Nicholas Hildyard

MAASTRICHT, AVAGY A PROTEKCIONISTA SZABADKERESKEDELEM

1994 július

MAASTRICHT, AVAGY A PROTEKCIONISTA SZABADKERESKEDELEM

Európa meghatározásában a gazdasági és politikai érdekek nagyobb szerepet játszanak, mint a területföldrajz vagy a közös kultúra. A fogalom különböző alakváltozásokon ment keresztül a történelem során: az ókori görögöknek a görögség lakóhelyéül szolgáló földterületet jelentette; később az európai nagyhatalmak, a Német–Római Birodalom, a napóleoni Franciaország vagy a Habsburgok Osztrák–Magyar Monarchiájának területe lett.

1957-ben, amikor a Római Egyezmény keretében hat ország létrehozta az Európai Gazdasági Közösséget, megszületett Európa új definíciója. (1986-ban újabb hat ország csatlakozott a közösséghez). Ez az Európa (legalábbis abban az értelemben, ahogy a szót Tokió és New York tárgyalótermeiben vagy Nagy-Britannia kocsmáiban használják) ma a Közös Piaccal egyenlő. Eszerint Görögország Európához tartozik, jóllehet egy sereg nem európai, azaz nem közös piaci ország választja el Európa többi részétől, Finnország azonban nem, jóllehet rajta van Észak-Európa térképén. Nagy-Britannia jó ideig nem volt európai, most megint az, Norvégia pedig még nem döntött hovatartozása felől.

kölcsönösen előnyös

Ezt az új Európát ma a 12 közös piaci tagállam között létrejött, kölcsönösen előnyös kereskedelmi megállapodások tartják össze, többek között a nyitott határok és az elfogadott közös mércék. A honi iparok védelmét szolgáló belföldi szabályokat fokozatosan kiszorították azok az Európa-léptékű szabályozók, amelyek az „európai”, sőt, egyre inkább világszínvonalat képviselő ágazatokat támogatják. A nemzetállam mint gazdaságirányítási egység háttérbe szorult: az önrendelkezés a kormányzás és az üzleti élet páneurópai frakcióinak kezébe került, amelyek a Közös Piac intézményeinek keretében működnek.

Modernizáció és változás

A Közös Piac kezdettől azt a célt szolgálta, hogy tagországait dinamikus, a világpiaci versenyben helytálló ipari gazdaságokká tegye. Franciaország esetében a közös piaci csatlakozás egy nagyobb átalakítási terv része volt, melynek keretében a tervet kezdeményező technokrata kormányzati körök a „Modernizáció vagy csőd” jelszó nevében országuk túlnyomórészt agrárjellegű társadalmát ipari állammá kívánták átalakítani. A francia ipar jelentős részét a Közös Piac drasztikus eszközökkel rákényszerítette kényelmes protekcionista bábgubója elhagyására és a versenyre, miközben a háború utáni újraépítési időszakban életre kelt modernizációs zárványok lerázhatták magukról „a vén Franciaország bilincseit”: megszabadultak a széltől is óvott hazai ipartól, a „lusta” parasztoktól, akik vonakodtak földjeiket hátrahagyva beállni az ipari termelésbe, s azoktól a vidéki, céhes vagy családi vállalkozás formájában működő vállalatoktól, amelyek nem vágytak többre a helyi francia piacok ellátásánál. […]

hildyard2 1117

A Római Egyezmény aláírása után alig két év alatt Franciaország Európa egyik legerősebben protekcionista gazdaságából a legnyitottabb gazdaságok sorába lépett, védővámjait 90%-kal csökkentette. A gazdasági hatás drámai volt: 1958 és 1962 között Franciaország összkiviteli termelése megduplázódott, a többi közös piaci országba irányuló exportja megháromszorozódott. […] A külföldi vagy hazai versenytársakkal szemben alulmaradó vállalatok egykettőre kiszorultak a gazdaságból. A kisebb, gyakran magas szintű szakértelemmel rendelkező, ám kicsiben termelő, „nem elég hatékony” családi vállalkozások ezrei mentek tönkre, más vállalatok vették meg, vagy olvasztották magukba őket.

