LOMTALANÍTÁS

A bérház titkai, befalazott schaffhauseni óra, halálugrás, fel nem fedezett festmények, kották vagy filmtekercsek a padláson, dobozok, iratok és végleg elfelejtett levelek. Egy nyolcadik kerületi ház elzárt padlásán állítólag kitömött szárnyas őrködik a bőröndökön. Tizenkét év után először mennek föl emberek. A vaslétrán, tériszony ellenére is felmásznak, ketten, a fivérek, a házmester visszafordul, mert neki nincs fönt dolga. A fivérek a padlás túlsó végéig áthasítják a pókhálókat, bokáig gázolnak a porgöncökben. Néhol hiányos a tetőcserép, és bevilágít a nap. Mindenhol dobozok és bőröndök, és festmények is, egy Tiszai Engelbert nevű festőtől. Nem csak Rémi mama képzelgése volt, a padlás végében, a bőröndök tetején valóban ott a szárnyas. A fivérek megállnak, egyikük sem mer hozzányúlni. A madár szárnyáról pókhálók nyúlnak a gerendákra, tollain bolyhok nőttek az idők során, uralkodik a padlás fölött, a nyestek vagy az egész kerület fölött. Úgy tűnik, szentségtörés volna arrébb mozdítani. Végül Egon rászánja magát, de a madár egyik szárnya azonnal letörik. Egon a szárnyat meg a torzót is a padlás sarkába teszi.

mekkora füstoszlop

Késsel feszítik fel a bőröndök zárjait. Pokrócokat terítenek a padlástérre és válogatni kezdik a papírokat. Sok érdektelen dokumentum, születési anyakönyvi kivonat, letelepedési okmány, listák, anzikszok, iskolai füzetek, receptkönyv, fényképnegatív, tusrajzok, portré valakiről, aki egy padon ül, de a kép tetejét letépték, éppen a fejét az ülő embernek. A fivérek kimennek a gangra. Endre becsönget az emeleten lakóhoz, gyufát kér, Egon az üstöt szereli. Begyújtanak egy kis szesszel és sorra elégetik a papírokat. Sok száz órányi körmölést, szálkás betűket, egy évszázadot: Egon próbál néhány levelet megmenteni, de a testvére leinti. Az üstből kavarog a pernye, viccelődnek, hogy mekkora füstoszlopot kelthet a tűz? Buenos Airesben is olvasni fogják. Az egyik füzetből apró fénykép esik az üstbe, Egon utánakap. Nézik a képet. Én vagyok, és a galambokat nézem, mondja Egon. Emlékszem, csapatostul szálltak le a magvakért az alsó szomszéd párkányára. Én mindig azt terveztem, hogy elkapom az egyiket. Egyszer meghallottam, hogy az alsó szomszéd a galambokhoz beszél, kiszórta a magokat. Hoztam a drótot. Burrogtak és csipegettek, ahogy szoktak. Leeresztettem a hurkot. Az egyik galamb belelépett, elkaptam, csapkodott a szárnyával. A többi elrepült. Drótostul röptettem az ablak előtt a madaramat. Berántottam a gyerekszobába. A padlón vergődött, aztán felszállt és a plafonon csapkodott… Nem, kedves Egon, tévedsz, mondja Endre, én vagyok a képen. Akkor te még nem is voltál szemüveges… De, én is szemüveges voltam, és tisztán emlékszem, amikor… Egon, nézd meg jobban a képet! Az én szemüvegem, az én fülem! Elveszi a testvérétől a fényképet. Délután volt és kihajoltam az ablakon, mert halk éneket hallottam, kerestem, honnan jöhet, lentről, alólunk, az alsó szomszéd ablakából? A kihajtott ablakszárnyon tükröződött valami. Egy testecske. Az a szőke kislány a lépcsőházból. Teljesen meztelen volt. Nem tudtam eldönteni, hogy a nap játéka az üvegen, vagy tényleg ő az? Közelebb lépett az üveghez, egy pillanatig jobban láttam a hegyes kis mellét, énekelt, valami olyasmit, hogy lelencecske, hízócska, törölközőbe csavarodott, és eltűnt az ablakszárnyról.

A szőke kislány, mondta Egon. Besötétedett a fivérekre. Endre szeszt öntött az üstbe, a tűz fellobbant, felváltva dobták rá a paksamétákat. Egy pillanatra még megjelent az ablakon, mondta Endre a nagy csend után, emlékszem, énekelt, lelencecske, hízócska. Leeresztettem a hurkot. Belelépett. Csapkodott és röptettem az ablakunk előtt.

Endre leskelődik. Egon kínozza a madarakat. Kisfiúk még. Állítólag van a házban egy befalazott schaffhauseni. Harminc évvel később nincs több mondanivaló, lassan hullik a pernye az udvarra.

kép | Hórusz Archívum