A FORRADALOM SZÓ JELENTÉSÉRŐL

„A francia forradalom az európai történelemnek egyszerre a legsikeresebb és a legsikertelenebb forradalma.”
Bibó István

A címet Condorcet-től, a francia felvilágosodás utolsó „philosophe”-jától kölcsönöztem, akinek 1793. június 1-jén megjelent cikke volt az utolsó legális műve törvényen kívül helyezése előtt, a mottó Bibó csak posztumusz megjelent történelemfilozófiai tanulmányából való, s ekképp folytatódik: „A legsikeresebb azért, mert a társadalomnak olyan mértékű racionális átszervezését tette lehetővé, amekkora mértékű átszervezést az azelőtti forradalmak nem csináltak, és a legsikertelenebb azért, mert egy olyan mértékű félelmet keltett fel, amiből a nyugati világ azóta sem tudott felépülni.” (Az európai társadalmi fejlődés értelméről) Folytathatnám keserű kelet-európai öniróniával, hogy errefelé csak a sikertelenséget valósítottuk meg – félelmet forradalom nélkül, az emberi jogok felfüggesztését azok kinyilatkoztatása nélkül, terrort erény nélkül –, de elég történelmi tanulság adódik a Bastille világlelkesítő lerombolása és az új bastille-ok léleknyomorító építésének 1789 és 1794 közötti történeti tényeiből is, nincs szükség ilyen helyi értékű aktualizálásra. Eugen Weber a Times Litterary Supplement 1988. január 15–21-i számában nem éppen az évfordulós ünneplések hangulatát idéző címmel – Was the French Revolution worth it? – Megérte-e a francia forradalom? – közöl két francia könyvről ismertetést, s ezek a monográfiák inkább a nemleges választ sugallják: mint modernizációs kísérlet, a francia forradalom e neoliberális (vagy inkább újkonzervatív) perspektívából egyértelműen sikertelen vállalkozás volt. René Sédillot Le cout de la Révolution Francaise című művének zárómérlege is negatív: 1789. július 14-én 4 köztörvényes bűnözőt szabadítottak ki a régi rend rettegett börtönéből, míg 1794-ben 400 000 politikai fogoly volt (többségük ekkor már nem „igazi” ellenforradalmár, hanem a forradalmi kormány kritikai ellenzéke); 1793-94-ben 17 000 halálos ítéletet hoztak, de ettől függetlenül is katasztrofális volt a demográfiai visszaesés; ami meg a kulturális forradalmat illeti: 1789-ben a lakosság 37%-a tudott írni, 1815-ben csupán 30%-a; a földtulajdon felaprózása hatalmas termelékenység-zuhanással járt: 1789-ben a francia és az angol gazdasági növekedés egyaránt 23% volt, míg 1815-re a franca ráta 9%-ra esett vissza… A forradalom kirobbantásában oly nagy szerepet játszó államadósság 1783-ban 12 millió frank volt, 1814-ben a duplája: mintha nem is egy diadalmas népfelkelés eredményeit értékelnénk, hanem egy tatárjárás veszteségeit vizsgálnánk (stricto sensu a Bastille épületállománya is tekinthető nemzetgazdasági értéknek, mely elpusztult a forradalomban…). Sédillot konklúziója egyértelmű: a forradalom nélkül Franciaország gazdasági-társadalmi fejlődése gyorsabb lett volna, s a legtöbb jó, amit július 14-ről és csinnadrattás következményeiről el lehet mondani, hogy sok hűhó semmiért.

