LEVIATÁNIA

– Ez itt tiszta víz? – kérdezte Glicerini köszönés nélkül a többiektől, egy kisebb pocsolyára mutatva, mely a gyomor alján gyűlt egybe.

– Van némi mellékíze, de azért használható – válaszolta a csontsovány, összetört, rendkívül alacsony, risi-szerű öregember, aki a legalacsonyabb kitüremkedésen ücsörgött, felhúzott és átkulcsolt térddel.

egy kalandor önbizalmával

Glicerini feltápászkodott, a vízhez ment, „szabad ebben megmosakodnom?”, kérdezte, s minthogy választ nem kapott, belelépett. Megmosta lábát, mellkasát, karját, végül az arcát és a haját. Amikor végzett, szépen fazonra nyírt fürtjeit hátrasimította, s keresett egy nyugodt helyet a bendő hátsó traktusában, ahol a bárzsing kevésbé hullámzott. Akadt is ott egy régi heg, melynek skarlátvörös pereme, a voltaképpeni forradás, kényelmes kapaszkodót adott; lábát ennek a párkánynak támasztva, egy világjárt ember, egy kalandor önbizalmával hátradőlt. Igazított még a haján, és újra körbe vizslatott. Gyors, rövid pillantásokkal, mintegy számba véve a gyomortraktus minden részletét, s a benne felgyülemlett valamennyi kacatot: szépia-csontokat, Triton-csigákat, aprókavicsot, fauszadékot. Majd épp oly könnyed, arisztokratikus modorban szólalt meg, mintha az Orient első osztályán csatlakozna utasokhoz.

– Glicerini vagyok – mondta. – Ti mióta vagytok idebenn? („Remélem, szép utunk lesz!”)

Az aggastyán és egy suttyó egymásra néztek, de a harmadik meg sem mozdult. Végül újra az öreg szólalt meg: „Viridis volnék.”

– Szintén próféta? – kérdezte színlelt érdeklődéssel Glicerini.

– Hát persze. A többiek is. Ő ott fenn – mutatott az öreg „egy szinttel” feljebb – Purgativus. Már tizenkét ökrendést úszott meg. Én csak nyolcat. Az a másik pedig már akkor itt volt, amikor Purgativus idekerült. Nem tudjuk a nevét, alig beszél valamit.

– Ő is? – kérdezte újra Glicerini, míg a feltűnően veszélyes helyen, egy bizonytalan bélbolyhon heverő középkorú, fekete hajú embert nézett. Az öreg a fejét ingatta:

– Nem tudni, nem mond semmit.

– Rossz helyen pihen – tette még hozzá Glicerini egy szakértő modorában.

– Nem kellene szólni? Ha jön az ökrendés, onnan igen gyorsan a nyelőcsőbe kerülhet.

– Szóltunk már – mondta kissé ingerülten a Purgativusnak nevezett, szemtelenül fiatal fickó. – De ez úgy tesz, mintha nem hallana, pedig nem süket. Lehet, hogy az agyára ment valami, ki tudja? Sok manapság a retardált, meg a maníros hülyegyerek. Vagy épp arra vár, hogy kikerüljön. Bár onnan nem lesz könnyű.

magzati pózban

Glicerini a szótlan, névtelen férfit nézte, ahogy most lassan, mint akinek fájdalmai vannak, összehúzódik. Olyan, akár egy virágállat vagy tengeriuborka. Oldalára fordult, térdét az álláig húzta, összegömbölyödött. Ebben a magzati pózban még bizonytalanabbnak tűnt a helyzete a keskeny, alig lábnyi széles redőn.

– Na jó – mondta Glicerini szinte rikkantva, mert oldani akarta az imént beállt kínos csöndet. – Szóval ti ketten… ti is próféták vagytok.

– Én nem vagyok az. Szépen volnánk, ha én is annak hinném magam – apellált a Purgativusnak mondott suhanc. – Hírnök vagyok, nem próféta! És ez kurvára nem mindegy!

– Van különbség? – kérdezte Glicerini, de mielőtt a suhanc válaszolhatott volna, az öreg Viridis közbevágott:

– Ez a mániája! Jó kis társaságba csöppentél, nem igaz? Az egyik hallgat, mint a hal, a másiknak meg zsenge kora ellenére is rigolyái vannak. Nyolc ökrendést csináltam végig ezekkel. Komolyan mondom, nekem már oly mindegy, hol emészt a fene, de alig várom, hogy kikerüljek innen! Még ha sehová se jutnék, akkor is jobb odakinn, mint ezt hallgatni mindennap. Már azt se tudom, hány Állatban voltam hosszú életem során, de ilyen rossz még sehol sem volt. Itt megöl az unalom. Lassan elfelejtek mindent, itt meg valami hecc-kampány folyik.

