A TÚLÉLŐ

Jöttek értem. Mennem kellett. Nem ért váratlanul, hiszen már hónapok­kal előbb tudtam, hogy ősszel mennem kell. Megígértem. Most mégis alkalmatlannak, korainak találtam az időpontot. Sok ügyem elintézet­len, tennivalóim halaszthatatlanok. Igaz, ősz van, de még csak kora ősz. „Állom a szavam – mondtam –, de egy kis halasztást kérek.” „Nem lehet – hangzott a válasz –, a stáb ott van Bácstopolyán, onnan megyünk Cservenkára.” Ahogy végzünk (még az éjjel), visszahoznak. Hiába szabódom. Ebben az ügyben különben sem vagyok szabad. A túlélőt egy életen át nyomja valami súly. Olyan, mint a vesztett csatából jövő hírhozóé. A túlélő személyét kíséri az alig megfogha­tó gyanú: él. A túlélő bűntudatos, lekötelezett halott bajtársainak: hiszen él. S miért éppen ő, a több ezerből? „Rendben van – mondom a gyártásvezetőnek –, holnap reggel indulunk.”
az orvos
Rövid ismerkedő beszélgetés után visszavonulok: holnapi előadásomra kell készül­nöm. Nem tart sokáig, de tovább mímelem a „felkészülést”. Hogy felkészüljek? Gondo­lataim elszabadulnak; hatalmába kerít az évtizedekig elfojtott emlékezés. Elhessegetett, elhalványult vagy elfelejtett képek, jelenetek, szavak, érzések, történések elevenednek meg közel ötven év után. Az autó fut az egyik tetthely felé, sebességét a gondolat felülmúl­ja: korlátokat, jól kiépített gátakat tör át. Milyen korlátokat? Miért kellett gátakat építeni? Magamat féltettem a gyötrelmek felidézésétől, a szenvedés újraélésének lehangoló hatá­sától? De hiszen az orvos tartósan az élet-halál mezsgyéjén dolgozik, és élete értelmét is ott véli megtalálni. Felismerve, megértve az élet-halál szüntelen dialektikáját, az orvos ráláthat a szenvedésre, betegségre, az emberi nyomorúságra. Semmiképpen sem az elhá­rítás, a menekülés szimpla reflexe vezetett. A háború után mindennapi élményünk volt, hogy a frontot járt, hadifogságot, koncentrációs tábort, deportálást átélt emberek, ha sze­mélyes történetükre emlékeztek, meséltek, megkönnyebbültek. Olykor még színezték, nagyították is szenvedéseiket, mert átélésük többletet, értéket adott nekik az emberek szemében, a sajnálkozásnál és a részvétnél mélyebb elismerést.
sokszálú gubanc
Végül is választ kell adnom: mi tartott hát vissza? A szemérem? Évtizedekig nem be­széltem még szeretteimnek, barátaimnak sem az „erőltetett menet”-ről. Ha kérdeztek is, visszafogottan, szűkszavúan a tényekre szorítkoztam, vagyis kitértem a lényegi válasz elől. Miért? Ezt a görcsöt oldanom kell. Most, éppen most, még Cservenka előtt. Nem lehetnek többé hitelesek szavaim az önismeret embert építő erkölcsi parancsáról, ha ezt a gubancot nem tudom fölfejteni. Sokszálú gubanc, azt már régen felfogtam. Legvéko­nyabb szála a fizikai szenvedésre emlékezés rossz közérzete: alig tudom felidézni. Csak a tartós éhezésre, a poloska- és bolha-invázióra emlékszem, de fizikai fájdalomra nem. Egy napig sem voltam beteg. Nem tetvesedtem el. Olyan kimerült nem lehettem, hogy ne tisztálkodjam, amíg ennek a legkisebb lehetősége megadatott. Feltörtem a jeget a ví­zen, de akkor is mosakodtam. A gubanc vaskosabb szála a teljes kiszolgáltatottság, a megfosztottság a szabadság minimumától, szeretteinktől, de még ezen is áttört a vágyak sarkallta képzelet, valami esztelen, megindokolhatatlan remény, hogy vége lesz, és jó vége lesz. Rossz vége lett.