agrárnépesség

A Közös Piac minden tervezete mélyén a modernizálás és a változás gondolata húzódik meg, még akkor is, amikor a kinyilvánított cél látszólag a fennálló állapotok megőrzése, mint például a közös piaci agrárpolitika esetében, amely az agrárközösségekben élők megélhetésének biztosítását ígérte, s azt, hogy a gazdák megtarthatják földjeiket. David Goodman és Michael Redclift így írnak erről a Parasztból proletár című nagy visszhangot keltett könyvükben: „Az 1950-es és 60-as évek kísérlete egy európai közös piaci agrárpolitika kialakítására komoly politikai akadályt jelentett, de nélkülözhetetlen feltétele is volt a működőképes ipari gazdaság helyreállításának és az agrárnépesség támogatásának az országhatárokat átlépő tervgazdálkodás mellett. Az ártámogatásokkal és szubvenciókkal elért mezőgazdasági termelésnövekedés nélkül nehezebb lett volna annyi ’lélegzetvételnyi szünetet’ biztosítani, amennyi a lakosság foglalkozási átcsoportosításához szükséges volt, és amely nélkül az ipar munkaerőhiánnyal küszködött volna.”

A Közös Piac agrárpolitikájának hatása tehát abban állt, hogy nem ösztökélni, hanem kezelni igyekezett a családi kisvállalkozások földtulajdonának felszámolását, egyfelől az árbeavatkozások és támogatások eszközeivel, másfelől a korai nyugdíjazási programok és szerkezetátalakító intézkedések következetes folytatásával – s mint ilyen, rendkívül sikeresnek bizonyult. Ez ösztönzően hatott egy, az európai történelemben eddig példátlan méretű népvándorlásra, aminek következtében a vidéken a nagybani, modernizált és iparosított farmgazdaságok váltak meghatározóvá. A francia példa ismét jól illusztrálja a folyamatot. 1939-ben a francia lakosság 39%-a foglalkozott földműveléssel, 1968-ban már csak 17%, míg ma kevesebb mint 5%. 1970-ben a farmgazdaságok száma 1,6 millió, 1990-ben már csak 1 millió, ezzel egyidejűleg az átlagos földbirtok nagysága 19 hektárról 31 hektárra nőtt.

hildyard3 1117

Az egységes piac

Franciaországban, akárcsak a többi közös piaci országban, a háború utáni európai átalakítás soha nem volt politikailag semleges. Ahogy 1945 után egyre nőtt a multinacionalizmus politikai ereje, úgy szorították ki egyre jobban a belföldi érdekek védelmezőit az európai és egyre inkább multinacionalista érdekek támogatói. A kereskedelmi szabályokat újrafogalmazták (igaz, nem kis politikai csatározás után), s létrehozták azt, amit a szabadkereskedelem hívei ,,egyenlő játéktérnek” hívnak. Ezen a pályán mindenki „egyenlően” labdába rúghat, akinek kereskedelmi érdeke fűződik az európai és Európán kívüli külföldi piacok korlátlan elérhetőségéhez. Ám azok számára, akik helyi piacokból élnek, vagy akik ennek az Európának a szélére szorulnak, koránt sincs egyenlő játéktér, ők úgy látják, hogy nagyon is feléjük lejt a pálya.