Erre a suttyó felkönyökölt és oldalra fordult, hogy jól lássa az öreget, s épp azon volt, hogy lekiabál valami lekicsinylő, dühödt szitkot, de Glicerini megelőzte:

– Megbocsássatok, de engem egyelőre nem igazán érdekel, miféle évődés zajlik itt. Szeretnék néhány dolgot megtudni. Leköteleznétek, ha elárulnátok, milyen gyakran vannak itt ökrendések.

– Hát nem valami sűrűn – mondta Viridis –, de ha megjön, olyan, mint egy földindulás.

– Akkor hogyan lehettek idebenn ilyen sokáig? – kérdezte csodálkozva Glicerini.

– Mert a rohadék nyelőcsöve olyan szűk, mint a seggem lyuka – morogta Purgativus, és belebokszolt a bárzsingba. – Nem érezted, amikor lecsúsztál?

– Én ugyan nem.

– Ha tudni akarod, milyen, nézd meg a segged! Ha meg nem hajlik az a délceg derekad, ide süss! – vihogott a suhanc, és félig letolta a gatyáját.

– Lefelé nem is lehet érezni – vetette közbe Viridis gyorsan, hogy elvegye Purgativus ízléstelen tréfájának ízét. – Na de fölfelé! A csontjaidat majd összetöri. Hamarosan megtudod. Napokon belül újabb ökrendésnek kell jönnie. Azt ajánlom, hogy ha ki akarsz kerülni innen, nagyon figyelj!

– Ahogy mondani szokás, légy résen! – idétlenkedett Purgativus.

– Amikor a bárzsing lüktetni kezd – folytatta Viridis –, maradj ott hátul, mert ha elöl vagy, a gyomorszájnál, be sem szippant, csak föl és alá dobál. Odahúz, megforgat, és visszalök, és ez így megy, amíg vége nincs. De ha hátul maradsz, a hátsó traktusban, akkor kis szerencsével elcsíped a huzatot, és átpréselődhetsz rajta. Én szívesen félreállok a következő ökrendésnél, nekem nem sürgős.

– Nekem se – szólt le Purgativus.

– Vagy úgy! Akkor meglehet, hogy szótlan barátotok is azért heverészik ott, mert nem akar kijutni. („Heuréka!”)

– Egy fenét! Szerintem ádáz mazochista – mondta Purgativus. – Élvezi a marha, hogy az ökrendések összetörik a csontjait. Amúgy pedig barátja a halál, én nem. Amondó vagyok, jobb az efféle retardáltakat messzire kerülni! Ha én lennék az Állat, úgy kiokádnám, mintha szart nyeltem volna be!

Glicerini megütközött Purgativuson.

– Hogy beszélhetsz így? Hogy beszélhet így egy Próféta, illetve egy Szónok?

– Még hogy szónok?! Hallod ezt Risi-Bébi? Na, épp erről ugatok neked. Látod, mennyi idióta van? Még hogy szónok! Nem képes megjegyezni ezt sem. Megmondtam, nem vagyok próféta, szónok, futár és lóti-futi se. Utoljára mondom, Hírnök vagyok. Világos? Vagy mégsem?

– Jó – bólintott Glicerini békésen, és kissé megszeppenve. – Akkor azt kérdem, miért beszél így egy Hírnök?

– Mert én a magadfajta, korlátolt, gyáva farizeusok, a néma-béna mazochisták és Viridi-dilisek korának végét vagyok hivatott hírül adni – mondta dacosan, leplezetlen és őszinte dühvel Purgativus, s mint egy duzzogó gyerek, befordult.

– Ha te mondod – hagyta helyben Glicerini, és meglepetten nézett körbe. Viridis a térdét masszírozta, a szótlan férfi pedig változatlanul összegömbölyödve, mozdulatlanul feküdt.

gombostűfejnyi fény

Glicerini némi gondolkodás után megint a vízhez ment, újra megmosta az arcát, bevizezte a haját, hátrasimította, éppúgy, mint az imént, körbejárt, belenézett a nyelőcső sötétbordó nyílásába és közelről is szemügyre vette a szótlan férfit. Amikor közel hajolt, látta, hogy a férfi nyitott szemmel figyeli a bárzsing alját, de meg se rezzen. Fekete szeme olyan hullamerevséggel tekint a síkos nyálkahártyákra, mintha semmit sem látna; mégis volt benne halvány, fehér, gombostűfejnyi fény, s ettől Glicerini megsajnálta. Végigsimított a fején, mintha gyermek volna, kisvártatva pedig mellé ült. Amikor Viridis csodálkozva ránézett, azt mondta Glicerini (nem kevés áhítattal):

– Lehet, hogy nem is próféta, vagy hírnök. Lehet, hogy ő az egyik nebulosz.

Viridis először megdöbbent ezen, a következő pillanatban érdeklődés villant ki a szarkalábak közül, még meg is moccant, úgy tűnt, feláll, sietve odamegy Glicerinihez és a nevesincs férfihoz, de aztán bizonytalanul elmosolyodott:

– Ugyan már! Épp ő? Nem hinném.

