak. Megcsinálják a teszteket, mi a te őszi színed, milyen munka illik hozzád, honnan tudod, hogy megcsal a párod, amit csak el lehet képzelni. Mi ugyanekkor áhítatos fejjel lapozgatjuk a magyarországi apácarendek gyűjteményét, itt nem beszélnek, az off, ezek szegényeket gondoznak, hát ja, biztos, itt meg barna a szerzetesi ruha, kösz, nem. Közben néha jelzünk hátrafelé, hogy ha hülyeségeket beszélnek, legalább ne ilyen hangosan.

A barátnőm és én persze nemcsak olvasgatással töltjük az ebédszüneteket, ez kiváló alkalom, hogy mentális listát készítsünk az osztálytársaink éppen fontos, áthelyezésre szoruló tárgyairól. Se szó, se testtartás, se a tekintet rezdülése, de még a lélegzetvétel változása sem árulhatja el, hogy figyeltünk, látjuk, megint új emlékkönyvet, barátságfüzetet indítottak útjára, új tornazoknit vagy plüssvégű tollat hozott valakinek az apukája. Egymásra gyanakodnak, Tomikára esetleg, de miránk soha.

Na most, nem azt mondom, hogy tökéletesen fájdalommentesek azok a napok, amikor valamelyik gyétés újból bedurranó asztmája, vagy valaki nagymamájának a halála miatt olyan lyukak lesznek az osztály létszámában, hogy különböző hétre jutunk hetesnek, de azért nem is a világ vége. Lehet ilyenkor a mosdóban üldögélni, az iskolapszichológusnál, de ha épp egyikhez sincs kedve az embernek, akkor kisétál az iskola kapuján, mikor a portás a szokásos köreit rója, mert fáj a feneke, és nem tudja, hova tette az aranyér párnáját.

Persze a következő alkalmon megkérdezi az iskolapszichológus, hogy ugyan miért indult neki a nagyvilágnak, amire sajnos a barátnőm nem tudom, mit mond, de az biztos, hogy én gondolatban is elkerülöm a látványt, mikor az egyik szünetről felérve a barátnőm és a névsorban utána következő Tomika az egyre hangosabb lépéseinket, az osztálytársaink beszédét, a csikorgó cipőket látszólag nem hallották meg időben.

mekkora ötlet

Az állandó ültetéssel fáradozó, mindenkinek esélyt adó osztályfőnök törődhetne a maga dolgával, ahelyett, hogy arról kérdezget, mégis miért akarok apáca lenni. Azt hittem, ha kiderül, mindenki a homlokára csap, mekkora ötlet, Istenem, hogy ez nem nekem jutott eszembe. De nem. Mintha valamit várna. Látomást, szakralitás felé fordító törést. Mintha nem lenne elég indok a szaros pelenka, az egyébként is visszataszítóan kövér férj etetése.

Anyukám teljesen normális, amióta kiderült, nem kérdezget, amíg a cipőm leveszem, nem traktál a magazinokban is felmerülő kérdésekkel, meghízott-e, lesz-e valaha munkája, szeretni fogja-e még valaki az életben, hanem amíg a szobámba megyek, szépen csöndben a pultot törölgeti a szivaccsal. Azt se kérdezi meg, nem láttam-e a…, és itt mond valami látszólag lényeges dolgot, gyűrű, tárca, cipő, amire úgy érzi, szüksége lenne, de a tapasztalat, amibe kényszerült, bizonyítja, hogy anélkül is boldogul.

A pszichológus egyik héten szokásos időpontban, szokásos fejjel várt a kis székében. Szentek élete egyik kézben, másikban az osztálynapló, asztalon kinyitva a felsőbb évesek művtöri könyve. Mintha véletlen volna. A felütött oldalon Szent Teréz extázisa. Láttam már ezt a szobrot képen, és azt gondoltam, ennél én is jobbat tudok, de most Szent Teréz extatikus fejéről bevillant egy másik fej, a barátnőm feje, amiről a kísérteties hasonlóság miatt ebben a pillanatban nem tudtam megfeledkezni.

Az angyal meg szinte elégedetten, kis kegyetlenséggel a szája sarkában, ahogy az osztálytársaim felém fordulnak, szemüket nevetve forgatva, fülcimpájukat húzogatva. A pszichológus hangja eközben, hogy stigmatizáció. Megbélyegzés. Eredetileg azt jelentette, hogy valakin Krisztus szent sebei jelennek meg. Nem láttad véletlenül az öngyújtómat?

A lényeg, hogy mire én a pszichológustól hazamentem, hiába nem kérdezett senki semmit, már biztos voltam benne, hogy nem akarok az Úr Jézus Krisztus jegyese lenni. Csak tudnám, akkor végül is melyikünk lett a hang hetes.

kép | shutterstock.com