Lipp Tamás

APOKRIF ÁLLATOK

1992 nyár

APOKRIF ÁLLATOK

Mit vinnék a Bárkába? — kérdi tőlem a ,,Kedves Liget”[1], s kérdem a kérdés nyomán — kis haladékkal — én is ugyanezt magamtól, de meg is akadok menten. A Bárkába? Melyikbe? Jó, tegyük fel, a nagybetű azt jelenti: én vagyok Noé, az Ószövetségből… No és miért Noé, miért nem Um-napisti mondjuk, a Gilgamesből? Ő valahogy kedvemre valóbb, mert igaz, hasonlóan Noéhoz, ő is idejében értesült az embereket fenyegető vízözön isteni tervéről, bárkát épített, hogy oda menekítse családját és állatait; az ő idejében is hét nap, hét éjszaka tartott a felhőszakadás; de ebbe az özönvízbe maguk az istenek is majdhogynem belevesztek: kétségbeesetten menekültek föl az égbe; Um-napisti pedig a vízözön végén örök életet kapott jutalmul. Nem így Noé. Az ő esztendőinek számát a diadalmas Úr szabta meg. Szóval, akkor inkább Um-napisti és az ő bárkája. Vagy Jaun, a kínai bárkás, a Krisztus előtti 1300-as évekből. Vagy még inkább a három görög hajós: Ógigosz, Deukalion és Dardanosz? Hiszen mindegyik vízözön-élményt egy még távolibb ősképre lehet visszavezetni, s talán nem tévedünk, ha föltételezzük: a végső forrás az a rémület, amelyet Atlantisz elmerülése okozott, s amely — mint később egy-egy pestisjárvány — szétterjedt a Föld lakói között. A jámbor és álmatag ősatyák gyakran az elődök képébe feledkeztek, s bizony előfordult, hogy holdfényes éjszakákon a ,,múlt mélységes kútja” fölé hajolva össze is tévesztették magukat az elődökkel. Így rétegződött egymásra a vízözönök rettenete, s így csúszott össze az ősatyák: Ábrahám, Izsák, Jákob vagy éppen Um-napisti, Énokh és Noé alakja. Énokh, Kain sarja, különben az ószövetségi vízözön egyik rejtélyes figurája. Egyike azoknak, akiket Isten a földre küldött, hogy igazságra és igazságosságra tanítsa az embereket. Énokh azonban nemcsak az isteni tanításokat jegyezte fel, hanem azt is, hogy társai, az „isten fiai” miként kezdtek áhítozni az „ember lányainak” kegyeire, akik — hogy még vonzóbbá tegyék magukat — arcukra rizsport, szemükre antimont, talpukra skarlátot kentek, fülükbe pedig óriási fülbevalókat aggattak. Énokh megörökítette, hogy az „angyalok” miként „bujálkodtak szüzekkel, idős asszonyokkal, férfiakkal és állatokkal”. A bölcs és erényes isteni követ, miután visszarendelték az égbe, főtanácsadó lett, s földi tetteinek jutalmául az Úr saját koronáját helyezte a fejére. Énokh tetteiről az egykor kanonikus Énokh könyvéből értesülhettünk, melyet valószínűleg a Kr. e. I. században állítottak össze, s amelyet később — talán az angyalok és az emberek bujálkodásainak túlságosan is eksztatikus leírásai miatt — töröltek a szent könyvek sorából. Az Ószövetségben azt olvashatjuk, hogy Énokh nemzette Metuselaht, Metuselah Lámekhet, Lámekh pedig Noét, s állítólag mindketten jártak Istennél. Azt is tudjuk, hogy Énokh — az angyalok segítségével — egy bölcsességeket tartalmazó könyvet írt, Noé pedig — Ráfael (Raziel) arkangyaltól — megkapta a „Bölcsesség könyvét”. Az egyházatyák, amikor egybeszerkesztették a különböző szövegeket, ezt a motívumot is kihagyták; így jó okunk van föltételezni, hogy Énokh, aki szintén járt Istennél, s birtokában volt a bölcsességek könyvének, valójában nem más, mint Noé. Vagy inkább azt kellene mondanunk: Énokh és Noé — két egymásra hajló alak az idő (özön)víztükrében?

