LIFTING

Emma ijedten nézte Claudette Lebrun arcát. Nem ismert rá. Bábupofát látott. Mi történt? Az Operánál találkoztak, mint minden vasárnap este, pontosan hét órakor, hogy színházba, moziba menjenek, aztán salátát enni vagy pizzát, és hosszas keresgélés után végül is mindig a Bistro Romainben kötöttek ki. Az a legbiztosabb. Ott van minden. Pizza is, saláta is.

– Mi történt?

– Felvarrattam az arcomat… Lifting… – nyögte Claudette, keservesen artikulálva a szavakat, amelyek a jól látható erőfeszítés kínjától mint pici torzszülöttek bukdácsoltak elő a szájából.

– Talán nem kellene beszélned! – tanácsolta rémülten Emma.

Claudette arról volt híres, hogy a legszebben beszélő francia előadóművész, alkalmanként beszédtechnikát is tanított, ha felkérték.

– Éppen ellenkezőleg – tiltakozott –, éppen hogy gyakorolnom kell. Egyelőre napi két órát beszélek, de nem elég. Te is látod, hogy nem elég. Vagy talán úgy találod, hogy elegendő?

– Nem, nem találom – sustorogta Emma, mintha gyóntatószékben ülne, ahol meg kell mondani az igazat, és az embernek nincs kedve hozzá. Mint gyerekkorában. A diósi egytornyú templomban. Mert Párizsban nincs is gyóntatószék. Kicsit elbeszélgetsz a pappal, aki minden esetben azt válaszolja, hogy nem súlyos a dolog, mondj el egy üdvözlégymáriát… „Üdvözlégy, Mária, malaszttal teljes… talán nem súlyos a dolog”, gondolta kínlódva Emma, és megkérdezte:

– Miért csináltad ezt?

meg fog halni

– Úgy kezdődött – magyarázta Claudette –, hogy nem bírtam elviselni a ráncokat. Azt a rengeteg ráncot az arcon! Egyszer elhatároztam, hogy nem nézek tükörbe… De hát tizenöt tükör van a lakásban, tudod, az előadások miatt… Aztán találkoztam a Halállal. A bevásárlóközpont ajtajában. Azt mondta, tessék, előreengedem, hiszen nemsokára úgyis meg fog halni. Üvöltöttem vele! Te magad is mondtad már, milyen közönséges tudok lenni. Hát a legtrágárabb szavakat okádtam ki magamból, de hiába.

– Képzelődtél! Bárkit előreengednek, aki ráncos. Bárhol és bármikor. Akárki lehetett az illető.

– Ő volt! Nagyon elegáns fekete ember, fehér mellényben és zsakettben! De ne aggódj… A lifting óta megváltozott a helyzet. Már a metróban sem adják át nekem a helyet.

– Biztos?

– Égé bizto! – rebbent villámgyorsan a büszke válasz, és Emma kiegészítette szépen „egész biztos”-ra, miközben már nyugtáznia kellett az újabb tényt is, hogy Claudette tegnap is végigállta az egész utat a République-ig: tíz megállót!

– Akkor egészen biztos! – bólogatott Emma, és megkérdezte: – Most hát boldog vagy?

Claudette ekkor már menekülőben volt, kétségbeesett menekülésben, ezért nem lehetett ráismerni se kívül, se belül. Bujkált az idő elől, mintha most ismerte volna fel, és a zsakettes elől, akit felismert. Emma magára hagyottan ült mellette a fehér kocsiban, egyúttal mellette és nélküle. Leginkább azt nem értette, hogyan veszthette el minden realitásérzékét. Olyan jó volt tudnia, hogy barátnője két lábbal áll a földön. Ettől néha-néha még magát a Földet is szilárdabbnak lehetett érezni, ha épp bizonytalanul lépegetett rajta az ember.

Claudette bevallotta, hogy jobban szerette a régi arcát. Nem sírta vissza persze a kesernyés hervadást, ahogy a vonások lekókadtak, mint száradó kukoricalevél, és nem bánta meg, hogy felvarrták a sunyin áll alá csúszó lompos anyagot, de a régi arc kényelmesebb volt. Egy pillanat alatt bele lehetett költözni! És könnyen tájékozódhatott! Másodperc se kellett, hogy megtalálja a mosolyát, és úgy nyitotta száját, hogy közben radírozott. Tudta, hol vannak a hibák, amelyeket radírozni kell, s hogyan lehet eltüntetni vagy előhozni a vonásokat beszéd közben is, amelyek csak nyomokban léteztek már, ha egyáltalán léteztek még. Igaz, nem volt lényeges valódi létezésük, mert emlékezetből is nagyszerűen dolgozott. Ez az új kényelmetlen volt, szoros, semmire sem lehetett betanítani. Egyes dolgokat talán betanulna, ha foglalkoznának vele… „Foglalkozni kell vele”, sóhajtotta, akkor majd idővel javul a helyzet, hiszen olyan sok boldog arc úszkál a levegőben, integet, kacsintgat.

