MACABRE
1998 szeptember
Maga sem tudja, hogy miképp,
milyen külső-belső parancsra,
odújából a fénybe lép,
valami rejtélyes erő,
vágyakozás vagy végidő,
ami színpadra hajtja,
maga sem tudja, hogy miért,
bele kell fognia hadarva,
eddig: ülj otthon! most: beszélj!
ugorj a színre! rajta!
magánya burka fölfakadt,
bohóc sipkába bújt,
vézna testére rongyokat
csavart, s mint hegedűs a húrt,
feszesre húzta önmagát,
feszül a kéz, a láb, a hát,
pattanásig feszül az elme,
s mint dróton rángatott babát
veti magát a küzdelembe,
keményen fogja a drótokat,
és húzza-rántja egyre,
iszonyú, mázsás súlyokat
szabadít rá a vézna testre,
ráng az elgyötört kócbaba,
aki rángat és aki táncol:
önmaga,
mert egyre játszanak vele,
ezt elkerülni úgyse tudja,
hát játssza, mintha játszana,
mint ki magától megy bele,
ne ő rángasson, én magam
fogom és rángatom magam!
az őrületet őrülettel!
kutyaharapást szőrivel!
őrült beszéd, mindent bele!
ez az értelem nagy csele!
s ki évtizedekig néma volt,
s csak állatokhoz szólt, ha szólt,
show-műsor szereplőjeként
clochard-ruhában színre lép,
már mórikálja is magát
közönségét röhögteti,
vigye csak, ha ez kell neki!
mindent bele, feküdj neki!
mondd, mint egy végtelen imát!
volt, nincs, agyő, remete lét!
elég belőled, némaság!
szájából parttalan beszéd
ömlik és árad szerteszét,
zuhog, zavaros áradat,
félrelökve és elsodorva
jelzőkarókat, gátakat,
szó szót követ, történetek,
egyre sebesebb zuhatag
ömlik belőle és sodorja
az öreg clown bűvészinast,
ő, aki nincs, akár ha volna,
vásott kölyökként szüntelen
rángat, húz-von, játszik velem,
hiába bámulok zokogva
föl a hunyorgó csillagokra,
csak káosz van, nincs értelem,
elég volt ebből már, elég,
legyen üres az üres ég,
nincs semmi, csak a semmi van,
semmibe hulló madaram
emlékére az értelem
maradékát is széttöröm,
az se legyen –
és egyre rángatja magát,
lábát, kezét, zavart eszét,
a szertartás folyik tovább,
zuhog a zavaros beszéd,
árasztja magából a szót,
és ráng az ész és ráng a drót,
hömpölyögve az áradat
mindent ellep, égig dagad,
ő meg gyorsít csak egyre, egyre,
negyvenegy fokos lázban ég,
a drótokat tovább feszítve
kiteljesíti az ész cselét,
egyetlen feszült akarat
a kéz, a test, a gerinc, az agy,
s az őrült áradat alatt,
titokzatos mélyszerkezetben
egyszerre összeáll a rendszer,
megszületik az üzenet,
ti-ti-ti-tá, jelek, jelek
indulnak most már szüntelen
a semmibe, mit a világnak,
ennek s amannak, így üzen,
itt éltem, égtem, fájtam, voltam,
álcámat íme eldobom,
a végső maszkom fölveszem,
a semmi lesz az otthonom,
vágyom a földre, feküdni holtan,
mind erőteljesebb jelek,
ahogy a testet dobja, húzza
a szívben élő rettenet,
a táncot járja egyre még,
negyvenkét fokra fog hevülni,
elég, elég, elég, elég.