az emlékezés görcse
A remény soha nem lehet tárgyilagos, de azért segít, mert a feladás ellen hat. Nekem pedig mindennél többet ért bajtársaim messziről jött, az eluta­sításból és az idegenségből lassan formálódó szeretete. Ragaszkodásuk köznapian valódi dolgokra épült. Szükségük volt rám. Védtek; életben tartottak. Túlbecsültek, mert arra is szükségük volt. Ez okozná az emlékezés görcsét? Az önzetlen, a fáradhatatlan, az „önfeláldozó”, az igazi közösségi ember, lám, jó üzletet csinált: ő itt van, a rászorultak, a megsegítettek, a meggyógyítottak a gödörben, a már megásott vagy maguk ásta árok­ban. Igen, ez is a túlélő örök homlokránca. Az emlékezés görcseit kiváltó gócok közelé­ben járok. Próbálom tárgyilagosan rögzíteni a tényeket: egy esztelen helyzet, melyet csak a gonoszság, a hatalmi erőszak teremthet, mindenestül elragadja a félénk, szelíd gyerek­embert. Értetlen az életére törő támadással szemben: büntetik, pedig nem követett el sem­mit. Teljesen védtelen és felkészületlen: sohasem tanult meg például gyűlölni.
védtelen
Gyerek­korától sokszor volt nehéz helyzetben, de mindig a szegénység szorongatta, és ilyenkor is segített a munka, a szorgalom, a kitartás, az igyekezet, a „jó magaviselet”, a tisztesség­tudás: a feltörekvő fiatalemberek banális értékei. Ezeket a felnőtt világ szívesen viszonozta szeretettel, segítéssel. Erre lehetett számítani. Az erőszak bűvöletében aztán ez az életviteli technika ellehetetlenül, nevetségessé válik. Az a fiatalember – milliók egyike –, akinek erkölcsisége kimerül a szeretetvárás és szeretetadás tisztességében, védtelen marad. Groteszk, kilátástalan hősszerepekre kényszerül. A felemásság, a szellemi elintézetlenség és elintézhetetlenség szorításában folytatódik az „erőltetett menet” egy életen át: a szeretet és gyűlölet, az én és a közösség, az önzés és önzetlenség; a gyávaság és a bátorság, a merészség és megfontoltság, az emberség és embertelenség, az élet és halál egymást feltételező kettősségében. Az emlékezés görcse így már érthető, de védekezés­nek elfogadhatatlan az élet értelmét kereső belső paranccsal szemben. Nem védekezem hát. Megyek tovább.

*

már nem vitázhatom
Nem tudtuk, hová megyünk. Századunk Érszodorán dolgozott, amikor megérkezett az áthelyezési parancs. Másfél év alatt megjártuk már Kassát, Husztot, a Máramarosi-havasokat: dolgoztunk az ukrán határon, majd Észak-Erdélyben. Most szabadsá­got kaptunk: ez azt jelenti, hadműveleti területre kerülünk. Szegeden kellett aztán jelentkez­nem. Látom a Tiszán veszteglő, bennünket elnyelő teherhajót. Tisztán hallom a hajókürt indulást jelző sikolyát, érzem háromezer huszonéves fiú döbbenetét, a reményből és kétségbeesésből testiesen összegyúródó han­gulatmasszát. Elhangzott az első parancs: kopaszra kell nyírnunk egymást. Mintha verembe zuhantam volna. Apám hangját hallom tisztán, de nagyon távolból. Szidalma átokká jegecesedett körülöttem: „Te nem szerelmes vagy, hanem önző és felelőtlen. Be vagy sorozva, háború van. Fel fogod csinálni Marit, és a gyereked már születésekor árva lesz”. Halott apámmal már nem vitázhatom. Szavai dur­vaságánál csak igazsága volt nagyobb. Igen, egy racionális világ síkján igaza van, de ma is csalhatatlanul érzem: Mari és Juli nélkül nem csináltam volna végig az utat. Beugrik egy másik kép: elindul velem a vonat Szeged felé. Húgaim kijöttek a pályaudvarra elbú­csúzni. Kisebb húgom szalad az induló, majd gyorsuló szerelvény mellett. Kisírt szemé­ben teljes bizonyossággal tükröződik a tudat: soha többé nem látjuk egymást. Így is lett, de ők haltak meg, nem én. De? Nővérem nem élt húsz évet, és húgaim sem sokkal többet. Miért: de? Megint a túlélő. A család túlélője!
hemzsegő poloskák
Pozsarevácig mentünk hajóval, ott bevagoníroztak bennünket. Partizánveszély miatt kerülő úton, Zajecsár felől érkeztünk Borba. Bori rézbánya. Berlin-láger. Rideg fabarak­kok, emeletes priccsekkel, kiirthatatlanul hemzsegő poloskákkal. A poloskaszag. A Váci úti, Lőportár utcai, Csata utcai, Reiter Ferenc utcai lakások szaga. Az éjszakai vakaró­dzások és poloskavadászatok gyerekkori emlékei. Együtt van az egész.
van valami jogszerűség
A láger nem volt ijesztő. Nyár van, és a meglepetés is elvonja a figyelmemet: a szerve­zettség, a rendszeresség a tábor életében és a munkahelyeken. Percnyi pontossággal: éb­resztő és takarodó, étkezés, sorakozó, ki- és bevonulás. Igen, ez a fasizmus szépsége: a szervezettség, rend és fegyelem. A rendszerességben van valami jogszerűség. Reggelire egyik nap árpakávé, másik nap rántott leves. 2 deka margarin, 5 deka marmaládé, 40 deka fekete kenyér mindennap. Leves délben és este, váltva szárított krumpliból vagy szárított káposztából, gyakran tésztával. Ez járt nekünk. Az már a szervezettségen kívül esett, hogy a munkaszolgálatos szakács kanalát a tésztás mélyéről, a zsíros felszínről vagy a vizes középről meríti. Pedig ez meghatározó lehetett egész napi éhségérzetünk fokoza­taiban. A levesbe aprított kenyér nem volt elég a munkához. Szüntelen harc, ügyeskedés folyt – nem az ételért, a kalóriáért. Az íz mellékes (csábítása miatt inkább veszedelmes), csak a kalória fontos.

