KI TUDJA, MERRE…

Én biztosan nem. Szívem szerint Szilágyi Ákos lelkes soraival értenék egyet: a gyönyörű idézettel jellemzett keresztény-úri Magyarországot végképp leszavazták a modernizációra, a személyes szabadságjogokat szociális biztonsággal övező szociálliberalizmusra voksoló választók. De jó (vagy ha úgy teszik: rossz) okom van Lányi András érveinek elfogadására: a paternalista politikára szavazott mind 1990-ben, mind 1994-ben 40%, csak mástól várták négy éve az állami gondoskodást – nép-nemzeti színekben –, míg manapság rózsaszín-szocialistában. Ami meg a szabadságot illeti: piaci szabadverseny formájában kifejezetten ellenséges, a szellemi szabadságjogokat illetően pedig – jó esetben! – közömbös a választók többsége…

a matyó babák mozgósítása

Arról azonban nem mondanék le, hogy legalább optativusban szólhassak egy modern (európai stb.) politikai struktúra magyarországi lehetőségeiről – mivel nem napi politikáról nyilatkozó politológus, hanem a politikai eszmék történetével foglalkozó filozófiatörténész vagyok, ehhez talán jobban is értek. Ezek szerint akkor és csak akkor lesz (lehet) hazánkban normális politikai váltógazdaság, ha a szocialista/szociáldemokrata–liberális–konzervatív parlamentáris szentháromság végképp kiszorítja a nemzeti – nem nemzeti (ergo nemzetellenes), illetve keresztény – mi is a másik oldal? pogány? zsidó? ateista? agnosztikus? manicheista megosztását. (Volt ilyen dichotómia szocialistában is – az egypártrendszer idején: ott is simán szocialistaellenesnek minősült az ellenzék, amely így per definitionem csak ellenség lehetett…) Magyarországon nem „normális” konzervatív pártok léteznek, hanem „nemzeti oldal”, „keresztény erők”, ami ab ovo kizárja, hogy leváltható legyen – illetve hogy leváltását ne nemzeti katasztrófaként élje meg (l. Lezsák és Für nyilatkozatait az istentelen-nemzetellenes etc. erők – minden bizonnyal egy nemzetközi zsidó-szabadkőműves összeesküvésnek köszönhető – győzelme után). Egy szuverén – nemzeti függetlenségét visszanyert – országban a „nemzeti” jelző csak kulturális értékek védelmét (esetleg némi piacvédelmet) jelentheti, tehát mondjuk a matyó babák mozgósítását a Barbie babák ellen, a magyar író (itt: tejtermék) védővámját a dán joghurttal szemben, de nem jelentheti – az ország balkanizálódásának veszélye nélkül – az ország polgárai egy részének (mint a választások eredménye mutatja: nagy részének) megbélyegzését másképp-gondolkodó mivolta miatt (és ekkor az alig leplezett rasszista felhangokról még nem is szóltam). A szerb szabadsághős 10-11 éves bosnyák gyermeklányokon bizonyítja „nemzeti elkötelezettségét”, az utuk harcos törzse félmillió tuszi kiirtásával kívánja helyrehozni ezen etnikum túlreprezentálását a sámánok körében… ezt akarják a „nemzeti oldal” összefogására buzdító politikusaink? Európában Le Pen pártja és az angol nácik vették fel a „nemzeti” jelzőt: a demokrata jelzője a keresztény, a szabad – illetve a szociál.