Glicerini újra a szótlan férfi felé fordult. Hosszan mustrálta, mintegy mérlegelve, lehet-e ez a csöndes, beteges, szinte szorongó, kissé nőies, középkorú férfi nebulosz, azaz tanítvány? Elesettsége, ahogy valószínűtlenül vékonyszálú, hollófekete haja az arcára és térdére borult, azt sugallta: igen!

– Miért is ne? – kérdezte Glicerini, és még közelebb hajolt.

– Mert manapság minden istenverte barom prófétának hiszi magát – szólt le Purgativus. – Szerintem ez is. Ugyan ki akar bárkinek is a famulusa lenni? Ez meg itt bizonyára a kukák, süsük, buggyantak megváltója. Vacogó hobbitok idolja! Néma-béna dervis! Igaz-e Risi-Bébi?

– Jobban tennéd, ha te is hallgatnál! – szólt vissza Viridis.

Glicerini újra a férfihoz hajolt, olyan közel, hogy hajszálai az orrát érték, és a fülébe súgva, csendesen kérdezte: Mi a neved?

– Diluendi (…) És nem vagyok nebulosz – válaszolta vékony üveghangon, azzal a bárzsing fala felé fordult.

– Diluendi a neve! – újságolta a többieknek Glicerini. – És nem néma.

– Nohát! Megszólalt az istenadta? Már azt hittem, leharapta a nyelvét. Szó, ami szó, a legutóbbi ökrendés csúnyán elbánt velünk – csúfolódott Purgativus.

Glicerini ismét a férfihoz fordult, kezét felpúposodó vállára rakva, átsúgott a nyaka fölött:

– Ne is törődj vele! Fiatal még. És bizonyára rossz sora volt – majd némi gondolkodás után hozzátette –, ha nem akarod, hogy beszéljek hozzád, vond meg a vállad!

Glicerini hosszasan nyugtatta kezét – ahogy magát nevezte – Diluendi vállán, de az a továbbiakban meg sem rezzent, és nem beszélt. Némán tűrte, hogy Glicerini szinte cirógassa, haját igazgassa, verejtékét törölgesse, s már-már félreérthető gyöngédséggel úgy nézegesse, mint aki tekintetével füröszti a másikat.

Purgativus minden pökhendisége ellenére sem tudta titkolni, hogy érdekli, mi történik. Az eddigieknél jobban kihajolt, és hosszasan hallgatott, hátha meghall valamit abból, amit Glicerini és Diluendi susmorog. Amikor azonban sokáig nem volt semmi, csak ült ott Glicerini, kezét változatlanul Diluendi vállán pihentetve, leszólt:

– Hé, nagy varázsló! Mi vagy te? Csodatévő? Amolyan keljfelésjárj-féle, hogy szóra bírtad ezt a vacogó pontyot?

nyugtalanul fészkelődött

Glicerini – mint aki meg sem hallotta Purgativust – újra a vízhez ment. Leült a mályvaszín mélyedés szélére, s az eddigieknél is alaposabban mosta végig magát. Viridis maga elé nézett, Purgativus nyugtalanul fészkelődött odafenn, időnként le-lepislantva a fürdő Glicerinire. Végül újra lekiabált:

– Na mi van? Egymásra találtatok? Te is megkukultál? Mostantól nem beszélsz te sem? Ne csináld, öreg, mert a végén átragad ez a nyavalya a derék Risi-Bébire is! Akkor aztán három néma holdkórossal dekkolhatok itt, a következő ökrendésig. Szóval, mi a franc vagy te? Valami vízimádó?

Glicerini Viridishez sétált és csendesen mellé ült.

– Szárítkozol, kiskanári? – folytatta Purgativus. – No, mutasd csak ide a mancsod! Talán még úszóhártyád is van! Mi vagy te? Béka? Gőte? Lápi antropoid?

Glicerini néhány pillanatig hallgatott, majd halkan azt mondta Viridisnek:

– Nem lehetett könnyű ezzel a fickóval.

De minthogy Viridis erre nem szólt semmit, azt kérdezte:

– Miért gondoltad, hogy Diluendi nem lehet tanítvány?

Viridis rápillantott Diluendi kuporgó alakjára, majd Glicerini szemébe nézett:

– Nézz rá! Nem mintha egyetértenék ezzel a hőzöngővel, de nézd csak meg! Egy rakás szerencsétlenség. Két lábon járó kudarc! Miféle tehetsége lehet egy effélének? Ugyan, mire taníthatnánk? Egy muskátli beszédesebb! Ez itt csak vegetál! Meglásd majd! Jöhet bármiféle ökrendés, ez akkor sem mozdul meg! Mintha a bélből nőtt volna ki! Ez a Diluendi, vagy hogyishívják, az Állat szarkómája! Hát hogy is lehetne épp ő nebulosz? – mondta meglepő indulattal Viridis, majd némi tűnődés után azt kérdezte Glicerinitől:

– Mondd meg őszintén! Neked volt már bojtárod?