a gyűlölet
A Tagebaun dolgoztunk: síneket, talpfákat, köveket cipeltünk, csákányoztunk. Kitűnő volt a munkaszervezés. Lógni, lazsálni nem lehetett; csak a másik rovására. A Todt-osok vezették, ellenőrizték a munkát. Semmi atrocitás, csaknem korrekt viszonylatok. Munka a kimerültségig, de csak annyira, hogy másnap is dolgozhassunk. A felügyelő Mózer úr száján egyszer kiszaladt: „ezek még azt hiszik, hogy elhordják a hegyet”. Mózer úr azelőtt szocdem volt, szervezett munkás. Most Todt Gruppenführer. „Azelőtt” kórház­ban dolgoztam, ezért kijelöltek elsősegélyt is nyújtó, szanitéci munkára a sínhordás mel­lett. Volt mentőtáskám, vöröskeresztes karszalagom. Sohasem amerikáztam segítség­nyújtás címén, mert akkor másnak kellett helyettem is dolgozni. A rézbányában kisebbségben voltunk, rengeteg szerb, albán, görög fogoly-kényszermunkás dolgozott ott, igazi munkások, edzettek, munkabírók. Izzottak a németgyűlölettől, ahol tehették ott ártottak. Értettek a munkagépekhez, ezért nem lehetett rájuk bízni, elrontották, szabo­táltak. Micsoda erőt, öntudatot ad a gyűlölet! Csodálni, tisztelni kezdtem a gyűlöletet. Nekem sehogy sem megy. Megértem a kérges tenyerű szerbet, de megértem Mózer urat is. Nem egyforma minden német. Pedig sokáig így láttam őket. Már a tábori kórházban dolgoztam, amikor behoztak két wehrmachtost. Járőröztek és aknaszilánkot kaptak. Az egyiket meg kellett operálni. Zsidó orvos engedély nélkül nem operálhatott németet. A súlyos hasi műtétnél segédkeztem, majd ápoltam a beteget. Német – de beteg. Különben is, ha meghal, bennünket vonnak felelősségre. Ébredt az altatásból. Nem értettem motyo­gását. Egyszer csak világosan hallom a kérdést: „Megdöglött?” Nem értettem. Félig ön­tudatlanul, de már érthetően magyarázta: „Hát Hitler!” Akkor volt a merénylet Hitler ellen, s az eredményre volt kíváncsi a katona.
a sátán kutyája
A Berlin-Lágerben nemcsak zsidók és kikeresztelkedett zsidók voltak: oda hozták a váci fegyházból – kegyelemből – a fegyverfogás megtagadásáért elítélt jehovásokat, nazarénusokat, adventistákat. Többnyire erdélyi parasztemberek voltak, szombatosok. Rendkívül tiszták, rendszeretők. Teljes közösségben, testvériségben éltek, mindenüket megosztották. Felvillant bennem a remény: nemcsak a gyűlölet, a szeretet is tud közössé­get teremteni. A szeretetnek is van ereje. Sokan becsülték őket. Rendesen dolgoztak ­– szombat kivételével –, csak a katonasapkát nem tették fel és a zsoldot nem vették fel. Szerettem beszélgetni velük, összebarátkoztunk. Mikor a táborparancsnokot, a magya­rokhoz húzó Balogh ezredest leváltották, az új parancsnok, Marányi alezredes is próbál­kozott velük. „Drága magyar véreim” – szólította meg őket egyik szombaton a körlet­ben. Dicsérte munkájukat, megbízhatóságukat, rendszeretetüket. Szólamok következtek a vérző hazáról, az istentelen kommunistákkal harcban álló magyar nemzetről. „Szom­baton se tagadjátok meg a haza szolgálatát!” – kanyarodott célja felé. „Az igazi hazasze­retet az volna, ha vallási meggyőződésetek ellenére is fegyvert fognátok a megtámadott haza védelmére”. Lehajtott fejjel hallgattak. Egyszer csak megszólalt vezetőjük, a Prédi­kátor, zengő, mély hangján: „Ne hallgassatok rá, a sátán kutyája ugat”. Az alezredes vörös lett, és éktelen dühében kiköttette az egész századot. Addig lógjanak, parancsolta, amíg nem fordítanak konokságukon. Többen elaléltak, eszméletüket vesztették, de egy bocsánatot kérő sem akadt. Az alezredes tehetetlensége, veresége egyértelművé vált. Ta­lán a zsidóknál is jobban gyűlölte ettől kezdve a szombatosokat. És Csillag, a grafikus? Kitűnő portréista volt. Miután az alezredest és családját „megörökítette”, bevitték a tiszti házba, hogy ott a tisztekről csináljon portrékat. Külön szobát, tiszti kosztot kapott, kor­látlanul írhatott levelet. (Nekünk havonta egy nyomtatott lapot engedélyeztek, melyben több nyelven kinyomtatva közölhettük: „egészséges vagyok, jól érzem magam”.) Csillag egyik levele cenzúrára került: ebben eldicsekedett, hogy milyen arany sorsa van: kevésbé dicsérte viszont az alezredes szellemi képességét. A parancsnok kegyetlenül megbosszul­ta a sértést: a legnyomorúságosabb cellába záratta és naponta kiköttette. Amikor csuklóin már csontig hatolt a bűzös evesedés, nekem kellett naponta kötözni, de csak azért; hogy ki lehessen kötni újra eszméletvesztésig. Szepszisben halt meg.
kifinomult önzés
Még a tél folyamán bevezényeltek munkára a tábori kórházba, afféle mindenesnek. Eleinte csak a kórtermeket, a rendelőt, a műtőt mostam fel. De hamarosan kötöztem, ápoltam, etettem a betegeket; sterilizáltam, majd műtősködtem: két kiváló sebészünknek (később vezető sebészprofesszorok) asszisztáltam, és csak azután mostam fel a műtőt. Jó ideig kint laktam a barakkban, sorban álltam az ételosztásnál, majd amikor egyre több lett a sebesült, az amputált, súlyos beteg, a tábori kórházban. A szakaszvezető és a tizedes a sok munkára hivatkozva kért egy munkaszolgálatos segítséget. A két tiszt rám hagyta a munkát, és boldogan lustálkodott. Viszont nem kellett kipucolnom a bakancsukat, nem tekintettek csicskásuknak. Éjszakai ügyeletre is beosz­tottak. Ott aludtam a „súlyos” kórteremben egy hordágyon. Ha kellett, tízszer is felkel­tem, és mindig el tudtam aludni – csak akkor nem, ha nagyon éhes voltam. Ezért meg­szoktam, hogy a vacsorámat közvetlenül a takarodó előtt ettem meg. Előfordult többször, hogy a külső táborokból beküldött betegek este értek be: ha éhesek voltak, odaadtam a vacsorámat. Így ismertem fel az önzetlenség kifinomult önzését. Biztosan tudom: job­ban erősített engem élni akarásomban, hogy éhesen is odaadtam a vacsorámat, mintha megettem volna. Talán még jobban is aludtam. Észrevétlenül már gyakoroltam a túlélés technikáját. Ez az öt dekával nagyobb kenyérért folyó harc irigy, gyűlölködő világában megdöbbentő volt. Pedig nem példát akartam mutatni – magamat erősítettem.