Arnold Böcklin: Kentaurok, wikiart.org

Arnold Böcklin: Kentaurok, wikiart.org

Nincsen tehát egyetlen Bárka, bárkák vannak — mitikus keretek, amelyeket az atyák teremtettek meg, s az időben egymásra következő, hasonlóan mozduló hősök saját életük eleven élményeivel töltenek meg. Igaz, gyakran az is előfordul, hogy ezek az élmények — talán észrevétlen — a nagy elődök életének fordulatait követik. Úgy lehet, hogyha végiggondoljuk az álmatag ősatyáknak az idők csontforgójában egymásra vetülő tettét, néhány pillanatra magunk is a mítoszok hőseivé válhatunk. Végiggondoljuk? Inkább álmodjuk! Kerényi Károly, akit oly bensőséges kapcsolat fűzött a görög mitológiához, arra figyelmeztet, hogy álom és mitológia sokkal közelebb áll egymáshoz, mint álom és költészet. „Az emberiség életében a mitikus korai és kezdetleges fokot jelent, az egyes ember életében azonban későit és érettet.” Nyilván Thomas Mannra gondol, aki ötvenöt éves kora után kezdi el írni a József és testvéreit, azt a könyvet, amelyet Kerényi az író legjobb regényének tart. A mitikus, úgy tetszik, valami rejtett rokonságot tart az álommal, jelenti az ikrásodó napfényt, a mélyülő színeket, az aszúsodó szőlőfürtöt (Noé!), az érett testet, a sűrűsödő vért; de jelenti egyszersmind az újrakezdés ígéretét, a visszatérést a koraihoz, az elfogulatlanhoz, a gyermekihez; a kezdet és vég álombéli körforgásában a mitikus igazi hona mégis — éppen különbözőségük okán — az ősz, mert míg az utóbbi édes nedveiben, telített ízeiben, kifürkészhetetlen, sokszínű gazdagságában őrzi a tavasz emlékét, a tavasz mit sem tud az őszről. A mítoszt a sűrűség jellemzi, a képek áradó, őszi pompája. Mielőtt tehát bizonyos mitikus keretek kitöltésére vállalkoznánk, először újra kellene álmodnunk a bárkaépítők azon időbéli napjait. Vajon mit éreztek, amikor tudomást szereztek az ember elpusztítására szőtt isteni tervekről? Jaun, Deukalion, Um-napisti, Énokh, Noé bizonyára mind másként élte meg az özönvíz rettenetét, s az utódok föltétlen tudtak az elődök hasonló ,,élményeiről”, de nem hiszem, hogy egy is akadt volna közülük, aki helyeselte az emberiség elpusztításának szándékát. Tudjuk, hogy Noé ötvenkét esztendeig építette a bárkát; lassan dolgozott, abban a reményben, hogy elodázhatja Isten bosszúját. S amikor ez nem sikerült neki, miként az isteni parancsra fiát is feláldozni kész Ábrahámot, őt is hatalmába kerítette a „félelem és reszketés”; talán az isteni bosszú rettenete elől menekült a részegségbe. És lehet, hogy a „bölcs és erényes” Énokhot is azért rendelték olyan sürgősen vissza a mennybe, mert szánakozás ébredt benne pusztulásra ítélt sorstársai iránt? Szeretném hinni — talán a korábbi bárkakészítők sem gondolták másként —, hogy az emberiség elpusztítását semmiféle bűnök nem igazolhatják.
tiszta mintapéldányok
Csakhogy az Ószövetség megbántott, zord — s valljuk be: kissé kicsinyes — Istenével minden vita hiábavalónak látszott. Noénak — miként korábban Énokhnak — az Úr parancsára számba kellett vennie az emberi és az állati „eltévelyedéseket”. Hiszen az idő tájt már nemcsak az ember „fajtalankodott” más fajtabéli élőlényekkel, az állatoknak sem kellettek saját párjaik: a ló a nőstényszamarat hágta meg, a szamárcsődör a lókancát, kutya a nőstényfarkast és viszont. Sőt, gyakran nőstények hágtak meg hímeket (!). Noénak ezért az állatok tekintetében szelektálnia kellett, csupán a kiválasztott, „tiszta mintapéldányok” kerülhettek a bárkára. (Szerencsére az emberekkel ilyen gondja még nem akadt: az egész családját vihette.) Könnyebb dolga volt az istenekkel a sumér Noénak, Um-napistinek. Az egyiptomi és elő-ázsiai mítosz hősei ugyanis még másként gondolkodtak a fenségesről és az állatiról. Az öreg maonita így oktatgatta az ifjú Józsefet (legalábbis Thomas Mann szerint, aki föltűnően rokonszenvezett az „elő-ázsiai” törzsekkel): „Mert szentek ők állataikban, és az állatok szentek őbennük… Hogyan akarod látni az istent, ha nem állat alakban? A három egy: isten, ember és állat. Mert az isteni és az állati egyesülése az ember… Ha viszont az állat egyesül az emberrel, az az isten, és az isteni másként nem is szemlélhető és nem is fogható föl, mint ebben az egyesülésben… Lásd, az állatban találkozik isten és ember, és az állat szent pontja érintkezésüknek és egyesülésüknek, amely természete szerint ünnepies-tiszteletre méltó, és az ünnepek között is nagyon tiszteletreméltó az az ünnep, amikor a bakkecske egy tiszta szüzet hág meg Dzsedet városában.”