Az elfogultságot mi sem bizonyítja jobban, mint az 1986-os Egységes Piaci Törvény nyomán bevezetett szabályok és rendeletek. Ezek értelmében a közös piaci tagországok megegyeztek abban, hogy 1992. december 31-ig minden még meglévő belföldi jogi korlátozást felszámolnak, ami az áruk, szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad mozgását akadályozná országaik között. A „négy szabadságot” biztosító Egységes Piaci Törvény aláírásával a 12 közös piaci ország lényegében beleegyezett abba, hogy országos és területi érdekeit alárendelje annak a hosszabb távú (és feltételezetten közös) érdeknek, hogy a Közös Piac egészére kiterjedő szabad piaci zónát hozzon létre, ahol aztán, a remények szerint, megfelelő méretű és állóképességű európai vállalatok keletkeznének, amelyek „az USA és Japán piaci kihívásával szemben is állni tudják majd a versenyt”. A jövőben tehát a négy piaci szabadságot akadályozó tényezőt könnyen ki lehet majd szűrni aszerint, hogy mi felel meg az Egységes Európai Piac versenyképességi feltételeinek.

Ez a tervezet kezdettől a vállalatok felfogását tükrözte; az Egységes Európai Piaci Tervezet összeállítói között olyanok vannak, mint Wisse Dekker, a Philips vezérigazgatója, és Giovanni Agnelli, az olasz FIAT-konglomerátum vezetője. Az egységes piac megteremtésének folyamatát a vállalatok arra használták, hogy nyereségüket növeljék a termékminőség rovására, hogy a kisebb cégeket kiszorítsák a piacról, s hogy a vállalatok számára terhes környezetvédelmi és közegészségügyi előírásokat aláássák (vagy kiküszöböljék).

a termékminőség egységesítése

Az áruk országok közötti szabad mozgásának megkönnyítésére az egyik legfontosabb napirendi pontként a termékminőség egységesítése (eurónyelven szólva „harmonizálása”) szerepelt. Az élelmiszerek minőségi követelményeit illetően az Európai Bizottság elfogadta, hogy bármilyen élelmiszer árusítható, ami megfelel bizonyos közegészségügyi előírásoknak, és aminek a címkéjén a fogyasztók részletes tájékoztatást kapnak a termékről. Ennek következtében az országos élelmiszerminőségi előírások érvényüket vesztették a közös piaci előírások miatt, a vállalatok kiadásai csökkentek, a fogyasztók ellenben rosszabb minőséget kaptak. A német sörtermelők például előreláthatóan termelési költségeik 22 százalékát takaríthatják majd meg azt követően, hogy az évszázados „tiszta sör” törvényt, a Reiheitsgenbotot eltörölték. Ez a törvény előírta, hogy sört kizárólag komlóból és árpából, egyéb adalékok és cukor hozzáadása nélkül szabad csinálni. Nagy-Britanniában 1986-ban törölték el a belföldi élelmiszerminőségi követelményeket, amelyek megszűnését követően egy tanulmány kimutatása szerint a húsipari termékek hústartalma 46 százalékról 31 százalékra csökkent.

A harmonizálás más területeken is minőségromláshoz vezetett. A Közös Piac törvényei szerint engedélyezett élelmiszeradalékok száma megnőtt, így például a görög vagy német élelmiszertermelők ma 412 élelmiszeradalék közül válogathatnak, míg az országos törvények érvényessége idején csak 120 ilyen engedélyezett anyag létezett. Dr. Tim Lang, a Nagy-Britanniából kiinduló Szülők a Biztonságos Élelmiszerekért nevű fogyasztói érdekvédelmi csoport képviselője így kommentálja a jelenséget: „A közös piaci minőségi követelmények tárgyalásakor a multinacionális élelmiszeripari vállalatok érdekei érvényesültek. A fogyasztók az adalékok használatának korlátozását sürgették, az élelmiszeripar a bővülést akarta.”

hildyard4 1117

Számos esetben korábban betiltott élelmiszer adalékok használata válik legálissá: Nagy-Britannia például köteles beengedni a ciklamát édesítő-adalékot tartalmazó import élelmiszereket, annak ellenére, hogy az egészségügyi minisztérium szakértői véleménye szerint a ciklamátok gyaníthatóan rákkeltő anyagok.

