A LÚD IS CSAK EMBER

Íróféle zabolázza a benne is lapuló önmítoszteremtő hajlamot, s mértékkel jegyzi meg: a kötet 164. lapjánál tartott, amikor elhatározta, hogy ír Konrad Lorenz könyvéről^[1]; épp ott, ahol a neves etológus, a hidakat összefűző, és sok szempontból az emberi kapcsolatokra emlékeztető, bonyolult kötelékről – a hűségről – elmélkedett. (Íróféle életének egyéb, különben idekapcsolódó anekdotái – a mérték jegyében – ezúttal maradjanak homályban.) Lorenz azt mondja, hogy mielőtt nekilátott a ludak társas viszonyairól szóló fejezet megírásának, áttanulmányozta mesterének, Oskar Heinrothnak a „lúdjegyzőkönyveit”. Heinroth általában egy életre szóló (nyári lúd esetében ez mintegy fél évszázad) házastársi hűségről beszél. Lorenz, saját bevallása szerint, „némi csalódottsággal” vette tudomásul, hogy a mestere által „leszögezett házastársi hűség a konkrét esetek oly nagy százalékában mégsem áll”. Csalódottságának hangot is adott, mire munkatársa, Helga „mélységesen felháborodva” azt válaszolta: „Mit akarsz, a lúd is csak ember!” Íróféle mindjárt a kötet első olvasásakor egy másik történetet is megjelölt; ebben Lorenz egy öreg, Ada névre hallgató lúd portréját rajzolta meg: „A lúdféle tojók körében több az özvegy… A többszörösen megözvegyült vagy ’elvált’ libahölgy messze nem a tipikus esetet képviseli fajában. Szexuálisan érettebb, mint a fiatal tojók legtöbbje, lúdéknál ő az igazi ’femme fatale’, a végzet asszonya. Az egész életre szóló kapcsolat vágyával eltelt ifjú gúnárok udvarlását szinte provokálja, de kis idő elteltével egy újabb románc reményében elhagyja őket, temérdek fájdalmat okozva így a cserbenhagyott lovagoknak. A mi Adánk életének és szerelmeinek története remek példája a klasszikus libasorsnak, bár a történet vége rendhagyó, mert igazi ’grande passion’ lett osztályrésze, amely egy kései, de igen boldog házassággal záródott. Ada jegyzőkönyve az erkölcsök izgalmas regénye – de ez már egy másik történet.” Lorenz ehhez a történethez még hozzáteszi: „öreg Ada ludamat ezer másik közül is megismerem. S hogy ezt nemcsak a nagyképűség mondatja velem, arra tudós madárkutató kollégám a példa, aki Adát megpillantva így kiáltott fel: – Mi mindenen mehetett át már ez a lúd!”

Mondhatni: az ember is csak egy lúd. Egy csekély értelmű medvebocs. Egy ürge. Lorenz könyve az agresszióról szól: „vagyis az állatnak és az embernek a saját fajtájára irányuló harcias ösztöneiről”. A tizenhárom fejezet közül tizenkettő az állattal, egy pedig az emberrel foglalkozik. Lorenz könyvének látszólag az állat a főszereplője, mégis minden mondata azt sugározza: állat és ember összetartozik, mindkettő a természet szerves része. Az emberi agresszió azonban – állítja Lorenz – hibásan működik, s ennek az az oka, hogy az ember tetteit a mértéktelen gőg irányítja. ,,Az, hogy az emberiség tehetetlenül áll társadalmi struktúrájának patologikus felbomlásával szemben, hogy kezében az atomfegyverrel sem viselkedik értelmesebben, mint bármelyik állatfaj, jórészt az emberiség hihetetlen elbizakodottságával magyarázható, azzal, hogy egész magatartásával olyasmit akar bizonyítani, hogy a természet szerves rendjén kívül áll.” Íróféle, bár ösztönösen távol tartja magát minden mozgalomtól, így a zöldektől is, ha állatokról szóló könyv akad a kezébe, szívesen jegyezget a margóra: antropomorfizál és moralizál. Most látja csak, hogy a tanulmánykötetből eddig kiragadott, s idemásolt idézetek valami olyasmit sugallhatnak, mintha Lorenz is antropomorfizálna és moralizálna. Őszintén szólva: ez sem áll távol tőle. Amikor például olyan röpiratot ír, mint A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. (Igaz, ilyenkor sem veszíti el humorérzékét!) Az agresszió azonban nem egyetlen lendületes vonallal felrajzolt, embert jobbító brosúra, hanem az indukció módszerével ponttól pontig haladó tudományos dolgozat. Amiből persze korántsem az következik, hogy egy laikusnak unalmas. Sőt, éppen a ponttól pontig haladó pontos vonalak miatt minden hatásos hevületű és ívű, moralizáló röpiratnál izgalmasabb.