Hol vagyunk már Michelet lángoló forradalom-hitétől, a felkelt nép romantikus deifikációjától! A Bastille lerombolása épp irracionális volta miatt válik a magasabb rendű történelmi racionalitás csodatettévé, a lehetetlen követelése az egyetlen realista megoldássá. „Párizs július 13-án csak arra gondolt, hogy megvédje magát, és 14-én támadott… Egy eszme emelkedett föl Párizs felett a kelő nappal, és mindnyájan ugyanazt a fényt pillantották meg. Egyazon világosság a lelkekben és egy hang a szívekben: menj, vedd be a Bastille-t. Ez lehetetlen volt, megfoghatatlan őrültség vala még csak kimondani is, és mégis mindnyájan hittek benne, és meg is cselekedték. A Bastille lerombolása nem volt észszerű cselekedet. A hit műve volt. Senki sem tervezte, de mindenki megcselekedte. Pontosabban: a párizsi nép, mely Michelet egy realisztikusabb mellékmondata szerint be sem juthatott oda, lévén a Bastille a kiváltságőrző régi rendben a rendszer kiváltságos ellenfelei számára fenntartott elit börtön. Ha ma már nehezen tudunk is azonosulni a romantikus hittel, mégis ennek segítségével lehet megadni a választ az old-whig-neo-konzervatív forradalomellenesség közgazdasági kalkulációira: ha igaz az összes statisztikai adat, és egy Necker vezérelte racionális reformpolitikával messzebb jutott volna Franciaország, mint királygyilkos forradalmával, akkor sem legitim a „megérte-e” kérdés felvetése, mert anno a francia nép úgy döntött, hogy szétveri – ha kell, értelmetlen „vandalizmussal”, ahogy Sédillot fogalmaz – a régi rendet, annak összes többé vagy kevésbé elnyomó jelképével együtt, és ezt a döntést a legracionalistább közgazdasági táblázatokkal sem lehet történelmi tévedésnek kitenni. Egy nép „elidegeníthetetlen természetes joga”, hogy a korabeli gyönyörű zsargonban fogalmazzak, hogy eldöntse: meddig tűri történelmi megaláztatásait, emberi méltósága sárbatiprását. A francia forradalom összeurópai eufóriát kiváltó hatása e népjog egyedüli történelmi jogként való el- és felismerését jelentette, s az eufóriát csak akkor követte keserű kiábrándulás, mikor a nép és a forradalom szavakkal való hatalmi manipuláció visszavette a néptől önfelszabadítása csodás élményét és a forradalomtól az emberi méltóság vélelmezésének küldetéstudatát.

kis kurvák és öregedő filozófusok

Nálunk a hivatalos történetírás nem a népfelkelések radikalizmusát, nem az emberi jogok 1789–91–93 között egyre demokratikusabb nyilatkozatait tette meg a francia forradalom lényegének, hanem a hipercentralizált forradalmi kormányzat működését, a minden emberi és polgári jogot megsemmisítő terrortörvényeket és az 1794-es politikai perek „forradalmi éberségét”. A baloldali értelmiségiek Romain Rolland-tól Lukács Györgyig Robespierre jakobinus párttisztogatásainak analógiájával akarták megmagyarázni maguknak a moszkvai pereket, s most, hogy ez utóbbiak kapcsán már-már meg lehet kockáztatni egy-egy kritikai fenntartást, Danton bűnössége változatlanul a marxista (pontosítok: sztálinista) krédó része maradt – lásd Wajda Danton-filmjének „hivatalos” fogadtatását. A forradalmat sok liberális demokrata támogatta 1793 után is, de nem a terror csodálata miatt, hanem annak ellenére (Jefferson és Tom Paine, George Forster vagy a magyar jakobinusok): „mi” meg mintha kizárólag azért szeretnénk, mert – hogy Anatole France remek Istenek szomjaznak-ját idézzem – oly sikeresen küldött vérpadra kis kurvákat és öregedő filozófusokat a tényleges ellenforradalmat előkészítő kollaboránsok tevőleges támogatásával. A forradalmi szót csak olyan változásokra alkalmazhatjuk, melyek célja a szabadság növelése” – írta Condorcet a jakobinus diktatúra előestéjén.