Ugyanakkor ott, ahol a nagyipar a szigorúbb mércékben lehetőséget látott a kisvállalkozói konkurencia megszorongatására, nem mulasztotta el az alkalmat. A húsipar például így fogadtatta el a Közös Piaccal azokat a szigorúbb higiéniai szabályokat, amelyek a nagyvágóhidak számára kedvezőek. Nagy-Britanniában becslések szerint 600 vágóhíd van, köztük sok helyi, családi jellegű vállalkozás. Ezeknek legalább fele nem tudja megfizetni az új előírások költségeit, s így tönkremegy, üzlete a nagyobb vállalkozó ellenfelek kezébe kerül. A hatás a helyi hentesboltokat is érinti majd, mivel a nagyobb vágóhidak általában közvetlenül a szupermarketeknek adnak el, s így a húsipar egyre kevesebb kézbe összpontosul.

átfogó egyezség

A szabadkereskedelem korlátozása felkiáltással környezetvédő törvényeket is sikerült megakadályozni. 1987-ben a belga Wallon megyét bíróság elé citálta az Európai Bizottság mérgező hulladék importálásának megakadályozásáért, amit a tagállamok közötti szabad árumozgás akadályozásának minősítettek. (A Közös Piac törvényei szerint a hulladék, még akkor is, ha mérgező, legális és forgalmazható „árucikknek” tekinthető). 1992 októberében a közös piaci tagállamok környezetvédelmi miniszterei olyan átfogó egyezségre jutottak, amelynek értelmében az egyes országok hatóságai a hulladékanyag importálását megtilthatják, amennyiben azonban hulladékfeldolgozás nyersanyagáról van szó, nem. Ez a kitétel persze tág teret nyújt a jogi visszaélésekre. Amint a Greenpeace mozgalom észrevételezte: „Nincs olyan hulladék, amihez ne lehetne kitalálni valamilyen feldolgozási folyamatot, hogy ezzel indokolttá tegyék a kivitelét, függetlenül attól, hogy technológiai vagy környezeti szempontból van-e ennek értelme vagy sem”.

Vállalati tőkekoncentráció

A multinacionalista vállalatok érdekei számára kedvező játéktérben a Közös Piac egészére kiterjedő szabad tőkemozgás feltételei között ezek a vállalatok csökkenteni tudták termelési költségeiket és barátságosabb minőségi követelményekkel kellett számolniuk. Ennek többek között az lett az eredménye, hogy a vállalatok átvétele és fúziója burjánzó méreteket öltött. 1986 és 1989 között Európa 100 vezető vállalatánál több mint kétszeresére nőtt a vállalatfúziók és átvételek száma. Ennek következtében olyan multinacionális óriásvállalatok jöttek létre, amelyek páneurópai méretekben befolyásolják a kormányzást és tartják kézben a kereskedelmet. A nagyobb cégek felszippantották a kicsiket, s így átvették a helyi terjesztőhálózatot, és megszabadultak a rivális termékektől. A bankok esetében 38, az üdítőitaloknál 50, a festékeknél 25 százaléka a teljes piacnak a vezető öt legnagyobb cég kezében van. 1970-ben a háztartási cikkek európai piacán 39 vállalat működött, ezekből 1990-re 34 megszűnt, s így a piac 60 százalékát az 5 legnagyobb cég uralja.

Központ és periféria

Minthogy a Római Egyezmény kinyilatkoztatásaival ellentétben a Közös Piac inkább a multinacionális vállalati érdekek, mintsem „Európa népeinek szövetsége”, ilyen értelemben központra és perifériára osztható. Ezért nem egy, hanem számos Európáról beszélhetünk. A központot a Közös Piac termelésének szíve, a Nagy-Britannia északi részével kezdődő ipari övezet alkotja, amely Kelet-Franciaországon át Nyugat-Németországig húzódik, mígnem Észak-Olaszországnál hirtelen véget ér. Ezen az övezeten belül helyezkedik el „a szolgáltató iparok” Európája, a bankvilág és a közigazgatás úgynevezett „arany banán” vidéke, amely Londontól Brüsszelen át Milánóig tart. Ezen a központi területen kívül (illetve zavarba ejtő módon ezen belül is) helyezkedik el Európa perifériája: a versenyképes iparral nem rendelkező fekete foltok, a Közös Piac jövőképébe nem illő paraszti életvitelről árulkodó térségek, vagy azok a területek, amelyek egyedüli funkciója a központ uralkodó, pán-üzleti érdekeit kiszolgáló, olcsó munkaerő biztosítása.