nagyon féltem
Ahogy fokozatosan leromlottak, kimerültek a fiúk, nehezült a helyzet a kórházban: mind több lett a beteg, s egyre súlyosabbak. Felütötte fejét a tífusz. A kórházparancsnok kegyetlen döntést hozott: ki kell helyezni a beteget egy sátorba, a kórházon kívülre. S. Árpád ott maradt 40 fokos lázzal, egyedül. Ki visz neki vizet, folyadékot? A tisztesek vállukat húzták: őket erre nem kötelezhetik. Nagyon féltem. Csak azt tudtam, hogy a tífusz fertőző, de a fertőzés útját még nem ismertem. Azt is tudtam, hogy a tábor környékére sok tányéraknát telepítettek a szökés megakadályozására. Nagyon féltem, de elin­dultam. Klorocid még nem volt, csak lázcsillapítót adhattam és sok folyadékot. A krízis csúcsán eszméletlenné vált a beteg, majd oldódás után szépen javult. A tapasztalt orvosok kioktattak, s minél többet tudtam meg a tífuszról, annál kevésbé féltem. Az utat is kiis­mertem. Soha többé, semmilyen fertőző betegségtől nem féltem. Több mint negyven éve fertőző tbc-s betegeket kezelek, és sohasem jut eszembe, hogy valami bajom lehet. Me­gint csak én gyarapodtam. A félénk, gyáva kisfiú azóta megöregedett, s már rég nem fél a haláltól: sokkal inkább a jellemtelenségtől. Árpád végtelenül hálás volt, élete meg­mentőjének nevezett. Elmondta, hogy nagyon gazdag, vas- és edény-kereskedő Szege­den. Ha egyszer hazakerülünk, és én orvos leszek, berendez nekem egy gyönyörű magán­rendelőt. Megmenekült, a tartalékosokkal került haza. A háború után, mikor Marival és Julival Szegedre érkeztünk és elindítottuk a „háztartást”, kellett volna egy lábos meg egy fazék. Betévedtünk az edényboltba – Árpádé volt. Azonnal megismert. És bár a bolt nem tűnt olyan gazdagnak, mint ahogy Árpád elbeszéléséből elképzeltem – egy­kori betegem felajánlotta, hogy ad 10% kedvezményt. Így aztán egy merőkanálra és egy konyhakésre is tellett a pénzünkből. Nem is lett soha magánrendelőm. 30 év múlva Árpád az osztályomon halt meg tüdőrákban.
erős túljelentkezés
Egy emlék még a halálfélelmet „leküzdő” bátorságról. Két angyalföldi vagány, két zsi­dó gyerek története ez. Megléptek, de a lovas fehérkozákok elkapták őket, éppen amikor ruhát cseréltek. (Marányi nem elégedett meg a sárga karszalaggal; mindenkinek elöl-hátul célpontra alkalmas, nagy, világossárga csillagot kellett felfesteni a ruhájára olajfes­tékkel; ilyen ruhában nem lehetett szökni). Marányi példát akart statuálni. Rögtönítélő tábori bíróságot hívott össze, s miután a fiúk elismerték a szökést, sőt, azt is rájuk bizonyí­tották, hogy a partizánokhoz akartak menni, kimondták az ítéletet: golyó általi halál. Nem éltek az utolsó szó jogával. Nem kértek kegyelmet. A kivégzéshez önként jelentke­zőket kértek a keretből. Erős túljelentkezés volt. Az egész tábor foglyait felsorakoztatták, hogy szemtanúi legyenek a kivégzésnek. Újra felolvasták az ítéletet, az indoklást. A két fiú szótlanul, felemelt fejjel hallgatta végig. Megölelték, megcsókolták egymást. Min­denki megdöbbent, mert mást vártak. Falhoz állították őket egymástól távol. Nem hagy­ták, hogy bekössék a szemüket. A sortűz-parancs elhangzásával egy időben az egyik a szabadsá­got, a másik Magyarországot éltette. Talán összebeszéltek. Gyönyörűen haltak meg: Marányi a „gyáva” zsidóktól is vereséget szenvedett.
rettegésben
A kivégző osztagba jelentkezett közvetlen feljebbvalóm a tábori kórházból: Óvári tize­des. Ez megdöbbentett. Komisz, durva hanghordozású ember volt, de inkább kifelé mu­tatta, hogy igaz hazafi, nemigen bántotta a fiúkat. Titkát 45 év után, most, Cservenkán értettem meg. A cservenkai kivégzés egyik falubeli, máig élő szemtanúja mondta el, hogy sokáig takargatnia kellett unokaöccsét, aki Óvárira magyarosított. Bácska visszafoglalás­a után, majd a háború végén visszaíratta magát Osztrovicsra. A szerbek mégis lecsukták, mert Borban volt. Ez lett a szerencséje. A magyar nyomozók nem találták meg. Egész életét rettegésben töltötte. Hosszú betegség után halt meg ez év tavaszán. Ezért is fedte fel Osztrovics bácsi a történetet. Igen, jobb, ha valaki idejekorán eldönti: hová tartozik.

