Lugosi Lou

A MÁSODIK DÍJ

2009 június

A MÁSODIK DÍJ

A második díjat nyerte. Fémtermosz, bögre nélkül. Az emelvényen Kovácsné állt felette, nagyon magasan felette, ő Kovácsné derekáig sem ért. Lehet két bögre miatt ekkora különbséget tenni ember és ember között? Hiszen ennyi volt: az első helyezett Kovácsné két bögrével kapta a termoszt. Hátrahajtotta a fejét, hogy felnézhessen rá, mint egy oltárképre. Nagy, vörös arca volt, a szél meg a dicsőség öröme meg is csipkodta, hogy a vörösebbnél is vörösebb legyen.

Gyöngyi nyugalmazott tanárnő volt. Könnyedén válaszolgatott a Szépkorúak vetélkedőjén. Megtapsolták, sőt, bele-beletapsoltak a mondataiba, süvített a siker, mint a nyílvessző, bevágott, mint a bárd. Érezte, ahogy forrósodik a levegő, hogy egy kör közepén áll, s az a kör egyre tágul és tágul és tágul, és látta magát kívülről, amint felröpül, ahogy óriási madárteste betölti a termet – és akkor elhangzott az a hülye kérdés a fánkról. Hogy kell-e a fánkba élesztő. Kell-e?

Ezt nem tudta. Képzeletében gurultak a fánkok, de a porcukorfelhőtől nem láthatta, mi van a belsejükben. Élesztő? Vagy más?

Feszült csend volt. A nyugdíjasok a lélegzetüket is visszafogták. A pompás válaszok után mégiscsak elbukik a tanárnő? Beleragad egy fánkba? Abba? Beleragad?

– A fánkba élesztő kell – mondta csilingelő hangon Kovácsné. Úgy buggyantak ki belőle a szavak, ahogy egy forrásból a tiszta víz. A bíró csengetytyűje pedig nyomban visszavonhatatlanná és megfellebbezhetetlenné tette a sikert. „Első díj: Kovácsné!”

Amikor leléptek az emelvényről, Kovácsné hozzáfordult, megsimogatta – vagy inkább megpacskolta – az arcát.

Megsimogatta vagy megpacskolta?

– Ugye, Gyöngyike, még sohasem sütött fánkot?
– Nem. Eddig még soha.

Mintha legalábbis a jövőben szándékában állna sütni.

– Aki eddig nem sütött, az eztán se fog már” – csóválta lassan nagy, szürke fejét Kerekes szomszéd, és vele a társaság minden tagja. Szomorúan bólogatott Kerekes, és a többiek, mint egy görög kórus a hatodik kerületi sorstragédiában.

– És a gyerekei nem reklamálták a fánkot? Még farsangkor se?

Gyöngyi sírva fakadt. Meg kellett mondania, hogy a gyereke rögtön a születése után meghalt, s aztán a Jóisten úgy találta, hogy jobban foglalkozhat a mások gyerekeivel az iskolában – hogy jobb, ha nem táplálja az összes szeretetét a sajátjába, hanem…

– Aztán maga még azt is tudja, hogy mit gondol a Jóisten?! – gúnyolódott Kovács úr. – A vetélkedőben is csak mondta, mondta… de okosabb volna a sok tudálékosság helyett a férjének sütni!

Nem válaszolt. Az arcát a zsebkendője mögé rejtette, hogy ne lássák. A két válla úgy ugrált föl-le, föl-le, mintha bábosok rángatnák azon a vékony, majdnem láthatatlan zsinóron.

– Hagyják már békén! – kiabált Szabóné. – Nem látják, hová juttatták azzal a rohadt fánkkal?! Muszáj itt mindenkinek fánkról beszélni?

Szabóné jól ismerte Gyöngyi férjét. Ugyanabban a házban, ugyanazon az emeleten lakott. Szép, magas ember volt. Alpinista. Lezuhant a hegyről. Illetve lecsúszott. Megcsusszant…

lugosi2

– Mi a fenének mászott fel rá? – Kerekes hangja azért megcsuklott.
– Psszt! – tette göcsörtös ujját a szája elé az asszony, jelezve, hogy amit mond, titok. – Kényszerűségből!
– Aztán ki kényszerítette?
– Belső kényszerítése volt.
– Betegség?
– Dehogy! Az emberi természetben van. Ha előttünk van a hegy, fel kell mászni a csúcsra.
– És miért?
– Mert ott van előttünk! Hát azért!

Végre megszólalt a zene. A kicsi térre még zenekart is szerződtettek. Ezt szépen csinálták a Napsugár szervezői. És Világnap is volt. Remegett a levegő, az egész világon feltápászkodtak az öregek, és hittek, hittek a test feltámadásában, és táncoltak és jódliztak.

„Lesz maga juszt is az enyém, csak az enyém…”

Szabóné visszasodródott Kerekes mellé. Narancsitalt vitt neki.

– Nem tudja, mi történt? – hadarta. – A Gyöngyi bekuporodott egy sarokba, nem táncolt, még a szendvicseket sem kóstolta meg, pedig szalámis is volt, és az a kedvence. De egyszer csak a Kovácsné odalépett hozzá, és azt mondta, ne búslakodjon tovább a fánk miatt, rá se rántson, majd ő süt neki. Aztán odaajándékozta az egyik fémbögrét.

– És Gyöngyike elfogadta?

– Hogy a fenébe ne! Hát az a bögre éppolyan anyagból van, mint a hőpalack! És a jelvénye is ugyanolyan! Tátott csőrű madár! Így most megvan a készlete, ha kirándulni megy. Mintha nem is a második díjat nyerte volna.