– Ebben igazad van.

Néhány dologban nem értettek egyet, de néhány dologban egyetértettek.

Kiszálltak a kocsiból, megnézték Almodóvart, megtalálták a legközelebb eső Bistro Romaint.

– Különben semmi választásom nem volt – ugrotta át a filmet Claudette, mintha Almodóvar ott se lett volna egész este. – Készülök az előadóestemre. A Lucernaire telefonált. Megkapom a termet március 26-ra, tessék! Ötven személy. Semmit nem fizetnek, de mindent fedeznek. Jól járok. Üzletileg is előnyös.

– Az biztos. Jó ajánlat.

– Hogy képzeled, hogy ráncos arccal adjam a klasszikus pornó verseket? És te is tisztában vagy vele, hogy leginkább ilyesmit vesznek. Érdekességként. Ha biztosra akarsz menni. Senki nem tudhatja meg a koromat. És van legalább valami fogalmad, hány könyvtárba járok, hány köteten rágom át magam, amíg Victor Hugótól sikamlós anyagot találok?

Emmának volt fogalma. A klasszikus pornók legalább egy éve rátelepedtek minden találkozásukra. Múlt szilveszterkor egész éjjel a pornókat hallgatta, mert Claudette félt, hogy belesül, végig akarta mondani az egészet. Jobb lett volna Pesten szilveszterezni anyuval. Állni a tévé előtt, amikor szól a Himnusz, szól a Szózat, anya egészen kiegyenesedik, az ember azt hinné, hogy nem is kell neki a járókeret. Amikor odaérünk, hogy „itt élned, halnod kell” figyelmeztetőn felemeli a mutatóujját, és Emmára néz. Ő meg ilyenkor általában lehajtja a fejét. Amíg Claudette szónokolt, az jutott eszébe, „Kit anya szült, az mind csalódik végül” – végül még Victor Hugóban is. Biztosan.

girhes macskának nézi

Claudette temetésén a lánya, Charlotte kötelezőleg előkászálódott, hogy kötelezőleg megölelje őt. Nem volt csúnya teremtés, de ahogy ránézett az ember, az a szomorú érzése támadt, hogy az Isten girhes macskának nézi. Talán elnyújtott mozdulatai vagy az elnyújtott magánhangzói miatt.

– Véletlen, hogy ez a mai szertartás épp édesanyád előadóestjének első napjára esik, mintha műsorváltozás volna?

A lány nem értette.

– Anyu semmiféle előadóestet nem tervezett.

– És a Lucernaire? A Lucernaire-rel megegyezett! – Ez már sikítás volt, és a gyülekezet feléjük fordult. Fekete boák rebbentek, néhány kalap billegett, egy-két rémült műszempilla. Mögöttük a tekintetek felriasztott legyek, lepkék, szentjánosbogarak.

– Senkivel se tárgyalt, senkiveeel.

– Akkor hát a lifting is hiába volt.

– Azt nem mondanám, hogy hiába volt. Ő állandóan készült az előadásra, amelyet nem hiszem, hogy valójáában meg tudott, vagy meg akart tartani. Félt, hogy örökre kicsúszik alóla a talaj. Ebbe az előadásábaaa kapaszkodott. Ebbe menekült. Szüksége volt rá az előkészületekhez.

Amikor behozták a nagy dobozt, a meglepetés moraja futott át a termen. „Élt 81 évet”.

A ceremóniamester azt kiabálta, hogy aki még ezenfelül is látni akarja az elhunytat, az gyorsan jöjjön előre. Emma előre furakodott, de újra csak a dobozzal állt szemben. Belátta, hogy ha még egyszer látni akarja Claudette-et, akkor nagyon erősen bele kell képzelnie őt a ládába, éppúgy, ahogy a bárányt Saint-Exupéry kis hercegének skatulyájába. A doboz hamar üveglapok mögé került, síneken siklott, aztán összevissza csúszkált azzal az egy szál rózsával, amit Emmának sikerült kutyafuttában ráhelyezni. Így persze mindvégig attól kellett rettegnie, hogy a virág leesik a dobozról. A többiek gyönyörű koszorúkat hoztak, de hamvasztásnál az ilyesmit nem tudják használni. Ezek kárba vesztek.

felső kép | Thomas Cole: Az élet útja – Fiatalkor, wikimedia.org