hildyard5 1117

Az Európán belüli szabad mozgás jegyében a vállalatok ott igyekeztek tőkéjüket befektetni, ahol a legmagasabb hozadékot remélték. A technológiailag igényesebb szektorok, például az elektronika, előnyben részesültek a kevésbé produktív szektorokkal szemben. A szervezetlen, olcsó munkaerővel rendelkező területek pedig előnyt élveznek a magasabb béreket nyújtó és erős szakszervezetekkel rendelkező területekhez képest. Így „fejlesztésre kijelölt” térségnek számítanak azok a szegényebb agrárvidékek, ahol alacsony a bér, illetve a termelők nem tudnak földjeiken megmaradni. Nem csoda, hogy a német vállalatok manapság „naposabb éghajlatokat keresnek”, amikor a portugál munkás órabére kevesebb 4 dollárnál, míg a német munkás óránként 13, a dán 16 dollárt keres. A harmadik világban található északi befektetésekhez hasonlóan ebben az esetben is azok élvezik a helyzet legnagyobb előnyeit, akik a világvárosi „központ” lakói, ahová a profit visszaáramlik.

A magasabb bérekért folyó követelésekre az a fenyegetés a válasz, hogy a termelést áttelepítik máshová. Amint azt az Egyházi Világtanács észrevételezte: „Az új technológiának megvan az az előnye, hogy a gyártók különböző országok között oszthatják fel a termelést, s ha a gazdasági feltételek megkövetelik, áttelepíthetik egyik országból a másikba.”

Maastricht és a multinacionális állam

Az Egységes Piactörvény létrejöttével Európa politikai ökonómiája drámai módon átalakult. A Maastrichti Egyezmény még inkább a multinacionális érdekcsoportok kezébe összpontosítja majd a helyi összefonódások béklyóitól mentes hatalmat, miközben az egyes országok helyi választóközösségekre támaszkodó érdekcsoportjainak hatalma csökken. A folyamat ráadásul önmegerősítő jelleget ölt. Először a gazdasági hatalom a multinacionális vállalatok egyre kisebb csoportjának kezében összpontosult, ezáltal megnőtt a befolyásuk a Közös Piac gazdaságpolitikájára. Másodszor, minthogy egyre több ember megélhetése vált az Európa-méretű kereskedelem függvényévé, így Európán belül szélesedett és elmélyült a kormány és a vállalati körök multinacionális frakcióinak politikai bázisa. Harmadszor, a Közös Piac a nemzeti politika keretein kívül eső bázist teremtett azoknak a multinacionális érdekeknek, amelyek egy-egy országon belül viszonylag kevesebb hatalommal rendelkeztek. Most azonban erősebb pozícióba kerültek, s a többi tagország hasonló érdekcsoportjaival karöltve a céljaiknak megfelelő politikai döntéseket inkább az Európai Bizottság, mintsem a nemzeti kormányok segítségével igyekeznek elérni. […]

kulcsszektorok

Valahányszor a Közös Piac törvényei konfliktusba kerülnek a még mindig erős helyi érdekekkel, a nemzeti kormányokra nem lehet igazán számítani. Olaszországban például 1991-ben az Európai Bíróság 22 szabadkereskedelemmel kapcsolatos döntését hiúsították meg. 1991 közepéig az Egységes Piactörvény szellemében hozott 126 törvény közül csak 37-et vezettek be mind a 12 tagországban. Zygmunt Tyskiewicz, az európai ipari érdekek legnagyobb szövetségének, az UNICE-nek tagja is erre panaszkodik: „Vannak kulcsszektorok, ahol a határok nélküli piac felé haladás olyan akadályokba ütközik, mint például az értéktöbbletadó harmonizálásának hiánya. Ez igen bosszantó az üzletemberek számára.”