– Hát még nem volt – válaszolta bizonytalanul Glicerini –, de én még nem vándorlok olyan rég, mint mások, vagy Te. Ezért én nem is tudhatom olyan biztosan, miről ismerszik meg a bojtár vagy nebulosz. Gondolom, te tapasztaltabb vagy, azért tudtad, hogy Diluendi nem az.

Purgativus gátlástalan, némiképp erőltetett, kárörvendő hahotában tört ki, jelezve, hogy hallgatózik, Viridis azonban ijesztő komorsággal nézett Glicerinire, kíméletlenül, hosszan, hidegen, akár egy Hórusz, majd azt mondta:

– Mindössze abból gondoltam, hogy még én sem találkoztam nebulosszal… Soha. Rendben? Hát jobb volna lapozni.

– Jól van, jól. Világos beszéd. Értem én – hárította Glicerini Viridis elfojtott dühét, és még mondott volna valamit, de akkor a bárzsing lüktetése jól láthatóan és érezhetően erősödött, később hullámok alakultak ki, végül körkörös összehúzódások futottak végig rajta, míg úgy tűnt, hogy a vajsárga inak, kőkeményre dagadt hájhurkák féregmozgással a gyomorszáj sötétlila tölcsére felé araszolnak. Glicerini felugrott – „Sok sikert nektek!” – kiáltotta, és a bárzsing hátsó traktusába szökkent, ott megállt, rajtra, ugrásra készen, hogy amikor a perisztaltika mindent elsöprő hulláma kialakul, rövid nekirugaszkodással segítse a kijutást. Ott állt, míg Diluendi leesett a redőről, és mint egy gyufa-figura, a bárzsing alján zötykölődött. Viridis és Purgativus azonban nyugodtan ücsörögve a helyükön maradtak. Glicerini fél szemmel a bárzsing falán végigfutó hullámokat figyelte, félszemmel pedig Viridist, aki fáradtan, de rendíthetetlen megbocsátással mosolygott Glicerinire.

– Kár erőlködnöd! – szólt oda Purgativus. – Ez még nem az ökrendés!

Glicerini azonban maradt, abban a hitben, hogy Purgativus újabb rossz tréfájáról van szó; csupán szeretné marasztalni a következő ökrendésig, hogy addig is rajta köszörülhesse a nyelvét. Hát csak odarikkantott Purgativusnak:

akár egy gátfutó

– Állivedercsi! – és épp oly elszántan állt tovább a hátsó traktusban, mint addig. Purgativus valami gunyoros pukedlit dobott felé, s mintha erre válaszolna, Glicerini, mikor a bendő böffentett, még azt is hozzátette, nem kevés manírral, mintegy forradalmi hévben: Ad astra! – vagyis „Fel a csillagokig!”, s azzal szinte rajtpozícióba ereszkedett, akár egy gátfutó a soros olimpiáda döntőjében. A bárzsing hullámzása azonban lassanként elcsitult, az inak és hájkötegek helyükre csúsztak, a bendő újra kitágult. Glicerini meglepetten, és jól látható csalódottsággal néhány pillanatig még ebben, a most már röhejig megalázó rajtpozícióban maradt, majd lassan, mintha az emberré válás útját járná be, felegyenesedett. Diluendi feltápászkodott, visszakapaszkodott a peremre, s éppúgy kucorodott össze, mint korábban. Glicerininek feltűnt, hogy a mellkasán és az arcán is sebhelyek vannak. Hirtelenjében azt sem tudta, melyiken csodálkozzék jobban. Glicerini zavarodottságát látva Purgativus felröhögött:

– Állivedercsi mi? Vagy ilyesmi! Ad astra? Hol élsz te ember? Biz’isten beszarok tőled! Te vagy a legmókásabb bendő-bajazzo, akit valaha láttam! – kiabálta Purgativus fentről, mint aki szószékről ordít. – Jól átvágott ez a Dög, nem igaz? Te mindig beszopod, megszívod az ilyesmit? Komolyan mondom, jobb vagy, mint az a kupac szar, vagy a Risi-Bébi! Hé, Főnök! Te vagy a legjobb! Hadd legyek én a Te famulusod! Taníts engem, nagy fehér főnök! Mondd, hogy kell ilyen hülyének lenni?

Már Glicerini is nevetségesnek látta önmagát, így zavarában megint a vízhez ment. Később visszaült Viridis mellé.

– Mi volt ez? – kérdezte tőle.

– Múló rosszullét – vihogott Purgativus.- Nem bír téged! Böfögteted. Irritálod a gyoháját! Émelyeg az ugrálásodtól!

– Nem téged kérdeztelek! – szólt fel Glicerini. – Szóval? – fordult újra Viridishez. – Mi volt ez? Mert nekem úgy tűnt, hogy ökrendés lesz. Ahány ökrendést eddig láttam, mind így kezdődött.