a mindennapos küzdelmek

Lorenz azért írt könyvet az állati agresszióról, hogy megfejtse, miként alakult ki az ember „társas életét alkotó, ösztönszerű és kulturális úton szerzett magatartási módok hatásegyüttese”. És azért írt könyvet éppen az agresszióról, mert az állati viselkedés tanulmányozása során arra a meggyőződésre jutott, hogy az olyan bonyolult „magatartásmintázatok”, mint a szerelem és a barátság elválaszthatatlanok az agressziótól, s az efféle kötődések („vonzások és választások”) már az állatvilágban kialakultak. Csakhogy az agresszió önmagában is nagyon bonyolult hatásegyüttes, s hogy működését megértsük, még egyszerűbb késztetésekre kell szétbontanunk. Létezik egy rendező elv, amely nélkül magasabb rendű állatok szervezett együttélése ki sem alakulhatna, ez pedig a rangsor. „Az adott közösségben élő egyedek mindegyike tudja – írja Lorenz –, ki erősebb és ki gyengébb nála, s hogy neki magának az erősebb elől minden további nélkül meg kell hátrálnia, s ugyanígy elvárhatja a gyengébbtől, hogy adott esetben harc nélkül kitérjen az útjából.” A rangsor éppen azzal, hogy kiküszöböli a közösség tagjai között a mindennapos (fölösleges) küzdelmeket, szimbolikus hierarchiává válik. Némiképp hasonlóan működik az állatvilágban a mechanizmus, amelyiknek az a szerepe, hogy az agresszivitást ártalmatlan mederbe terelje. A filogenezis során bizonyos agresszív mozgássorok elveszítik eredeti funkciójukat, „ritualizálódnak” és „szimbolikus ceremóniákká” alakulnak. Lorenz sok példát említ erre a folyamatra, mindenesetre a legmegkapóbb Martina története. (Martina az a híres lúd, akinek társaságában a Nobel-díjas, pipázó tudós több fényképen is szerepel.)

A nyári lúd otthonosan közlekedett a lakásban, megtanult lépcsőn járni is, ám egy alkalommal megijedt, s ijedtében, mint minden lúdféle, az ablak, a világosság felé menekült. Ez a pálya később szelíd (ritualizálódott) mozgássorrá alakult; mielőtt nekivágott a lépcsőnek, tett egy kis kitérőt az ablak felé. Egyszer azonban, midőn a tudós elfeledkezett Martináról, s csak késő este engedte be a lakásba, a lúd minden teketória nélkül föllépkedett a lépcsőn. Ám az ötödiken megtorpant és rémülten visszamenekült a földszintre. Itt szokása szerint odafordult az ablakhoz, s csak ezután vágott neki újra a lépcsősornak. Amikor fölért az ötödikre, megkönnyebbülten sóhajtott egy nagyot, és soha többé nem mulasztotta el a rituális kitérőt. Lorenz azt mondja, először nem akart hinni a szemének, de később úgy vélte, a történet másként nem is értelmezhető: ,,a megszokás kötelező érvényű szokássá vált, szent szabállyá, amely ellen egy rendes nyári lúd nem véthet, vagy ha igen, hát akkor rettegéssel fizet érte!”