*

száz sem élte meg
A balkáni áttörés után a németek visszavonultak. A Berlin-tábor 1944. szeptember 17-én indult. Az első lépcsőben a tényleges korosztálybelieket vitték, mert azoktól még további kényszermunkát reméltek Németországban. A tartalékosok a második lépcsőbe kerültek. A hazatérés vágyától sürgetve, aki csak tehette, az első lépcsőbe akart jutni. Így indult velünk Radnóti Miklós, és az orvosok többsége is. Csakhogy a háború kiszámíthatatlan. Az első lépcső háromezer foglyából száz sem élte meg a felszabadulást (ma már csak 7-8 életben maradt bajtársról tudunk). A második lépcső valamivel később induló vonu­latát még Szerbiában feltartóztatták a partizánok; lefegyverezték és fogságba vetették a keretet. A második lépcső csaknem hiánytalanul megmaradt, hazafelé a már felszabadult Szegednek vették útjukat a bajtársak.
emberi és állati létünk
A menekülő németeknek minden szerelvényre, szállítóeszközre szükségük volt: a fog­lyokat gyalog indították a 700 km-es útnak. A terv szerint naponta 35 km-t kellett gyalo­golnia a csapatnak. Mindenki magával hurcolta, amit a holmijából szükségesnek vélt. Az élelmezést már nem tudták biztosítani, ezért kiosztották a raktárban található kon­zerveket – ezt is mindenki maga vitte. Talán ha két-három vaskordélyt tudtak felváltva húzni a fiúk, amin a víz, lámpa, gyertya, gyógyszerek, kötszerek és a keret csomagjai voltak felhalmozva. Már az indulásnál el kellett dönteni, ki mit bír, mitől válik meg. Bőröndnyi téli holmim, kabátom, pokrócom, orvosi könyveim, edényeim, ételmelegí­tőm, ruha és cipőtisztító eszközeim bánták a válogatást. De Cservenkáig őriztem a Mari­tól kapott Petőfi-, Ady-kötetet, a szanitéc-táskámat, a Maritól kapott lapok kis kötegét (ez most is megvan). Nem ételt vittem, hanem ehető kalóriát. Elhagytam a vekni kenyeret és vittem „vésztartalékként” egy kis doboz olívaolajat. Ez a válogatás – a szeretett verseskötetek és a zsiradék – máig szimbolizálja számomra emberi és állati létünk, a szellemi és vegetatív lét együttességét, és máig sem látom el­dönthetőnek a sorrendiséget, az elsődlegességet a „kibírni, túlélni” erőltetett meneté­ben.
erkölcsi tartásunk felmorzsolása
A szervezetlenség, az ellátatlanság további jogfosztásnak tűnt, a létezés jogának vég­ső elvesztésével járt. Megkezdődött a gyűjtögetés az őszi mezőkön, a lopkodás, a kutatás, egy-egy cső kukorica, egy tök, egy marharépa, valami vadgyümölcs után. Megkezdődött a koldulás, erkölcsi tartásunk felmorzsolása. Némileg enyhítette mindezt a szerb falu pa­rasztjainak sajnálkozó rokonszenve. Nekik is kevés volt, de adtak. Néha személytelenül. Kitették az útra a „felajánlást”. Mentünk, és megértettem, hogy mit jelent, ha fedél van az ember feje fölött. Csaknem mindig a mezőn, tarlón, esetleg ligetes, bokros helyeken, de a szabad ég alatt éjszakáztunk. Az őszi esőben átáztak kacatjaink, és a testünkön szá­radva, bűzösen párologtak. Micsoda jótétemény volt ilyen éjszaka után egy kis napsütés, még a bágyadt, őszi napsütés is.

