PORCELÁNKIÁLLÍTÁS

A késő októberi délután – engedelmeskedve az íratlan szabálynak – a régi recept szerint kotorta, mixelgette az őszt. Vékony rétegben száraz leveleket terített az utcára, meglocsolta kis permetféle esővel, megkavargatta széllel. Díszítésnek néhány vadgesztenyét gurított a járdára (egy-egy gyerek lehajol érte), majd köd-bevonatot fújt az egészre, hogy minden finoman egybefolyjon, mint impresszionista festményeken az álmokba szőtt valóság.

Vannak, akik szépnek látják az őszt. Emmának sohasem tetszett. Erőltetett, akár egy rossz vers, óda az „Elmúláshoz“ – ilyesmi.

ami még menthető

A számítógép előtt görnyedezett, épp levelet írt, de a gép újra és újra felülbírálta: ha túl hosszúnak találta a szöveget, letörölte a monitorról. Emma tiltakozott, ehhez nincs joga, a gép nem dönthet az írás minőségéről és hosszúságáról. Makacsul újrakezdte, megint újra. Viaskodtak, mikor megszólalt a telefon. Emma mentette, ami még menthető volt, aztán meghallgatta a finom női hangot, amely porcelánkiállításra hívta. Őt és házastársát. A kiállítás után olcsó vétellehetőséggel kecsegtetett.

– Ó, nem, nem jövünk – válaszolta –, a férjem már nem is él.

– Bocsánat, részvétem, nem tudtam – hadarta zavartan finom hangú, mintha ajánlatával megzavarta volna a halottat. Talán becsapta, esetleg elindul, és belezuhan az üzleti csapdába. Fogásait az élőkre dolgozta ki, így rémülten makogott.

– Semmi, igazán semmi baj – mondta Emma –, csak nem jövünk.

Szépen elköszöntek egymástól, s ezzel az ügy el is nyugszik, ha Emma fel nem kavarja.

– Porcelánkiállítás – mondta dudorászva. A rögtönzött melódiából kiszűrődött a fehér porcelánok csilingelése. Apa a zálogház hosszú asztalánál állt, hüvelyk- és mutatóujjából kicsi kört kerített, és megfricskázta az aranyperemű, átlátszóan vékony csészécskét a pulton. – Hallod a valódi porcelán csengését? – Hallom – gondolta Emma. Apának nem válaszolt. Már régen nem lehetett vele beszélgetni, mivel betartotta a halál csendjét, mondhatni ragaszkodott hozzá, és csak a legfontosabbak közlésére szorítkozott: nem helyeselné, ha lánya nem menne el a kiállításra.

Mert mit jelentene ez? Hogy nem kell már a porcelán. Ha pedig nem kell a porcelán, akkor nincs többé terített asztal, nagy vendégség, mahagóni ebédlő a hatalmas ablakok, a lebbenő, fehér függönyök előtt. Ha nem kell a porcelán, akkor Emmának most már örökre jó lesz az a vaskos, nagy fülű bögre, amelyik a konyhaszekrény második polcán van. Elborzadt. Kecses, hosszú nyakú, herendi madarakat képzelt maga elé, amint porcelánkék egek felé repülnek, és velük a porcelánkiállítás csipkés tálai is, evezőlapátszerű, díszes tálalókanalakkal, amelyek lötykölve mozognak a légben – a sötétkékben, a világoskékben.

együttélés

Azonnal felhívta a finom hangút. Szerencsére a hordozható, piros telefon – Samsung Szimplának hívták – megőrizte a számot. Morgott, és szokása szerint körbeforgott az asztalon. Jó kutya, mondta neki Emma, és megvakargatta, hogy segítse az együttélésüket. Hiába, a telefonnak is kiszolgáltatott ő, mint a számítógépnek. Ha Samsung fontosnak talált egy hívást, csengetett. Ha nem tetszett neki a hívó hangszíne, mélyen hallgatott, és Emma sohasem tudta meg, ki kereste és miért. Elszalasztott így munkaalkalmakat, elveszített barátokat, összeköttetéseket. Eleinte még vitték szerelőhöz a készüléket, mint orvoshoz kezelésre, igazgatták is, vizsgálgatták, hangrögzítőre állították a Szimplát, de végül bele kellett nyugodni helyzetükbe.

– Bukott angyalok vagyunk – jelentette ki társaságban Emma. – A magas mennyekből épp a gépkorszak közepébe zuhantam. Már metrójegyet sem lehet venni a kasszánál. A metrójegykiadó szerkezet ad bilétát. Bárcsak a kőkorszakban landoltam volna. De hiszen nem magunk választjuk meg bűnhődésünket.

A finom hölgy előkészítette a meghívókat. A férj a sajátját nem vette igénybe. Őt a hátsó ajtón hozhatta be egy átlátszó kerúb. Ő maga is átlátszó volt, arcán, mint a színtelen zselén, áttűntek a porcelánok finom rajzai. Ágas-bogas hajtás, csipkésszélű levél. Emma meghatottan nézte. Ilyennek még sohasem látta az urát.

Talán nem volt felhőtlen a házasságuk, és az idő összehordta üledékből még egy kávézacc-jósnő segítségével sem lehett volna már kikaparni az igazságot, de az biztos, hogy a férj harminc éven át minden nagyobb vételnél elkísérte. Most mintha épp azt sugallaná, hogy csak hatszemélyes készletet vegyenek. Mintha úgy gondolná, a hátralévő időre elegendő a hatszemélyes. Csak fél évig vonnák le az árat a nyugdíjból.

a valóság szögletes határai

A porcelánkészleteknek elbűvölő neveik voltak: „Arany levél, ezüst levél“, „Kikelet virága“, „Gyémánt csillag“, „Athéna“ – platinaszegéllyel. A látogató egyik meséből a másikba kalandozott, míg lassan-lassan elmosódtak előtte a valóság szögletes határai. Hiszen az ember könnyen beleszédül a kísértés gödrébe, aztán csak bánhatja tettét, mert kimászni onnan nem lehet.

Emma soha nem bánta meg a tizenkétszemélyest. Ahányszor megfordította a kulcsot a zárban és megpillantotta a konyha sarkában az egymásra rakott papundekliládák plafonig érő tornyát, béke, szeretet és boldogság szállta meg. Csak nézte, nézte a papírtorzót, mosolygott vagy sírt. A szállítók nemigen akarták egymásra tenni a kartonokat – nem lehet majd kibontani, kivenni az árut –, de a kicsi lakásban nem volt hely a kirakodáshoz.

– Nem is akarnám kibontani mostanában – mondta nekik Emma –, majd csak később, alkalomadtán.

kép | jumpstory.com