A hatalom új európai kovácsai, az üzletemberek tehát keresik az igényeiknek megfelelő politikai intézményeket és pénzügyi megállapodásokat, azokat a kormánytestületeket, amelyek fölötte állnak a helyi választói érdekeknek, és kívül esnek az egyszerű állampolgárok ellenőrzési körén. A Maastrichti Egyezmény pontosan ezt a célt szolgálja. A nemzeti önállóságot már a Római Egyezmény és az Egységes Piactörvény is igyekezett „keretek közé” terelni, most pedig a politikai és pénzügyi egység szellemében a szuverenitást olyan savmaratás éri, ami után teljes egészében elemeire bomlik. A független hatalom új letéteményesei a multinacionális vállalatok vezetői lesznek, közigazgatási központjuk Brüsszel, a Közös Piac felséglobogója alatt.

hildyard6 1117

A hatalom koncentrálódása

Egy poszt-maastrichti Európában a nemzeti kormányok a pénzpolitika és a valutaárfolyam ellenőrzését teljes egészében a Nemzetközi Valutaalap kezébe helyezik. Ez a nem demokratikus választással létrejött testület titkos eljárással hozza meg kötelező érvényű döntéseit. A multinacionális érdekek támogatását élvező politika, amely lényegében a monetarizmus és a szabadkereskedelem alapján áll, minden tagállamra nézve törvényesen kötelező, hiszen az egyezség kiköti, hogy a Valutaalap ,,a nemzetállamok hatóságainak felelősséggel nem tartozó, pártatlan módon határozza meg pénzpolitikáját. Alapvető célja az árak stabilitásának megőrzése… Működése a szabad versenyen alapuló nyitott piacgazdaság elveivel összhangban az erőforrások hatékony elosztását igyekszik kedvező módon befolyásolni.”

Mihelyst létrejön az egységes valutarendszer, ami az üzleti körök támogatását élvezi, hiszen ezzel a becslések szerint 13 milliárd dollár értékű valutaátváltási költség takarítható meg, a Valutaalap szerepét az Európai Központi Bankból és a közös piaci országok nemzeti bankjaiból álló Európai Központi Bankrendszer veszi majd át. Ezt lényegében egy ugyancsak nem választás útján létrehozott hivatalnoki- és igazgatótanács fogja irányítani, amelynek döntései a nyilvánosság kizárásával születnek.

a bankjegy-kibocsájtás

Az Európai Központi Bank kizárólagos joga lesz a közösségen belül a bankjegy-kibocsájtás. Ez a bank a Nemzetközi Valutaalap funkcióját veszi át, ellenőrzi a nemzeti gazdaságok működését, és biztosítja a Központi Bank pénzpolitikájának következetes végrehajtását. A kormányoknak ügyelniük kell majd a költségvetés egyensúlyára; a költségvetési deficit nem haladhatja meg a nemzeti jövedelem 3 százalékát, kivéve, ha „beruházásokból származik”. Ha valamelyik tagállamban következetesen túllépik a deficit megengedett mértékét, az Európai Minisztertanács az Európai Központi Bank javaslatára „követelheti az adatok nyilvánosságra hozatalát kötvények kibocsájtása előtt, felkérheti az Európai Beruházási Bankot kölcsönpolitikája felülvizsgálatára, követelheti a tagállam letétfizetését és bírságot szabhat ki”. A kormányok lényegében csak termelői beruházási célokra kérhetnek kölcsönt, s a pénzbevételekkel nem járó szociális programok, például az egészségügy, a nyugdíjemelés vagy a szegényellátás finanszírozását szolgáló kölcsön gyakorlatilag lehetetlenné válik.