érdekből
Mentünk, és mindennap több lett a vizes, befulladt kapcákban a bakancstörés, a gennyedés, a verejtékmirigy-gyulladás, a furunkulus. Eleinte sötétedésig elláttam dol­gom. Az igazi orvosok egyre kevésbé bírták az egyhangú munkát, sorra kidőltek, alig vonszolták magukat. Gyertyafénynél is nyitottam a gennyes hólyagokat és keléseket, kö­töztem a sebeket. A fiúk segítettek: vitték a csomagomat, számba adták az ételt, a legna­gyobb vízhiányban is itattak. És nem sajnálatból, hanem érdekből, hogy képes legyek elvégezni a dolgomat. Ma sem tudom, mi segített embervoltom maradványainak megtar­tásában, a számba dugott étel vagy az érzelmi ,,garnírung”. Szeretetet kaptam? Úgy éreztem. Megtanultam menetelve aludni. Hittem, hogy másnap is végig bírom. Szégyel­lem, de így igaz: az emberi nyomorúság e tengerében valami szemérmetlen boldogságot éreztem. Szerettem és becsültem magam, mert tudtam segíteni. De ki segített többet? Azt hiszem, a nagy adom-veszemben én kaptam többet. A túlélő kétes erkölcsisége.
pánikos félelem
Megérkeztünk Belgrádba. Menetünket már az elővárosban wehrmachtosok biztosítot­ták. Zimonyba vittek. Át kellett mennünk a városon. Szánalmas látványt nyújthattunk, mert amerre vonultunk, szinte tüntettek mellettünk. Ételt, kenyeret, gyümölcsöt, cigaret­tát adtak – még az ablakból is dobáltak: hiába próbálták a kísérő katonák ezt elhárítani. A szolidaritás megnyilvánulása lelket öntött a fiúkba, szinte felegyenesedtek. Zimony­ban, az elhagyott kiállítási pavilonban fedél alatt alhattunk. A falakon felfedezett segély­kérő feliratokból, búcsúszavakból azonban kiviláglott, hogy innen deportálták a belgrádi zsidókat. A rövid enyhülést pánikos félelem, letargia követte. Másnap hosszúnap volt, a zsidók nagyböjtje. Valahonnan enni hoztak, de sokan a böjttől remélték a megváltást, nem ettek. Dühösen elleneztem, és káros önpusztításnak véltem, szinte perbe szálltam istennel, vallással. Ez már az istentagadó hívő ember (emberhívő?) hangja, véleménye volt? Egy igazságkereső, de valamelyest mégis beszűkült nézet megnyilatkozása? Ha az ember gyenge, ha nem tud önmagából erősítést kapni, akkor hite, a külső, az isteni segít­ségbe vetett hite nem nyújthat támaszt, erőt a túléléshez? A kiéhezett böjtölőknek valami másképp volt fontosabb az evésnél. Bizonyára mélyebben hatott volna rám ez a lehetőség, ha érezhettem volna sűrű imádkozásuk, gyötrő halálfélelmük oldódását.
te még nem vagy orvos
Utunk vitt tovább: Titel, Újvidék, Szenttamás. Mentünk hazafelé, ott lebegett előttünk a sóvárgott haza képe. Kimerültségünk fokozódott. A bácskai falvakban aztán a szánalom megvetéssé, az együttérzés a tolvaj csürhével szembeni elutasítássá változott. A volks­bundisták puskával védték a kukoricást, a tarlórépát, az útmenti gyümölcsfákat. Először riasztó lövések csattantak, aztán elért a hátulról előre küldött segélykiáltás: Orvost! Or­vost! Előttem meneteltek a nagy tapasztalatú orvosok, tanult szakemberek. A kimerültség nyűgözött mindenkit, a puskalövések keltette pánikos félelem – lehajtott fejeket, tovább­lépő lábakat láttam és hallottam az egyre sürgetőbb kiáltást: Orvost! Orvost! Nem; mond­tam magamnak, te nem vagy orvos, te még nem vagy orvos, súgta a hatalmába kerítő halálfélelmem, te nem mehetsz oda, neked haza kell menni Marihoz, Julihoz – ez a kötelességed. Már majdnem megnyugodtam, s elhatároztam nem megyek hátra. S akkor megdöbbenve esz­méltem rá, hogy megyek, futok hátrafelé, odaérek. Tripoli fekszik ott, megismertem. Tavasszal zúzódással ápoltam, etettem, emelgettem a kórházban. Lehajolok hozzá: lá­tom, haslövés. Nagy vértócsa. Üveges szemek. Halott. Ez volt a hiábavaló „hősködés”? Nem lőttek meg. Kukorica nincs, se marharépa, de még víz se. Megyek tovább; minden megy tovább.

