MENNYBEMENETEL
2007 október
Anya majd’ elájult, amikor meglátta a Danaidákat. Ismerte persze a verset, „hol merítve, hol ürítve”, de akkor is, így egészen más volt. Babits semmit se tett a képhez, nem is vett el belőle – nem tudta volna szavakkal megragadni? „Majd merítve, majd ürítve” – Úristen! Lehet, hogy néha az írás is hiábavaló? Mert ha még Babits is? Illetve ha Babits se? Anya szervezete nem tűrte az ismételgetést. Az ember egyszer rendesen elvégzi a feladatát, és kész. Egyszer elmond valamit, és pont. Merítve, ürítve, ürítve, merítve – őrület. Örülhet most, aki nem ölte vagy nem csalta meg a férjét. Ilyenkor kitetszik, hogy megérte.
Az ötven asszonyok, emberfeletti gyakorlatuk ellenére, merítve vagy ürítve, csak-csak kilötyögtették a vizet a Léthe-rétre. A víz lassan beszivárgott a szobába, felülről, a plafonon át. Először nem értettem, miért fentről szállingózik az andalító, simogató permet, mert még agyam földi tájékozódáshoz idomított része gondolkodott, amely szerint a víznek alulról kell fakadnia. Aztán már csak lebegtem, és tudtam, hogy ahány lépést tesz anya a mezőn, annyiszor loccsan a szobába a Léthe-víz. Megnyugodtam.
az eredendő bűn
Gyalog ment át a Léthe-réten, ahogy a háború után is átgyalogolt a kaszálón Galgamácsára tojásokért. Befőttesüveget vitt magával. Kimentem a konyhába, hogy ellenőrizzem a befőttesüvegeket. Mind ott volt. Puffadt, fényes halszemekkel bámulták a kredencet. Tudtam, hogy legyint majd Kharón csónakjára, tudtam, elér a Hatalmas Kapuhoz. Meg kell döngetnie. Biztos voltam benne: megteszi. Anya meg. Én soha nem merném. A neveltetésem miatt, mert már kicsi koromban rám ragadt az eredendő bűn, szégyelhettem magam. A torkoskodás után jött a többi mulasztás. Egyre rosszabb lett az egész, a szüntelen önvád, a bocsánatkérés nem segíthetett rajtam annyira, hogy dörömbölni merjek az Úristen kapuján. Talán összeesnék a kapu előtt. Vagy lekuporodnék – S most engedj be országodba engem! –, kiáltott a pap a gyászmisén. Anya eltűnt. Lehet, hogy a pap csak énekelt, és anya kiáltott. Igen, így történt.
*
Amikor a gyászmise után anya eltűnt, elindultam megkeresni. A helyemben mindenki ezt teszi. Úgy döntöttem, ahogy bárki más. Ha nagy baj van, elhagyjuk a különcködést, a képzelgést, ragaszkodunk a realitások talajához.
A realitás talaja recsegett a talpam alatt. Abban a pillanatban háromszor megkerültem a templomot, mert hirtelen nem is tudtam, hol kutassak.
Mintha elvesztettem volna a lakáskulcsot. Mintha a porba ejtettem volna. A por az aszfalt alatt lehetett. Megpróbáljam feltörni az aszfaltot?
Úgy hozta az élet, hogy soha sem tudtam meg, mire lennék képes, mire nem. Nem tudtam. „Mit tennél meg érte?” – kérdezte Hamlet. Üvöltött.
kotorásztam
Ideiglenes megoldásként írni kezdtem. Az írás mindig elvezet valahová. Egyelőre a balatoni üdülőtelep körül ólálkodtam, mint a kutya. Sötét volt. Néhány gyenge fényű villanykörte segített tájékozódni. Pici házak közt kotorásztam, mindegyiken volt egy ajtó és egy ablak. Így rajzoltuk az iskolában a házakat.
Itt nyaralt anya. Beutalták. Egyszemélyes jutalom-üdülés volt.
Egyszer csak megláttam a vizes fürdőruháját az ablakban.
Ott száradt.
Bemásztam a szobába, melléfeküdtem, aludtunk. Huszonkét éves voltam azon a nyáron.
A gyászmise után is nyár lett, meleg, könnyű volt másolni a régi találkozást. Bevált.
A házikók a helyükön voltak, mozdulatlanul. „Minden fénytől néma helyhez” értem. Féltem, hogy valami a lábamba kap. Egy Cerberus-féle fekete lélek-kutya. Kerestem a fürdőruhát. Csak lassan döbbentem rá, hogy ezeken a házakon nincs olyan ablak, amelyikbe fürdőruhát lehetne aggatni. Később láttam, hogy ajtó sincs. Semmiféle ajtó. Nagyon megijedtem. Abbahagytam az írást.
Úgy látszik, időközben mindent átépítettek, és itt nem tudok eligazodni.
Csak Kékszakállú sötétkék bársonyhangja volt ismerős – kiszűrődött az Operából:
„És most mindig éjjel lesz már”. Biccentettem rá, mintha köszönnék.