NAGYESTÉLYI
2007 december
„Veszélynek tesszük ki mindazt, amit változatlanul akarunk megőrizni, kivonva a múló idő sodrából.”
Fritz Riemann
A szünetben Csilla kilépett a páholyból és a társalgó felé indult. Szerette az Operaház folyosóit. Vörösbársony ékszerdoboz, a fejében még sustorog a zene, ahogy a tengeri kagyló őrzi a hangokat. Négy éve sincs, hogy itt énekelt.
Az emberek közé nyomódva félt. Senki nem nézett rá, senki nem fordult felé, nem súgtak össze a háta mögött – senki se mozgott úgy, mint régen. Nem forogtak, nem pörögtek, nem látta a szokásos tánclépéseket maga körül. Mintha ő ott sem lenne. És csak sodródott a tömegben. Úgy szorongott, mint gyerekkorában, amikor a dajkája játék közben felkiáltott: „Nem látom Csillát! Hát hol a Csilla?!”, „Itt vagyok!”, mondta szelíden, de az asszony mintha nem hallaná, folytatta: „Ez nem a Csilla. Hol a Csilla”, és az anyja még tódította: „Én sem látom. Ez nem ő, de akkor hol van?” És hiába ordította, hogy „itt vagyok!”, nevetgélve tovább keresték. Zokognia kellett, hogy végre abbahagyják az egészet.
megszokta
Nem volt hiú, nem is tartotta magát nagyon szépnek, de megszokta, hogy az Operában a szünetben utána nézzenek. Most megijedt. Hát nem látják? Mi történt? Vagy tán nem ő az, aki itt áll? Hol a Csilla?
Kievickélt a társalgóból, a hirtelen idegenné lett térből, megkereste az előcsarnok hatalmas tükrét, amelyre hajdanán olyan fölényesen pislantott. Rámeredt. A tükör közönyösen közölte: nem ő az.
Komoly, idős asszonyt látott, fekete ruhában, petyhüdt-fehéren, erős rúzsfolttal a szája közepén. Pacni, amivel a száj nem tudott, nem is akart egybeolvadni – mint a vörös pecsét egy áttetsző, fehér papíron, mikor végérvényesen lezárnak egy ügyet és beteszik az archívumba.
„Nem én vagyok! Ez lehetetlen! Csak észreveszem, miközben átváltozom!”
„Hol a Csilla?” – előbb nevetni kellett volna, de nem nevetett senki. Riasztó csend volt a tükör körül.
Mozdulatlanul is vergődött a cirádás aranykeret kelepcéjében. A némaság egy darabja a feje fölött lógott. Kemény, kifeszített vitorlavászon. Ha lezuhanna, szétcsapná az öregasszony fejét. Jó volna.
Ha a világ jelenségei csakugyan megszilárdult álomképek, és a teremtés a metaforák képpé válása, a vitorlavászon könnyedén szétlapíthatná ezt az elaggott fenomént. Gyönyörű halál. Az újságok is megírhatnák, hogy egy metafora áldozata lett. Úgy zuhant rá a metafora, mint egy meteor.
Hirtelen-váratlan azt súgta egy belső hang: „A mórikálásnak vége!” Nem értette, mi az a „mórikálás”, de tudta, hogy „vége van”. „Szóval vége” – mondta hangosan, hogy a jegyszedőnő szolgálatkészen odasietett, és megkérdezte, óhajt-e valamit.
„Egy ruhát szeretnék – gondolta –, egy nagyon szép, rettenetesen drága nagyestélyit. Egy Nagyestélyit.” De ezt nem mondhatta a jegyszedőnek, pedig örült a megoldásnak. Az emberek majd a ruha után fordulnak, ahogy régen őutána. Pörögnek, minden ringatózik, himbálózik a tér, mint azelőtt, a társalgó újra ismerős lesz, és ő magában – vagy nagyon-nagyon halkan – azt mondja: „itt vagyok!”
„Képzeld el a halat a víz alatt – magyarázta a lányának a kávézóban. – Mi történne vele, ha a hínárok nem hajladoznának többé a hullámzás irányában, ha… ha megdermedne a hínár.”
„Megfulladna a hal” – viccelődött a lány.
„Nem tudna többé tájékozódni.”
„Jó, és milyen legyen az a rettenetesen drága ruha?”
újra megmozdulna
„Dior. Diorra gondoltam. Persze csináltatottra. A párizsi Dior-szalonban csináltatnánk, méretre. Vagy Kinco. Esetleg Kinco, az erős színek miatt. Egy Kincóra újra megmozdulna a megmerevedett tér. Egy Kinco után mindenki megfordulna.”
„De anya – vetette ellen rémülten a felnőttségbe sodródott lány –, ez megfizethetetlen! Miből akarod kifizetni?”
„A temetési pénzből. Félretettük a temetésemre.”
„És aztán?”
„Felveszem. Egyetlenegyszer felveszem. Az Operába.”
„És egyetlen alkalomért elköltenéd az egész temetési pénzt?”
„Úgyis egyetlen alkalomra költöttük volna – vagy nem?”