– Hát itt nem így kezdődik – mondta Viridis. – Nem tudom, mi ez, ilyenkor mit csinál, de nem ökrendés. Ha az jön, akkor nem hullámzás van, meg ilyen körkörös összehúzódás, hanem remegés. Nagyon gyors, hosszas, egyre hisztérikusabb gyomorfal-remegés, ami aztán szemvillanás alatt őrült lökésbe torkollik. Mintha ágyúcsőben ülnél. Az ágyút egymás után többször, kétszer-háromszor is elsütik, dirr-durr!, dirr-durr!, de te mégsem találsz ki a csövön, csak előreszáguldasz és visszapattansz, előre és vissza. Így megy ez. Még sosem tapasztaltál ilyet?

Glicerini hallgatott.

a hátsó fertályban

– Én már igen, igaz, csak egyszer – folytatta Viridis. – Bajos innen kijutni. Csak egyszer voltam hasonló traktusban, de akkor hetvennégy ökrendésen mentem át, míg kikeveredtem. Pedig akkoriban mindig igyekeztem, mindig a hátsó fertályban álltam, nem bántam azt sem, hogy újra meg újra összetöröm magam a gyomorszáj káváján, mégsem jutottam ki. Csak a hetvenötödik alkalommal.

– De hát milyen állat ez? Ugye, nem Leviatán? – kérdezte Glicerini.

– Nem az – mondta Viridis. – Nem planktonevő-cápa, nem óriás sasrája, nem mélytengeri polip vagy kék kalmár. Fogalmunk sincs róla, miféle fajzat. Talán valami szaurusz. Ki tudja? De hát mit számít, hogy miféle? Könnyű bekerülni, és szinte lehetetlen kijutni, ez a lényeg.

Glicerini elgondolkodott (látványosan).

– Mostanság olyan lények úszkálnak az Ókeánoszban, hogy az ember esze megáll – sóhajtott Viridis. – Szar ügy, én azt mondom.

– Ejnye-bejnye, Risi-Bébi! Kihunyt a tűz? Lassan már a parázs is oda! Már csak szar van a gatyában, mi? A nagy beszarás – korholta Viridist Purgativus. – De sebaj, tata! Itt vannak az ifjú titánok, mint ez a csodatévő Glicerini. Láttad, milyen tiszteletreméltó buzgósággal próbált meg kijutni? Még el is köszönt az istenbarma! Hol van már belőled ez a tűz? Hallottad. Mondtam neki, maradjon nyugton, ne pattogjon hiába, merthogy nem ökrendés jön, de ő csak állt ott elszántan, mint valami sprinter. Benned meg ennek a szikrája sem csoszog! Példát vehetnél róla! Bizony. Pedig nebuloszt se látott. Mi több, az öreg Risi-Bébi se látott nebuloszokat. Meg én se. És senkivel sem találkoztam, aki látott volna! Akárhányszor nyelnek le, csak idiótákkal találkozom, akárhányszor ökrendenek ki, mindig csak a hánykódás a következő Nyammig, ahol újabb idióták szidolozzák egymást. Kihánynak és beburkolnak, ennyi. Még ha szigetek volnának! Lehet, hogy tévedtem. Uraim, revidiálok! Nem is dilis ez a Diluendi. Azért hallgat, mert belátta már, amit ez a buzgómócsing Glicerini nem. Hé, te vadkacsa! Te pancsoló pojáca! Te vízi-majom! Te stréber-lúzer! Eszedbe jutott-e már, hogy nincsenek nebuloszok? Csak a nagy Lögybötty van, abban meg a nagy Álladékok meg a sok kis hülye önjelölt senkiházi!? Nohát, nagy fehér kretén, gondoltál-e már erre?, vagy nagy buzgóságod elnyomta benned az éberséget?

Glicerini tanácstalanul, mintegy segítséget, erősítést kérve nézett Viridisre, az viszont kerülte a tekintetét.

– Hallgattok mind a ketten. Hát én mindjárt berosálok! Glicerini bizonytalan, Risi-Bébi pedig gyáva. Sunyit, gondolni sem mer arra, amit régóta tud már – kiabált Purgativus. – Nektek nincsenek tanítványaitok. Nem vár titeket senki és semmi. Tán még engem se! – kiáltotta nevetve, mintha számára felszabadulást, valamiféle beteljesülést jelentene, ha igaza volna.

– Nem igaz – mondta alig hallhatóan Diluendi, változatlanul a fal felé fordulva.

– No nézd már! Vitatkozik! Megáll az ész! A ponty visszaszól!

Diluendi lassan megfordult, felült, és felegyenesedett. Viridis csak egy pillanatra nézett oldalra, Purgativus zabolátlan mohósággal bámulta, míg Glicerini moccanni sem bírt: Diluendi testét szinte mindenütt apró, tenyérnyi harapásnyomok borították. A mellkasán csak a bőrbe és húsba mélyülő fogsorok karéjai hagytak nyomot, de a vállából, a vádliból és a jobb kar bicepszéből jókora darabok hiányoztak; homlokán hosszú karmolások, és egy harapásnyom az arc bal oldalán. Diluendi nyugodtan, mintha álmos volna, hosszan, enyhén imbolygó felsőtesttel nézett farkasszemet Purgativusszal, aki jól állta a nyugtalanító tekintet tüzét, ám bizonyos idő elteltével mégiscsak felingerelte. Vagy csak elunta a várakozást.