ritualizálódott agresszió

Azt, hogy egy élőlény mit tart „kötelező érvényű szokásnak”, a társas viselkedés ritualizált normái szabályozzák. Az embert már kora gyermekkorában hozzászoktatják a különböző normákhoz, s ezek között nincs is igazán fontossági sorrend. „Elvileg ugyanolyan mereven ragaszkodunk a kiskorunkban elsajátított tisztálkodási szokásaink parancsolataihoz, mint azokhoz a nemzeti vagy politikai normákhoz és rítusokhoz, amelyekkel csak életünk későbbi szakaszában találkozunk.” Szokás és erkölcs közeli rokonságban áll egymással. Ezekből a ritualizálódott normákból a törzsközösségben élő ember azután a nyelv eszközével „látszatfajokat” képez, s magát az így konstruált embercsoport egyedüli letéteményesének tekinti. (A magyar népnév etimológiája is erre utal. A szó két tagja: magy és er – minden valószínűség szerint – valami ilyesmit jelenthetett: beszélő ember. Míg mások, akik bár hallható, de nem érthető hangot hallatnak, nem beszélők és nem emberek.) Az is nyilvánvaló azonban, hogy a ritualizálódott agresszióból kialakult szokások és erkölcsök nemcsak elválasztják a különböző embercsoportokat, de ezeket belülről össze is tartják. És ezek eltéphetetlen kötelékek. Nélkülük „nem létezne hiteles közlés, bizalmat érdemlő megegyezés, igazi hűség és törvény”.

Lorenz a továbbiakban – az indukció jegyében, amit módszerként fáradságosabbnak, mégis meggyőzőbbnek tart, mint a tankönyvek áttekinthető, de unalmas dedukcióját – sorra veszi az állatvilágban kialakult társas kötődések alaptípusait. Először főként a rovarokra és hüllőkre jellemző „anonim csapat” természetét írja le. „A hordaseregben mindenki egyformán jó bajtárs, nem is kell különbet keresni, minek is, megteszi, aki épp ott van. Rosszabbtól se kell félni, az is igaz. Nincs értelme erre vagy arra az egyedre barátként tekinteni.” Lorenz külön fejezetet szentel a patkányok „társas rendjének”, amelyet az agresszió különös formája jellemez: amikor valamely közösség kollektiven küzd egy másik közösség ellen. Leír egy megdöbbentő kísérletet is. Különböző helyekről összefogott vándorpatkányokat megfelelő méretű, természetes életfeltételeket biztosító térbe zártak. Gyorsan kialakultak a különböző párok, ezek ádáz küzdelmet folytattak egymással, s azokkal a fajtatársaikkal, akik nem találtak maguknak társat. Végül egy pár uralta az egész csoportot, az, amelyik néhány hét alatt valamennyi lakótársát kivégezte. A patkányok egy nemzetségen belül békések és összetartóak, ám ádáz gyűlölettel fordulnak az idegenekkel szembe. (Lorenz megjegyzi: ebben nagyon hasonlatosak az emberekhez.) Azt, hogy egy egyed a csoport tagja-e vagy sem, a szaga árulja el. Az öregek például rendkívüli gyengédséget tanúsítanak a nemzetség fiatalabb tagjai iránt. Közösen ápolják, és adják tovább a hagyományokat. Ha valami új táplálékféleséggel találkoznak, az erre a szerepre kijelölt állat megkóstolja, s ha valami gyanúsat észlel, ürülékével besszennyezi, nehogy a tapasztalatlan fiatalok megmérgezzék magukat. (Ezért szinte lehetetlen igazán hatékony patkánymérget előállítani.) Íróféle különböző ceruzás jelzései főként a 11. fejezetben szaporodnak el.

A szerző e helyt a „kötelék” természetéről értekezik, arról a csoportot összetartó reakcióról, amely már szigorúan a csoporttagok individualitásához kötődik. A példákat pedig Lorenz ezúttal a szívéhez oly közel álló ludak életéből meríti. Hogy a lúdfélék társas viszonyait megértsük, először egy talányos viselkedésmóddal kell megismerkednünk. Ez a kacsa- és lúdfélék diadalkiáltása. ,,A törzsfejlődés során egy haraglevezető zavargesztusból kötelék lett, mely titokzatos rokonságot mutat azzal a kötelékkel, amelyik az embereket fűzi össze, s amely e földön a legszebbnek s a legerősebbnek látszik.”