Persze nálunk a keresztény jelzőt is sikerült kompromittálni: mint Márai idejében, újra csak a „nem-zsidó” szinonimája lett e szép szó. Én nem mint ki-, hanem mint berekesztett panaszolkodom: anno legnagyobb meglepetésemre meghívást kaptam a „keresztény értelmiségiek” alakuló gyűlésére. Elgondolkoztam azon, hogy vajon Franciaországban egy ilyen társaság potenciális tagjának tekintenék-e azt, akinek kedvenc filozófusa Diderot és Condorcet? Angliában David Hume hívét? Ahogy tiszta tett volt nemzeti elkötelezettségről beszélni egy megszállt országban a megszálló csapatok kivonulását követelve, akképp az oszthatatlan vallás- és gondolatszabadság fegyverténye volt öt éve az Állami Egyházügyi Hivatal feloszlatását – a munkásőrség megszüntetésével egyenrangú követelményként – meghirdetni. Ám „keresztény szellemű” oktatást követelni a tegnap még világi iskolában tanító és az épülettel együtt az egyháznak átadott (cuius regio, eius religio) tanártól semmivel sem különb, mint a „szocialista szellemű” oktatásra felesküvés kikényszerítése volt egy katolikus vagy konzervatív meggyőződésű pedagógus esetében. A „keresztény” koalíció eszménye a papnak kezet csókoló tanító – már a múlt században is elavult – alávetettsége. Ettől a jobboldaltól joggal tarthat minden, a lelkiismereti szabadságára kényes polgár. Európában a konzervatív pártok hatalomra jutása a szociáldemokrata „túlköltekezés” után a gazdaság helyrehozatalát jelenti – a szabad verseny alapján –, és nem a szabad gondolattal szembeni avítt és nevetséges Kultúr-Kampf kezdetét. „Christus liberator” – egyáltalán nem szükségszerű, hogy a „keresztény értékek” védelme nevében az emberek megfélemlítésének, megszégyenítésének – a II. vatikáni zsinat szellemével oly igen ellentétes – kampánya kezdődjék, mint A. kultuszminiszter úr idején. A legnagyobb megaláztatás persze nem a hozzám hasonló szabadgondolkodót fenyegette: lehet-e megalázóbb helyzetet elképzelni bármely egyházi férfiú számára, mint néhány meztelen seggű mazsorett és az ökörsütés között kirendeltetni tíz-tizenöt kilométernyi út felszentelési ünnepségén a nem éppen keresztényi karitászáról nevezetes miniszter parancsára? Az eszközzé alázott egyház képes a legkevésbé az országot állítólagos „erkölcsi válságából” kisegíteni – mely válsággal az a legfőbb bajom, hogy hírhedett kollaboránsok (és akkor még finom voltam) hangoztatják a legharsányabban.

semmi problematikusat nem látok

Közhely, hogy Európában nem csupán a liberális párt(ok), hanem minden parlamenti párt az emberi szabadságjogok védelmezője. Politika-filozófiailag a liberalizmus kettős gyökérzetű – két, egymástól logikailag inkább, mintsem történelmileg független forrásból származik. Az első – a vallásháborúk idején kialakult nézetrendszer – a lelkiismereti szabadság élharcosa, az ember mint imago Dei számára, követeli a „veleszületett és elidegeníthetetlen” szabadságjogokat, melyek közül a legfontosabbak szellemiek: szólás-, gondolat- és vallásszabadság. A másik koncepció kiindulópontja a „homo oeconomicus”, a maga ügyeit minden külső-felső beavatkozástól függetlenül a lehető legracionálisabban intéző tulajdonos-vállalkozó individuum, a gazdasági élet autonóm ágense. Ez utóbbi a gazdasági biztonság érdekében akár gondolkodásbeli szabadságáról is lemondhat (mint Hobbes Leviathanjában), ám természetes állapota a gazdasági „laissez faire” és a lelkiismereti szabadság szimultán követelése, miképp Locke Értekezésének polgára esetében. A „szubsztantív” szabadságfelfogás híve nehezen van meg a pozitív jogokat megelőző természetes jogok klasszikus krédója nélkül; az ökonómia embere megelégszik a be-nem-avatkozás szabadságával, ha „hagyják, hogy tegye”. Ez utóbbi számára igazságtalan intervenciónak tűnik a társadalmi igazságosság nevében történő bármely központi-redisztributív korrekció – annál nagyobb jogsérelem miatt pl. a progresszív adózás a legelesettebbek megsegítése érdekében, nem is érheti. Századunkban Friedman és Hayek, a neoliberalizmus (liberálkonzervativizmus teoretikus alapító atyái képviselik e koncepciót. (Ha nem a „nemzeti elkötelezettségű narancs” abszurdja történik, hanem egy ilyen típusú konzervatív liberalizmus reális programjának kidolgozása, talán jobban állna „a polgári közép”). A szabadelvű gondolat másik típusa kétségkívül doktrinerebb: fontosabbnak tartja a személyes szabadságjogok korlátlan érvényesülését még a gazdasági effektivitásnál is. E felfogásban az egyenlő szabadság biztosítása érdekében elképzelhető „a legrosszabb helyzetben lévők” számára a pozitív diszkrimináció, mint a Rawls-nál Az igazságosság elméletében; sőt az egalitárius elveket a liberalizmus előfeltételének lehet tekinteni, mint Dworkin a Komolyan véve a jogokat lapjain. Az elvek szintjén én semmi problematikusat nem látok két – egy, a priméren az ökonómiai effektivitást szem előtt tartó, és egy, az emberi-jogi fundamentalizmust felvállaló – liberális párt létezésében, melyek politikai filozófiájából még a jobban (modern-európéer-konzervatív-keresztény-demokrata irányban), illetve a balra (szabadelvű szocialista, szociáldemokrata irányban) történő szövetséges-keresés is levezethető. A középkorias-rendies kleriko-fasisztoid formációkkal, illetve a kommunisztikus-piacellenes nosztalgiákkal való szövetség – még a taktika szintjén is kizárt, mivel ezek egyaránt kizárják, hogy Magyarország európai országként megérje a 21. századot.

kép | vecteezy.com