Odilon Redon: Kentaur, wikiart.org

Odilon Redon: Kentaur, wikiart.org

Amikor az Egyiptomról író görög-római egyházatyák az ottani vallásról értekeztek, az állatok mértéktelen tisztelete miatt megdöbbenésüknek adtak hangot. Lukianosz művében olvashatjuk, miként panaszkodik Mómosz, a gáncsoskodás istene Zeusznak a Keletről betódult különös „isteni lényekre”. „Te kutyaképű, lenvászonba bújtatott egyiptomi, te ki vagy, drágaságom, és hogyan egyezteted össze isteni voltodat az ugatással? És mit jelentsen az, hogy az a tarka foltos memphiszi bika imádat tárgya, jóslatokat ad és prófétái vannak? Az íbiszeket, majmokat, bakkecskéket és a többi sokkal nevetségesebb lényt már említeni is szégyellem — fel nem foghatom, hogyan keveredtek Egyiptomból az égbe? Miért nézitek ölbe tett kézzel, istenek, hogy őket éppúgy, netán még jobban tisztelik, mint benneteket? És tűrheted te, Zeusz, hogy kosszarvakat növesszenek neked?” Mómosz, a keleti barbárok felett ítélkező görög, úgy látszik, felsőbbsége tudatában elfeledkezik saját vallásában szeretve tisztelt állatisteneiről. Elfeledkezik például Boreászról, aki egyszer fekete sörényű csődörnek álcázta magát, és meghágott tizenkettőt Dardanosz fiának, Erikhthoniosznak háromezer kancája közül; e nászból azután tizenkét gyönyörű kanca született, akik úgy tudtak vágtatni a lábon álló, érett gabona fölött, hogy a kalászok meg sem hajoltak, s ugyanígy száguldoztak a hullámok taraja fölött is. Mómosz mintha megfeledkezne a görög mítoszok jellegzetes figuráiról, a kentaurokról is. Kheirónról például, az ,,isteni származású erdei állatról”, akiről azt tartották, hogy Kronosz nemzette őt ló alakban, így lett félig ló-, félig embertestű, s akit a tudós Apollodórosz állandóan a bölcs jelzővel illet. Kheirónról tudjuk, hogy ő nevelte föl a Pélion csúcsa alatti barlangjában az istenek fiait és a hősöket, közülük is elsősorban Aszklépioszt, az isteni orvost, minthogy Kheirón maga volt az első orvos, a gyógyító füvek jó ismerője. A bölcs kentaur, miután egy baleset során mérgezett nyílvessző érte, s a gyorsan ható hidraméreg ellen már nem segített a maga készítette gyógyszer sem, nem tudott meghalni, mert Zeusz korábban halhatatlanságot adományozott neki. Később Prométheusz fölajánlotta, hogy vállalja helyette a halhatatlanságot, és Zeusz jóvá is hagyta a cserét. Apollodórosz a bölcs kentaurt méltatva megírja, hogy Kheirón nem is annyira fájdalmai miatt választotta a halált, hanem mert belefáradt a hosszú életbe.
embertől istenig
Minél tovább hátrálunk az apokrif állatok nyomába, annál nyilvánvalóbb lesz: ember, állat és isten egykor szorosan összetartozó, megbonthatatlan hármast alkotott. Az Ural vidéki Tom folyó völgyében talált sziklarajzok között, amelyeket minden valószínűség szerint egy korai, az újkőkorszakra jellemző életmódot élő, finnugor csoport alkotott (talán az ősmagyarság is közöttük keresendő), a vadászmágiát és a különböző állatmaszkokat bemutató képeken kívül találunk olyat is, amelyiken az ember meghágja a szarvas állatot. Ez a jelenet nyilván éppúgy hozzátartozott a csoport hiedelemrendszerének „illusztrációihoz”, mint a „világtojás” vagy a „búvárkacsa” képe. Az ember, aki ezeket a rajzokat a valóság közvetlen befolyásolásának szándékával készítette, nem volt sem „ős”, sem „primitív”, csak az „örök jelenben” élt; úgy hitte, hogy a kozmoszt minden évben újra kell teremteni, mert egy év alatt a nap fényével együtt elfogy a világ; s azért kell embernek és állatnak egyesülni, hogy az isteniben a kozmikus is újra megfoganhasson. Ebben a mitikus körforgásban ember, állat és isten egyenrangú társként vett részt, egyikük sem volt előrébbvaló. Az állat szerepe szerint közvetített ember és isten között. Az állatot a nemzetség ősatyjának (ősanyjának) tisztelték, magukat tőle származtatták. Különböző totemisztikus eredetmítoszokban ő nemzette az ősanyával (ősatyával) az első embert, s e nászt évenként meg kellett ismételni. Az állat volt az út, amely embertől istenig vezetett — út: ég és föld, nappal és éj, világ és másvilág között. Ő volt a kezdet és ő a vég. Egyszerre szent és tisztátalan. Nem volt szabad megnevezni, meghágni, megölni és megenni, mégis mindig meghágták, megölték, megették. Ha elfogyott a fény és a meleg, az ember újra visszavágyott a káoszba; evett, ivott, szertelenül szeretkezett, fittyet hányt a törvényekre, szabadjára engedte önmaga megbéklyózott vágyait; tombolt, hogy újra föltöltődhessen erővel és makacssággal. A törvény ünnepi fölfüggesztése nem gyöngítette, de erősítette a törvény hétköznapi érvényességét. Az ember nem könyörgött, nem fohászkodott, hitt még önnön erejében, a szavak és a képek varázsában. Szájalt az istenekkel, akaszkodott az állatokkal, bár tartott tőle, hogy meglakol, meg nem alázkodott, ravaszkodott, mentegetőzött, igyekezett félrevezetni az ártó szellemeket, fordítva vette fel ingét, ellenkező irányban ült a lóra, másfelől közelített a szent ligetbe, tagadta, hogy meghágta vagy megölte volna a fényes állatot. Hazudozott. Bár a nevét nem merte kiejteni, szemtelenül utánozta járását. Időnként szerepet cseréltek. Jól ismerték egymást.