Nevezetesen: a szerelemmel. Lorenz leírja, hogyan is jön létre ,,egy ilyen kötés, amely elemi erővel egymáshoz láncol két individuumot”. Az angol „falling in love” (szerelembe esni) a legjobb kifejezés ennek az érzékeltetésére, mondja Lorenz. „A nemileg érett gúnárok nagy harsonázással adják tudtul, hogy szerelmesek, és szinte hihetetlen, milyen külső változáson mennek keresztül ilyenkor. Bizony előfordult, hogy szó szerint nem ismertem fel az egyik gúnárunkat, mikor egyik napról a másikra szerelembe esett. Ilyenkor a feszült izomzat megváltoztatja a testtartást, a madár körvonalait, s az állat szinte kicsattan az életerőtől, a nehézkes lúd kolibrikönnyedséggel röppen fel, és repül, mikor minden józan lúd csak totyog, és harsány diadalkiáltások közepette ’jelentkezik’ szerelmesénél. Úgy fékez és gyorsít, mint egy vad motoros, és egyáltalán, viselkedése leginkább egy huligánéra emlékeztet.

A fiatal szerelmes tojó nem tolakvó, nem követi szerelmét mindenhova, legföljebb ’véletlenül’ van ott, pont azokon a helyeken, amelyeket ’ura’ látogat. Hogy a tojó kíváncsi-e az udvarlására, azt a gúnár a hölgy tekintetéből olvashatja ki. A tojó nem bámulja ugyanis meredten a hím imponáló viselkedését, hanem úgy tesz, mintha ’másfelé’ nézne, valójában ez, persze, nem igaz, mást se csinál, mint az udvarlóját lesi, valahogy úgy, ahogy azt az ember lánya teszi…

sikertelen szerelem

Boldogtalan, sikertelen szerelemre szinte csak akkor vannak kárhoztatva, ha imádatuk tárgya már foglalt. A gúnár, ha ilyesmit tapasztal, igen hamar abba is hagyja az udvarlást. Egy szelíd, kezemből felnevelt libahölgyről viszont az áll a jegyzőkönyvben, hogy négy évnél is tovább üldözte szerelmével azt a már boldog házasságban élő gúnárt, akit kiszemelt magának. Mindig, ha csak tehette, ’tisztes’ távolságban tartózkodott a családtól, igencsak tisztességtelen szándéktól vezérelve. Hogy ő maga híven kitart érzelmei, a hím madár pedig családja mellett, ezt a libahölgy évről évre egy fészekalja csírátlan tojással bizonyította.”

Lorenz a lúd-idill után az Ecce homo című fejezetben visszavezet bennünket saját fajunkhoz, és mindjárt az elején leszögezi: az ember – bármennyire is büszke magára, bármennyire is a természet fölé helyezi magát – cselekedeteit gyakran a hibásan működő agresszió irányítja. Az ember a fogalmi gondolkodás és az ebből származó nyelv segítségével olyan gyorsan hagyományozta tovább személyes tapasztalatait, hogy rohamosan változó életkörülményeivel az ösztönei nem tudtak lépést tartani. „Valójában az a baj – írja Lorenz –, hogy az embernek nincs igazán ’ragadozó természete’, hiszen természetétől fogva ártalmatlan mindenevő, s hiányoznak a természetadta fegyverei ahhoz, hogy nagy állatokat ölhessen. Ebből adódóan aztán hiányoznak belőle azok a természetes védekezési mechanizmusok is, amelyek a ’hivatásos’ ragadozókat meggátolják abban, hogy jól fejlett gyilkolási képességüket fajtársaik ellen fordítsák.”

Ha az embernek is foggal kellene széttépnie egy nyulat vagy egy őzet, nyilván kevesebben hódolnának közülünk a vadászat „szenvedélyének”. Ha pedig fajtársaink millióit nem egyetlen gombnyomással, hanem pusztán harapással és fojtogatással kellene elintéznünk, ritkábbak lennének a háborúk is.

Az ember, a quasi ragadozó, nem „kora ifjúságától” rossz, csak nem képes alkalmazkodni a modern kor megváltozott körülményeihez. Egyetlen reménye az lehet, ha végre megtanulja az igazi ragadozóktól, miként zabolázhatja meg agresszivitását. Lorenz azt mondja, a nevetés sok szempontból hasonlít a ludak diadalkiáltásához, ez is irányított fenyegetésmozzanatból alakult ki. A nevetés végső soron ritualizálódott agresszió. És az az ember, aki nevet, sohasem használ fegyvert.

1. Konrad Lorenz: Az agresszió. Fordította: Tandori Dezső, Zoltai Ildikó. Kiadja: a Katalizátor Iroda. Bp. 1994. ↑

kép | unsplash.com