Lugosi Lou

HÓRUSZ

2011 június

HÓRUSZ

Pukkanásnyi idő sem kellett, hogy a halál elvégezze a dolgát. Pedig mennyit készült, képzelődött, mennyire félt tőle, s végül csak azt érezte, hogy megrándul a bokája. Ennyi volna? Miközben ezen gondolkozott, a feje felett megjelent egy madár és magával vitte. Nem a Szentlélek fehér galambja, akire hasonló, rendkívüli esetekben számíthatott, hiszen gyerekkorától ismerte, még a Szondi utcai templom oltárképén látta – nem, ez Hórusz volt, a sötét tollú, sólyomcsőrű, sólyomarcú egyiptomi isten.

Úristen!

Mégiscsak megtisztelő, hogy ilyen potentát jön érte! Lába vastag, egyenes, mint az oszlop, nyaka sem madárnyak – bizonyára istennyak, ami a rettentően magas, emeletes fejéket is tartja.

Hát erre tényleg nem számított. Titokban remélte, hogy ha már át kell kelnie a nagy vizen, majd az apja várja a túlsó parton, és megfogja a kezét. De erről szó sem lehetett.

az idegen víz felett
Sebesen száguldottak a Nílus felett. Ez az átkelőhely? Félelmetes. A Styx szinte ismerős volt. Kerényiné, a görög-latin tanár annyira belé verte (és az egész osztályba), hogy annak idején majd a Styx-en kell átkelni, legalábbis azoknak, akik görögül tanulnak, hogy a STYX évtizedek után is visszhangzott az agyában. Ott megy tehát a tanárnő, s utána Pilinszky János dalnok, aztán Mándy Iván író, és Dániel Anna is, és Rába György, és az osztálytársai, libasorban, csak ő marad a levegőben, az idegen víz felett, egyedül. Torkaszakadtából üvöltött. Senki se hallotta. Nem is jöhetett belőle hang, mert a sólyomféle a nyakánál tartotta. Szerencse, hogy nem fojtotta meg. Bár ennek akkor már nem volt jelentősége. A dolgok idővel átértékelődnek. Néha.

Figyelte a folyót. Istenem, mégiscsak a Nílus! Mindig is szerette volna megismerni! Igaz, nem fejjel lefelé lógva, így nem! Erre nem gondolt, eszébe se jutott, hogy így nézheti a folyót, de ebből a helyzetből is nagyon jól látott mindent. És a látvány mélységesen megérintette. A víztükör nem volt sima, de hullámos sem. Nagyon hosszú, nagyon széles selyemsálhoz hasonlított, amelyet finoman mozgat a szél. Pálmafákkal, sziklákkal, kőbe vésett sírokkal szegélyezett partján együtt éltek lovak és tevék, emberek és istenek. A naplemente vöröse dicsfényként áradt a vízre. Az elragadtatás versre ihlette:

Nílus, Egyiptom
ékessége, királynője,
végtelen idők őrzője,
fogadj magadba.

lugosi2 0725 scaledSajnos, az utolsó sor nem rímelt, de az adott körülmények között (se papír, se számítógép) nem tudta tökéletesíteni.

Egy váratlan landolásnál kicsúszott a madáristen szorításából, és belevetette magát a folyóba. Hórusz a haját kapta el, így utaztak tovább; a saját hajfonatán, mint kötélen, lógott. Voltaképp szerencsés, hogy nem hajnalban fogta el, amikor az élet kezdődik, nem is nappal, amikor folytatódik, hanem napnyugtával – úgy fejezheti hát be, ahogy kell, stílusosan. Csodálkozott, hogy a sólyom mindenre gondolt, a legkisebb részletre is ügyelt.

Hórusz! – hirtelen gyönyörűnek látta.

Amikor saját templomába vitte, eltűnt fejéről a két korona, helyükön a napkorong ragyogott, és Hórusz izmos, fiatal férfinak látszott. Szerette volna, ha megöleli, karjába zárja, magához szorítja mindörökre. De a Sólyomarcú még csak feléje sem fordult. Profilban maradt. Edfu templomban mindenki profilban várakozik, akár isten, akár fáraó. Ez a szokás. A kőbe vésett harcosok sem fordulnak egymással szembe, inkább oldalaznak a fegyvereikkel.

Épp beleszédült a templom fennkölt méreteibe, amikor a Madárfejű sötét sikátorba húzta. Ez lesz a sírja?

– Megbánjam a bűneimet? – kérdezte félénken; először szólította meg az istenséget. – Elmondjam az életemet?

– Nem foglalkozunk ilyesmivel.

A sötétben Kom-Ombo tizenhat szarkofágjához repítette, ahol a krokodil-isten, Szobek temploma fénylett. A templomot Szobek Hórusszal osztotta meg. Tizenöt szarkofágban egy-egy krokodil feküdt, gondosan becsomagolva az örökkévalóságra. Az utolsó üres volt.

– Hórusz – mondta kedvesen, majdnem hízelegve –, gondolod, hogy ez legyen a sírom?

– Ez legyen a bölcsőd! – válaszolt szomorúan az egyiptomi isten. – Újra kell születned, sajnálom.

És elszállt.

Néhány percnyi viszketős fészkelődés után ő is felröpült. Megnézte magát a folyó tükrében: emberarca és madártolla volt. A Duna felé vette az irányt.

kép | unsplash.com