– He? – bökte oda Diluendinek. – Óhajtasz nyögni valamit?

Diluendi összeharapdált, rezzenéstelen arcán undor suhant át, mintha megrándult volna, mintha vicsorogni akarna, mint egy kutya, s Glicerini biztosra vette, hogy szó nélkül újra befordul. Diluendi azonban – mint aki váratlanul megélénkül – meglepően hangosan és határozottan mondta Purgativusnak:

– Nekem voltak famulusaim, de összesen nem hőbörögtek annyit, és nem hordtak össze annyi marhaságot, mint Te egymagad az elmúlt félórában – azzal valóban befordult, eltakarva a sebhelyeket.

Pillanatnyi csönd támadt, most Viridis is Diluendire nézett, a következő másodpercben Purgativus rikácsolt fel:

– Hát persze! Gondolhattam volna! Öreg róka ez a Diluendi! Mily sokat mond nagy hallgatása, s az én fecsegésem mily sekély! Remek! Most mitévő legyek? Eddig fia tanítóra nem találtam, most hirtelenjében itt terem kettő is. Kit válasszak? A vízimajommal pancsoljam át az életem, vagy lépjek a nagy és Sebzett Dili-Diluendi hallgatásának útjára, és én is ezerévente nyökkenjek egy mélyértelműt? Ha ilyen nagy tanító vagy, tehetnél nekünk egy szívességet, hallod-e? Mi volna, ha nem gubóznál be megint, nem szagolnád tovább a büdös bárzsingot, ha megosztanád velünk tapasztalataidat? Mégis! Hol voltak azok a famulusok? Mit tanítottál nekik, hol akadtál rájuk? De tudod, mit mondok? Nekem is volt nebuloszom! Nem is egy! Na, erre varrj gombot, faszkalap!

– Szállj már le róla, Purgativus! – mondta Viridis, és felállt. Néhány kört tett, megmosta az arcát, majd bejelentette:

– Jobban tesszük, ha nem társalgunk. Mi eleget hallottunk, te meg hónapokra elegendőt vartyogtál itt! – szólt fel Purgativusnak. – Várjuk csendesen az újabb ökrendést. Hátha szerencsénk lesz – azzal újabb helyet keresett, és lefeküdt, csakúgy, mint Diluendi, arccal a bárzsingnak.

harcias suttyó

Glicerini tanácstalanul üldögélt, majd Viridis helyére feküdt. Kezét összekulcsolta a hasán, bámulta a gyomor tetejéről csüngő penészszerű fehér képződményeket, s várta, hogy valaki mégiscsak megtörje a csendet. Végül azon kapta magát, hogy Purgativusban reménykedik, hátha megszólal. De a harcias suttyó elfáradt, s miután beintett Viridisnek, a helyére fészkelődött, gyorsan elaludt; tisztán hallható volt ritmikus, gyors szuszogása, míg a háttérben Viridis sóhajtozott.

– Nem szoktatok beszélgetni? – kérdezte halkan Glicerini, remélve, hogy Viridis nem aludt el. Hosszas hallgatás után Viridis azt mondta:

– Nemigen.

– Miért nem?

– Mi értelme volna? – kérdezett vissza Viridis.

– Purgativus miatt?

– Ó, nem – válaszolta az öreg. – Őt el lehet viselni. Időnként még szórakoztató is a kölyök. Egyszerűen nem szoktunk. Csak úgy. Ennyi, és kész. Amúgy is! Mit mondhatnánk egymásnak? És mi az, hogy „beszélgetni”?

A bárzsing kellemesen ringatózott fel és alá, mint egy csónak, a nyelőcsőből tiszta, enyhén sós víz csordogált; alig hallható csobogása megnyugtatta Glicerinit.

– Kellemes itt. Voltam már rosszabb helyeken is. Ez egészen kulturált bendő. Mondhatni steril. Szaga se nagyon van. Voltam olyanban, ami egy dögkúttal is felvette volna a versenyt. Szóval itt egész kellemes – hasra fordulva felkönyökölt, hogy lássa Viridist, Diluendit, és a becsorgó vizet. Erre Viridis – kisvártatva – csak annyit mondott:

– Várd ki az ökrendést.

– Szerintem beszélni kell – folytatta makacsul, mintegy ábrándozva Glicerini. – Nem hagyhatjuk, hogy csak így elmenjen az idő. A korábbi helyeken mindig beszélgettünk, vitatkoztunk. Könnyebb volt a várakozás.