Arnold Böcklin: Kentaur a falusi patkolókovácsnál, wikiart.org

Arnold Böcklin: Kentaur a falusi patkolókovácsnál, wikiart.org

A huszadik századi festő-sámán, Joseph Beuys szarvasai és ,,csordaállatai” ember–isten–állat hajdanvolt egységes világát idézik. Beuys két évvel halála előtt arról beszélt, hogy ezek az állatok egy régebbi kultúra szinonimái — az ő rejtett tartalékai, akik éppúgy hátrálnak a civilizáció elől, mint ahogy ő kénytelen hátrálni manapság. Az ember végső menedéke az állat. A ,,régiek” még tudták, ember és isten nem antagonizmus, hanem közeli rokonságot tart egymással, s e szoros kapcsolat éppen az állat testében ölt testet. Később, a domesztikáció során ez a hármas egység felbomlott: az állat emberi tulajdonságokkal telítődött, s ezáltal, mintha meglékelték volna, elszivárgott isteni varázsa — lassan az embernek alárendelt, kiszolgáltatott lénnyé vált; isten pedig elveszítvén állati alakját olyannyira a világ fölibe magasodott, hogy az ember nem hitt többé a szavak és a képek erejében, az égi lények kívül estek hatókörén, s így velük szemben maga is alárendelt helyzetbe került. Igaz, éjszaka néha még furcsa, vad, zabolázatlan élőlényekkel álmodunk, de ezekről reggel mindig kiderül: távoli visszfények csupán — domesztikált, szelektált ,,bárkaállatok”. Nyomukban pedig tompa, fémes ízű fájdalom szivárog. Egy-egy konyhában tartott, parizervégeken nevelt kis prémes ragadozó szemében, vihar előtt, néha borostyánláng villan, halvány reménysugár, hogy nem szakadt még el minden szál. Egyetlen reményünk az állat — és a gyermek. Freud azt írja: ,,a gyermekben nincs még nyoma sem annak a gőgnek, amely a felnőtt embert arra indítja, hogy saját természetét éles határvonallal válassza el minden állatiságtól. Az állattal aggályoskodás nélkül teljes egyenrangúságot vall; szükségleteit tartózkodás nélkül beismerve jóval közelebbi rokonságot érez az állattal, mint a neki valószínűleg titokzatos felnőttekkel.”
fensőbbrendűsége hamis tudata
Amikor az ember erőszakosan elszakította magát az állattól, később a természettől, s önmaga állatiságától, végzetesen elveszítette egyensúlyát, s határtalan gőgjétől ajzottan, fensőbbrendűsége hamis tudatával lendült a katasztrófa felé, amelybe azután kis híján bele is veszett. Az újkori Noé — miként e sorok írója — hiába építget szavakból Bárkát (bárkákat), írása végén becsületesen be kell vallja: csupán a hamuval borított, üszkös gerendákat szedheti szerbe-számba.

felső kép | Sandro Botticelli: Pallasz és Kentaur, wikipedia.org
[1] A Noé bárkája enciklopédia című sorozatba készült az írás.
Az összeállításban megjelent többi írás:
Nagy Ilona | NOÉRÓL ÉS A VILÁG ÚJRATEREMTÉSÉNEK MÍTOSZÁRÓL
S. Nagy Katalin | FÖLD-HAJÓ
Földényi F. László | A BÁRKÁBÓL KISZORULTAK
Sándor Iván | A KELEPCE GENEZISE ÉS A TAMIL CSÓNAKOS