*

nagyon fájt
Keresztesi Mihály, a legkedvesebb barátom Szenttamásnál lemaradt. Zimonyban még egy éjszakába nyúló beszélgetésen életre szóló szövetséget fogadtunk a gonoszság ellen, az emberekért – a szegény, megalázott, üldözött emberekért. Egy szót sem szólt, eltűnt. Nagyon fájt. Kulánál egy horvát SS-tiszt lovon utoléri a csapatot és magyaráz valamit a keretnek. Nem Bácstopolyára megyünk a főúton, hanem balra, egy mellékúton Cser­venkára.
iszonyú félelem
Október első napjai: péntek, szombat? Nem tudtuk már a napokat. Beterelnek a tégla­gyárba. Lepihenünk a téglarakások közt. Egyszer csak megjelenik Mihály, mintha mi sem történt volna. Kivesz egy kerek kenyeret, egy cipősdobozból szilvalekvárt húz elő és nyújtja: „Én már ettem – mondja. – Egyetek!” Egy szelet kenyérért akkor bárki odaadta volna óráját, és Mihály a világ legtermészetesebb hangján mondja: „egyetek”. Volt ivóvíz is. Majd csak jobbra fordul a sorsunk. Bealkonyul, nagy mozgolódás támad a gyárudvar bejárati irodája körül. Vannak, akik lövéseket hallottak. Egyszer csak a gyár­udvart körülvevő, kimagasodó peremen gépfegyveres, halálfejes SS-legények jelennek meg. Elhangzik az első vezényszó: hasra! Aki mozdul, fejét felemeli, golyót kap. Egy sorozatot hallottunk nyomatéknak. Levegőbe ment? Az emberekbe? Már nem tudtunk meggyőződni róla. Arcunkat a földre szorítva fekszünk. Moccanni sem merünk. Itt a vég. Az iszonyú félelem mindenkit megbénít.

halotti ima
Nagyon sokáig fekhettünk ott: beesteledett. Aztán mozgás, ordítozás, tápászko­dás, lökdösődés mindenfelé. Beterelnek bennünket a téglaszárítóba, talán nem a működő égetőkbe, a raktárakba. Sötét van, csak a kívülről beszűrődő fények segítenek a tájékozó­dásban. Alig helyezkedünk el, ordítozás, kézigránát-robbanás, sikoltozás, géppuska-so­rozat hangja zuhan ránk, aztán elszórtan egy-egy lövés csattan. A szárítókban kuporgók közt feltűnik az egyik keretlegény. Azt ajánlja sajnálkozó, mentegetőző hangon, hogy minden órát, értéket, gyűrűt adjunk oda neki, mert akinél találnak valamit, azt meg is kínozzák. Újra a kézigránát, a sikoltozás, a géppuskatűz. A helyzet egyértelmű, iszonyú pánik tör ki. Hangos imádkozás, sokan a halotti imát mondják énekelve, mások átkozód­nak, veszekednek. Elterjed a hír, hogy a fehérszalagosokat, a kikeresztelkedetteket nem végzik ki. Sokan széttépik ingüket és fehér karszalagot próbálnak csinálni belőle. Fokoz­za a hangzavart a behallatszó, erősödő kutyaugatás. A szakaszosan ismétlődő csoportos kivégzések (kézigránát, sikoltozás, gépfegyver) nyomán a kutyák már nem ugatnak, hanem vonyítanak. Bent a pánik mélyül, az emberek is vonyítanak.
életem szégyene
Most, mikor annyi év után magamra maradok kis időre a téglagyárban, felidéződik talán legszörnyűbb élményem: nem tudom megkülönböztetni a kutyák és a rettegő embe­rek vonyítását. Már nem vagyunk emberek. Hiába hősködtél, hiába erőlködtél, segítettél, vagy akartál segíteni, minden akarásod semmivé lett. Nélküled is ugyanez lenne. Felesle­gessé váltál. Magadon segítettél önző, önszerető módon, csak magadon! De azt is csak képzelted. Nem tudtál igazán hatni a fiúkra, se te, se Mihály, se barátaid, se akiket bátrak­nak, önzetlen, közösségi embereknek tartottál. Semmiféle közösség, semmilyen közös gondolat, szándék nem volt elég. Már nem vagyunk emberek, és az állati életösztön is megbénult bennünk. A legkisebb ellenállásra sincs már erőnk, a menekülés ösztöne sem munkál, elszaladni sem próbálunk. Ez a teljes birkaság. Kimondom, miért nem tudtam, miért nem akartam beszélni évtizedekig Borról, Cservenkáról. Életem szégyene a birka­létbe süllyedés. Nemcsak a hóhér veszti el embermivoltát, az áldozat is. A szégyent, hogy 40 SS-legény ellenállás nélkül elintéz háromezer fiatalembert, magyarázni lehet, de elfo­gadni nem. Tudom, az emberirtásnak, a népirtásnak kifinomult technikája van, és ez nem a kézigránáttal, a gépfegyvertűzzel, az egyedi és tömeges kivégzésekkel, hanem a megfélemlítéssel, az ember megalázásával, az embermivolt semmibevevésével, szétzilá­lásával, az emberi kötelékek szétszakításával, az egyes ember fizikai, érzelmi, gondolati izolálásával kezdődik. Ez történt velünk is. Nem fogom soha megoldani szégyenemet a hóhéraink kitanult gaztetteinek sorolásával. Az a kérdés, hogyan jutottak idáig, és az a kérdés, hogy az igényes, erkölcseire rátarti ember hogyan kerül az emberi bénultság, a birkaság állapotába?
vér fröccsen
Pirkad. Mintha belefáradtak volna az éjszakai munkába, a kézigránát-robbanások meg­szüntek, csak egy-egy lövés hallatszik. A kutyák összefüggő vonyítása is szakadozik. A megmaradtak, akikre nem került sor, némán várnak. S ekkor sorakozót parancsolnak a gyárudvaron. Minden holmit otthagyunk. A hosszú falu főútját keresztezve hajtanak le bennünket a Ferenc József-csatornához. Újra lövések. Véres a csatorna vize. A mara­dékkal itt végeznek – gondolom. Éledezik a falu. Ünneplő ruhában tűnnek fel az embe­rek – vasárnap van? Templomba mennek? Nem lőnek már, de mozogni nem lehet. A földre kell ülni. Egyszer csak ráugranak a fiúkra az SS-ek: puskatussal ütlegelnek. En­gem nem ér az ütés, mert az én vállamon tapos az egyik a csizmájával. A puskatus az előttem ülő fiú fejére sújt. Vér fröccsen az arcomba. Nem merem letörölni. Csak akkor nézek fel, mikor szomszédom hátára ugrik a katona. 17-18 éves szép, szőke fiú. Fehérbőrű, gyerekarcú. Szeme csillog, szinte mámorosan átszellemült a gyilkolásban, az ütlege­lésben. Gyűlölnöm kellene. Behunyom szemem, de akkor is látom az arcát. Filmoperatőri fogásra emlékeztetően fokozatosan áttűnik rajta a Jézus-arc irgalmat, megváltást ígérő szépsége. Micsoda profán asszociáció, blaszfém képzavar! Igen, az arc szépsége zavart meg, mely nekem – naiv módon – mindig a jósággal harmonizál. Kimondom a másik szégyenemet: megsajnáltam az SS-legényt, a gyilkos gyerekembert. Mit tettek vele? Ho­gyan jutott ide? És hogyan jutottam én ide a létezés mélypontján? Az irgalomvárás szé­gyenlős átköltése? Nem volt irgalom.