Viridis nem mondott semmit. Glicerini forgolódott egy darabig, majd felállt, és a nyelőcsőhöz ment, hogy a lecsorgó vízben felfrissítse magát. Letérdepelve a vékony vízsugárba tartotta arcát, aztán a tarkóját, s így maradt valószínűtlenül sokáig. Csak akkor ugrott talpra, amikor Purgativus irányából neszezést hallott, mintha a suhanc élces megjegyzéseitől félne. Amikor azonban látta, hogy Purgativus nyugodtan fekszik a helyén, mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed, némi tétovázás után közelebb lépett Diluendihez, hogy jobban lássa a hátán egészen halvány, de ott is látható, apró harapásnyomokat. Csak néhány pillanatig merte nézni, gyorsan hátralépett, még egyszer megmosta arcát, vizet fröcskölt a tarkójára és Viridishez ment. Bizonytalanul áthajolt a válla fölött, hirtelen visszahőkölt, a szomszédságában leült, és azt mondta:

– Látom, nem alszol. Hát engedd meg, hogy kérdezzek még valamit.

Viridis nehézkesen, kelletlenül feltápászkodott. Kisimította szeméből előrehulló ősz haját.

– Csak röviden!

– Szóval – kezdte félszegen Glicerini. – Csak azért, mert én még ilyet nem láttam, szeretném megtudni… Azt a dolgot az Állat csinálta? – intett szemével Diluendi felé.

– Nem hiszem – válaszolta Viridis. – Legalábbis nem ez az Állat.

– Hanem egy másik?

– Nem ezt mondtam. Csakhogy ez az Állat nem, azaz szinte biztos nem. Szóval biztos, hogy nem Ez az Állat. Ha egy ekkora dög harap, nem marad az emberből semmi, nem?

– Talán barrakudák? Vagy piranják lehettek? Nem kérdeztétek meg?

– Ha megkérdezzük, válaszol? – kérdezett vissza Viridis.

– Ki tudja? Miért is ne válaszolna? Láttad. Nekem megmondta a nevét.

– Hát akkor talán próbáld meg! – javasolta visszafogott ingerültséggel Viridis, majd jóval csendesebben még hozzátette – Te nagyokos.

Glicerini megdöbbenve nézett Viridisre, aki mintha elszégyellné magát, lehajtotta fejét, majd a térdét masszírozta.

– Úgy beszélsz, mint Purgativus – mondta szemrehányón Glicerini.

– És az olyan nagy ügy? – kérdezte erre fáradtan, s most szelíden Viridis.

Glicerini töprengve járkált föl s alá. Egy ízben megpróbált felmászni a

nyelőcsövön, de az annyira meredek és szűk volt, hogy néhány méter után visszacsúszott. Amikor észrevette, hogy Viridis figyeli, feltápászkodott, és újra hozzá sietett.

– Inkább arról kellene kifaggatni, kik voltak a tanítványai. Nem gondolod? – és reménykedve bámult Viridis szomorú, fáradt, fűzöld szemébe.

nincs mondanivalóm

– Te nem bírsz megmaradni a bőrödben, ugye? Tőlem vársz tanácsot? Hát nem látod, hogy én már leszámoltam ezzel az üggyel!? Nem tudtam meg semmit; amit tudtam, azt is elfelejtettem; amit nem felejtettem el, abban sem vagyok biztos. Ne csodálkozz, ha zaklatsz. A kérdéseiddel olyasmire emlékeztetsz, amire nem szívesen gondolok vissza. Minek tudnom, hogy kik voltak Diluendi nebuloszai? Mi hasznom származik belőle? Épp most tudjam meg, merre kellett volna mennem, amikor már nincs mondanivalóm? Se neked, se másnak! Ha egyáltalán Diluendi igazat mondott – s itt Viridis egészen lehalkította hangját és szinte Glicerini füléhez hajolt. – Hátha hazudik, úgy értem magának is. Érted? Azért, hogy ne kelljen szembesülnie a helyzettel. Ki tudja? Hátha nem is akkora hülyeség, amit ez a nagyhangú kölyök mond! És ha Diluendi tényleg dilis? Ha csak képzelte az egészet? Mit gondolsz?

Glicerini félrehúzódott, távolabb lépett Viridistől, és bizalmatlanul nézett vissza rá.

– Igazad van – mondta. – Aki így gondolkodik, jobb, ha csöndben marad, jobb, ha nem oltja másokba a kételyeit. És jobb, ha nem keres magának nebuloszt sem. Zrikáljátok csak egymást azzal a hülyegyerekkel!

Erre, percnyi szünet után, Viridis csak annyit szólt:

– Hát nem megmondtam, hogy nem érdemes diskurálni?

Glicerini kétségbeesetten gondolt arra, hogy küldetése egyre távolabbinak tűnik, halasztódik, hiába telnek az évek, jön ökrendés ökrendés után, semmivel sincs közelebb. Mihez is? Ó, ha egyáltalán tudná, közelebb van-e?, vagy távolabb?, haladt-e akár egy jottányit is?, vagy csak hátrált? Szorongva gondolt arra is, hogy az elmúlt időkben egyre több és több Viridishez hasonló aposztatát látott. S nebuloszt egyet sem!

