A VITRIN 

A Szinyei Merse utca 13 halottai születésük időrendjében mentek el – nem volt semmi kilengés, semmi fantazmagória. Senki nem előzte le a másikat, betartották az élet meg a halál sorrendjét. Amikor az utolsó családtag is kiköltözött, a szomszédok szétosztották a ruháit, és kabátjára sorsot vetettek.

A fekvőhelyeket, ahol a család tagjai világra jöttek, egymás után, mindig ugyanazokban az ágyakban, János kivitette az ajtón, le a lépcsőn, ott át a kapun, amelyet a házzal együtt a nagypapa papájának papája építtetett. Kint voltak az utcán – Emma elfordult, nem akarta látni, merre viszik.

Rettenetes – súgta fülébe keresztanya, aki sohasem szerette az utcát, a villamos zaját, a kocsi utat, a járdán pedig attól tartott, szembejöhet vele valaki, akit talán nem ismer. Most száznégy éves lenne, de a megrázkódtatás annyira összezavarhatta, annyira szétzilálta kiszáradófélben lévő lelke kaleidoszkópszerűen töredezett darabkáit, hogy fiatalkori, nyafka hangján mondta:

– Hová hurcolják az ágyam, Angyalka?, hiszen én ebben az ágyban születtem.
Emma jól tudta, hogy a szeméttelepre kerül, így ártatlan arccal, de hunyorogva füllentette:

– Múzeumba teszik. Virágok lesznek körülötte, rajta pedig csipketakaró, amit a rózsaszín csipkeabroszodból szabnak. A párna helyén meg az azsúrozott asztalközép, amellyel a vendégeknek terítettél. Szép lesz. Az emberek körülállják, és sóhajtozva susognak, mint a bodzalevelek: itt élt Rozália, és ez volt az ágya.

– Ma már ilyen múzeumok vannak? – kérdezte csodálkozva keresztanya.

– Hogyne! Halad a világ. Haladnia kell. Nagy divat ez most. Rengeteg fekvőhely, így, egymás mellett.

– Az, hogy „itt élt Rozália, és ez volt az ágya”, nem rímel.

– Hát nem. Nem minden rímel, az biztos. De előfordul, hogy igazi bodzákat ültetnek a fekhelyek mellé, s azok ráhajolnak a takarókra.

– Ez szép.

Amikor kiürült a lakás, mert minden bútort elszállítottak az Elszállítók, a vitrin mégiscsak ott volt a sarokban. Nem vették észre? János visszahívta az embereket – „Itt felejtettek egy vitrint!”

– Nem vállaljuk – mondták a Vállalkozók. Tele van csecsebecsével. Ürítsék ki, de teljesen. Bár lehet, hogy üresen se vállaljuk. Három üvegoldala van, összetörik a teherautóban.

– Hadd törjön, minket nem zavar!

– Lehet, hogy magukat nem zavarja, de mi nem szállíthatunk üvegtörmeléket. Tilos.

– Azt mondtad, minket nem zavar, ha anyáék vitrinje összetörik egy teherautón? Hogy mondhattál ilyet!? – sutyorgott Emma.

– Nem látod, hogy tárgyalok? – kiabált a testvér. – Ha tárgyalok, ne zavarj! Ha tárgyalok, akkor tárgyalok.

– Visszajövünk. Talán be tudunk tratyálni valami külön engedélyt. Ürítsék ki!

A testvérek álltak a vitrin előtt és bámulták az ismerős tárgyakat, mintha kiállításon lennének. Nem gondoltak arra, hogy ez az egyetlen gyűjtemény, amelyik róluk szól. A kifestett bábuk és babák szép sorjában ültek a polcokon, átlátszó álomköpenyeikben, amelyek örökre védtek a hétköznapiságtól, mindentől, ami vásári, közönséges. Talán volt idő, amikor a sárga kacsa rikító zománca nem illett a furulyás Jancsi zöld gatyájához, de hatvan év alatt a színek is összeszoktak. Kicsi kristályvázák pörögtek régi nagymamák kincsestárából a rokokó ruhás herendi párocska körül, és iciri-piciri cserépben, zavartalanul virított egy megdermedt virág, „örök emlék” felirattal.

– Mit csináljunk? – kérdezte János. – Üresen kell átadnod a lakást. Osszunk ketté mindent, ahogy régen is. Unokád van, vidd el a karácsonyi csengőt, amivel apa hívta az angyalt.

– Nem tudom használni. Ma már nem csengetnek, mert a gyerekek maguk díszítik a fát. Tudják, hogy nincs angyal.

– Nincs angyal? Ezt komolyan mondod?

Emma észrevette, hogy a testvére őszül. Vagy talán csak ferdén esett a hajára a fény.

– Van angyal, csak nem csenget. És nekem nem kell a csengő.

– Ezt felírom.

– Miért írod fel?

– Érdekesnek találom, hogy egyikünknek sem kell apa csengője, amit annyira vártunk.

– Most nem akarjuk. És azt is felírhatod, hogy szeretném, ha ez a vitrin, úgy, ahogy van, eltűnne. Mondjuk, szétzúzhatnád egy baltával!

– Látod az őzet? Nem látod?

– Az őzet és az összes kerámiát kirakhatnád a lakásodban. Nagy lakásod van.

– Nem illenek oda. Az ötvenes éveket idézik. Lerontanák az összképet. Ma már másképp Játjuk az otthonunkat.

– Másképp, mint mikor? Továbbléptél, és véletlenül átlépted az életünket?

– Az idő lépte át. Gondolod, hogy épp a mi kasztninkat elkerüli? Felejtsük itt a sarokban. Majd észreveszi, aki kivette a lakást.

– Ezt nem tehetjük. Ez csalás. Tisztázzuk, hogy van benne egy szép vitrin.

– Talán ne mondjuk szépnek.

– Miért, talán nem szép? Úgy találod, hogy nem is szép?

– Nem tudom.

– Mit írjak akkor?

– Törd a fejed. Végül is te adod ki a lakást!

Másnap feladták a hirdetést: „Jól berendezett vitrinnel felszerelt, 75 négyzetméteres, második emeleti lakás kiadó. Szinyei Merse utca 13.”

kép | vecteezy.com