tarkólövés
Hajtottak minket Zombor, majd Baja felé. Lehajtott fejjel kellett futni. Még rosszabb volt, ha a falvakból kijövet megállították a menetet. Ilyenkor elvittek egy-egy csoportot a kukoricásba. A puskaropogás jelezte, mi történt velük. Aztán már erre sem volt szük­ség. Éhséget már nem éreztünk, csak a szomjúság gyötört. Az egyik fiú lehasalt, hogy a pocsolyából igyon. Két tarkólövés. Ez járt annak is, aki összeesett, aki feladta: a meg­váltó két tarkólövés.
krumplihéj
Mihállyal és Lazsával futottam egy sorban. Nem engedtek a szélen menni. Előttünk futott a két Fischer fiú, ikrek. Mindkettő szabósegéd. Mindig együtt voltak. Egy bőszok­nyás néni kidobott az útra egy szakajtó krumplihéjat. Az egyik fiúnak sikerült felmarkolni belőle. Nem vették észre. Tömte a szájába. Testvére kért belőle, nem adott. Kezébe hara­pott a krumplihéjért.
valamikor emberek voltunk
Mihály talált a zsebében egy félmarék kukoricát. Felét ideadta, ennyit ettem Bajáig. De a pár szem kukoricában üzenet volt: valamikor emberek voltunk. Este értünk Bajára. A temetőbe tereltek. Hajnalban elindították a csoportot a Pandúr-sziget felé. Piacnap le­hetett, mert az asszonyok kosarakban zöldséget, gyümölcsöt vittek. Mikor megláttak minket, rémületükben sikoltottak. Egyik-másik kosarát eldobva menekült. A temető­ből jöttünk: szellemek voltunk, eleven holtak.

A Pandúr-szigeten az SS-ek visszaadtak bennünket a magyar keretnek: a fiúknak csak­nem a fele még élt Baján.

Begázoltam a Duna-ágba. Nem ismertem a víztükörben magamra. Mintha nem lett vol­na szemem. A kiszáradástól mélyen a szemgödörbe húzódott. Teleittam magam Duna-vízzel.
fertőző
Összeszedték a legsúlyosabb betegeket. A keret-kísérettel bementünk a kórházba. Az egyik fiú alig kapott levegőt. „Diftéria”, mondta a gégész főorvos. „Itt kell maradnia. Ki volt vele?” Ránéztem: „én” – mondtam. A szakaszvezetőt félreparancsolta. „Akkor maga is itt marad!” – kiabált rám. Éjszaka kiürítették a kórházat. Akiket lehetett, elszál­lítottak. A fertőző osztály persze maradt. Hajnalban – a betegek sorban álltak a WC előtt – kimentem vizelni. Kinn egy alacsony, kirgizképű pufajkás katona bukkant elő, látva mit csinálok, rám vigyorgott. A túlélő megint haladékot kapott. Rengeteg sebesültet hoz­tak. Alig maradt orvos a kórházban.

Másnap munkába álltam.

fenti kép | Ámos Imre: Álmodó rabbi