Ha nem közvetlenül a nép gyakorolja a terrort, akkor az többé nem forradalmi erőszak: a Bastille lerombolásának vagy akár a borzasztó szeptemberi mészárlásoknak áldozataival el tud számolni a forradalom lelkiismeretes történetírója, a koncepciós perek – nem szükségszerűen számosabb (legalábbis a francia forradalomban még nem) – áldozataival nem. Az elkeseredett vagy felháborodott népfelkelések erőszaka sohasem volt megideologizált és önprolongáló terror: 1792. augusztus 11 reggelén bekötözték azoknak a svájci gárdistáknak a sebeit, kiket előző éjjel még biztosan – sebesülten is – agyonvertek volna. Az ellenségkép mitikus mumusára nem a tényleges ellenséget szétverő népek, hanem a néphatalom önjelölt terrorista ideológusának van szüksége – s az már csak természetes, hogy ez utóbbi ellenség ritkán található a királyi palotát fegyverrel a kézben védők táborában. Annál inkább a másképp gondolkodó köztársaságiak között. „A forradalom sem lehet ilyen módon öncél, és ha állandóvá válik, önmaga értelmét semmisíti meg. A szabadság ügyéért indított forradalom egyetlen értelme az, hogy jobb híján pillanatnyi erőszakkal megdönt egy önmagát túlélt hatalmi szerkezetet, amelynek a hitele a tömegekben annyira alá van ásva, hogy a forradalmi erőszak megszűnése után már helyreállni többé nem tud – írja Bíró István 1956-os Fogalmazványában. – Ha azonban egy forradalom pillanatnyi erejében bizakodva elkezd a tömegek köztudatában meg nem érett, tetszés szerinti elgondolásokat keresztülerőszakolni, melyeket csak az erőszak állandósításával lehet fenntartani, akkor önnön értelmét semmisíti meg, a szabadságnak nem növelését, hanem csökkentését jelenti, visszamenőleg igazolja azt a túlélt hatalmat, melyet megdöntött…” Ahogy terror-glórifikáló történetírásunk is indirekte igazolja a legbornírtabb konzervatív apológiákat, mert ha tényleg csak terrortörvényekkel lehet megvédeni a forradalmat, akkor maradjunk a régi bevált Bastille-oknál, mivel 4 státusfogoly jobb, mint egy olyan „forradalmi” állapot, melyben 400 000 politikai fogoly van. Csakhogy öncélú terrortörvényekkel nem megvédeni lehet egy forradalmat, csakis diszkreditálni és tönkretenni. Ha Condorcet és Danton a forradalom árulói voltak, akkor ez a forradalom árulta el a felvilágosult humanizmus eszményeit, melyért megindították. Nemcsak az 1792 augusztusi–szeptemberi eseményekben oly igen terrorista Danton, de a halálbüntetés elvi elutasítását mindvégig fenntartó Condorcet is igazoltnak látta bizonyos „forradalmi intézkedések” meghozatalát, akár az emberi jogok ideiglenes korlátozása árán is. Ám itt a jelző döntő jelentőségű: a robespierre-ista terror szörnyűsége nem áldozatai számában van, hanem önprolongáló megideologizálásában, mely kizárja, hogy fölöslegessé válását valaha is lehessen ismerni, hogy az erőszak-alkalmazás mechanizmusait fel lehessen számolni. Amikor 1793 június első napján Condorcet, az enciklopédisták ember-hitének is örököse, a guillotine árnyékában elmélkedett a forradalom szó jelentéséről, ezt a felismerést hagyta ránk a felvilágosodás filozófiai végrendeleteként: „Alkossunk hát forradalmi törvényeket, de csak azért, hogy közelebb kerüljünk ama pillanathoz, midőn már nem lesz rájuk szükség. Fogadjuk el a forradalmi rendszabályok alkalmazását, de nem azért, hogy meghosszabbítsuk a forradalom véres korszakát, hanem hogy hamarább a végére érjünk. Ne kövessük azon fanatikus papok példáját, akik az eget ígérték az embereknek, és ezért pokollá tették a földi életet, akik az isteni igazság nevében halomra gyilkolták embertársaikat.”

kép | adobe.com