A nép által delegált hatalom

A multinacionális elveknek kedvező közös piaci intézmények más politikailag fontos területek ellenőrzését is átveszik majd. Az Egyezmény értelmében megszülető törvényhozói hatalom 17 jelentős terület politikai döntéseit ruházza át az Európai Bizottságra. Ez a 13 „általános szakértelem” alapján kinevezett köztisztviselőből álló testület, melynek döntéseit a nemzeti törvényhozás nem változtathatja meg, a törvény értelmében köteles „figyelmen kívül hagyni az egyes kormányok vagy más testületek utasításait”. A Bizottság törvényjavaslatait az Európai Minisztertanács elé terjeszti. Ez a testület a tagállamokat képviselő miniszterekből áll, akik a tagállamok javát szolgáló döntéseket hozhatnak. A Maastrichti Egyezmény olyan területekre is kiterjed, ahol a Minisztertanács nem egyhangúlag, hanem kétharmados többség alapján dönt, így az egyes államok vétójoga jelentős mértékben meggyöngül majd.

A Minisztertanács által jóváhagyott törvényjavaslatok az Európai Parlament elé kerülnek. Ez lesz az egyetlen olyan intézmény, amelynek tagjait Európa népei közvetlenül választhatják. A Maastrichti Egyezmény kiterjed ugyan azokra a területekre, amelyeken az Európai Parlament jelenleg vétójoggal rendelkezik, ez az új hatalom azonban nagyon sok tekintetben illúziókon alapul. A jelentősebb államügyekben nincs vétójog. Ezek közé tartoznak a következők: a gazdaság és pénzpolitika, a külügy és a hadügy, a pénzügypolitika, a külföldi országokkal kötött kereskedelmi megállapodások, a piaci verseny, az adózás, az ipar állami támogatása, az árukivitel, a kereskedelem védelmét és az állami támogatások rendszerét szabályozó, valamint a harmadik világ fejlődését szolgáló politika. Ezeken a területeken az Európai Parlament hatásköre vagy pusztán tanácsadói szerepre, vagy kiegészítő javaslatokra korlátozódik. Amennyiben ezen területek valamelyikén az Európai Parlament elutasít egy törvényjavaslatot, egyhangú szavazás esetén a Minisztertanács akkor is elfogadhatja.

hildyard7 1117

A Maastrichti Egyezmény értelmében a nemzeti kormányok olyan hatalomról mondtak le, ami választott képviselőknek biztosít politikai beleszólást, s ezért az Európai Parlament nem kárpótolja őket. A Bizottság valamennyi ellenőrző és ellensúlyozó mechanizmusa, az alapvető társadalmi alternatívák néhány miniszter és köztisztviselő döntésének függvénye. A Maastrichti Egyezmény ahelyett, hogy olyan, egyre szorosabb egységet teremtene Európa népei között, amelyben a döntések az állampolgárok lehető legközvetlenebb közelében születnek, elveszi a döntést a választott testületektől. Így ezek olyan intézménycsoport kezébe kerülnek, amely szinte alig elszámoltatható, és létrejöttét a Közös Piac lényegét alkotó páneurópai multinacionalizmus előmozdításának köszönheti…

Ilyen körülmények között a Maastrichti Egyezmény ellenzőinek még inkább arra kellene törekedniük, hogy jóval tágabb keretek között folytassák küzdelmüket a közember jogainak visszaállításáért, a helyi piacok és termelés újraéledéséért, a környezet védelméért, a környezetvédelem és a társadalmi igazságosság összekapcsolásáért, valamint a helyi döntéshozatali jogok visszaszerzése érdekében. Nem az a kérdés, hogy protekcionizmust vagy szabadkereskedelmet akarunk-e, hiszen minden kereskedelem protekcionista bizonyos érdekek szempontjából. Az igazi kérdés az, hogy ki ellenőrzi a kereskedelmet és kinek az érdekében: a multinacionális elit, a nemzeti elit vagy a helyi lakosság és az ő közösségeik?

kép | Gustave Buchet művei, wikiart.org