Hirtelen felindultságában odaugrott Diluendihez, felnézett az alvó Purgativusra, majd a cipóvá zsugorodó férfinak izgatottan súgta:

– Bocsáss meg, ha zavarlak, de úgy gondolom, te választ adhatsz nekem valamire, amit tudnom kell. Nem kell megmozdulnod, rám nézned se. Elég, ha igennel-nemmel válaszolsz, vagy legalább egy szót mondasz – hadarta Glicerini, mint akit kíméletlenül sürget az idő. – Azt mondtad Purgativusnak, hogy voltak famulusaid. Akkor tudnod kell, merre találok én is! Olyanok, akik gyötrődnek a tudásszomjtól! Gondolkodók, érzők, olyanok, akik meghallgatnak engem is, s nem ilyen hőzöngők, mint ez a trágár pubi! Látod, itt van Viridis! – súgta egészen közelről. – Nem mond semmit. Nem tud semmit, vénségére aposztata lett, s nem ő az első, aki így járt. Te is láttál már ilyet bizonyára. Te sem akarhatod, hogy még több Viridis meg Purgativus legyen. Segíts kérlek! Mondd meg, kik voltak a famulusaid?

Diluendi szaporábban vette a levegőt, halántékán alig láthatóan Glicerini neuraszténiájára rezonáltak a hajszálak, sebhelyei pedig vörösebbé váltak. Ezekből a jelekből tudta Glicerini, hogy hallja őt. Várt még egy kicsit, majd újra a füléhez hajolt:

– Kérlek!

Diluendi nehézkesen szuszogott, mint aki erőt gyűjt, végül alig hallhatóan egyetlen szót nyögött ki:

– Gyerekek.

– Köszönöm – mondta sietve Glicerini. – Hálásan köszönöm! – s olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná ragadni Diluendi kezét, de aztán zavartan összedörzsölte tenyerét, hátrébb lépett. Majd ismét közelebb hajolt, és újra azt mondta: – Köszönöm! – s végül izgatottan körbejárt, mintha lólépésekkel ugrott volna át megannyi jövőbéli leviatánt, planktonevő-cápát és sasráját; mintha mérföldekkel, fényévekkel került volna közelebb elképzelt nebuloszaihoz, famulusaihoz, bárkihez-bármihez, aki-amely bojtárja vagy célja lehet.

Viridis fanyar, kissé lenéző mosollyal, lopva pillantott felé. Glicerini puhán, fürgén, hangtalanul, mint egy puma, ugrott hozzá:

– Hallottad?

– Nem – vágta rá sietve Viridis. – És eszedbe ne jusson megmondani! Nem akarok hallani róla! Én már nem megyek sehova. Nekem jó itt.

– Hát persze! Mindjárt gondoltam! – mondta mintegy magának Glicerini, ahogy tovább járkált. – Miért is nem jutott eszembe?

mint a tintahalak

Viridis lefeküdt, és a bárzsing felé fordult. Glicerini még sokáig járkált, végkimerülésig. Újra meg újra Diluendihez akart menni, újabb és újabb kérdéseket feltenni. „Mi mindent tudhat ez az ember! Elgondolni is csodás!” – gondolta, de valahányszor a közelébe ért, meggondolta magát. Tiszteletlenségnek, tolakodásnak és telhetetlenségnek érezte volna. Végül a bárzsing közepén, a víztócsa mellett ücsörögve igyekezett minél aprólékosabban elképzelni, milyenek is lehetnek a famulusok, ahogy Diluendi mondta: „a gyerekek”; mihez is hasonlatosak leginkább?, olyanok, mint a tintahalak?, áttetszően tiszták, akár a medúza?, frissek-törékenyek, mint a sarki vizek hínárfonatai?, titokzatosak, mint az óriási, önmagukra zárt Vénusz-kagylók?; csak egy-két példány van belőlük, akár a bojtúszós-halakból, vagy valahol oly sokan várnak, mint odafent az Ókeánosz hullámai?, valahol talán oly tömegesen tenyésznek, mint a korall-atollok garnélái? – s míg efölött lamentált, ledöntötte az álom. Feje a nyelőcsőből csorgó patakocska vizébe toccsant, lába a pocsolyába lógott; karja szétvetve a hátán feküdt, mint aki a bárzsing tetejéből hullott oda. A váratlan boldogság fáradalmával, öntudatlanul, abesszikus mélységben aludt. Nem álmodott.

– Ébredj, te balfék! – üvöltötte Purgativus, és a bokájába rúgott.

Glicerini fájdalmában odakapott, de amint felült, látta, hogy az egész bárzsing vibrál, rázkódik, oly erősen, hogy a pocsolya vize millió ráncot vet, apró vízcseppek röppennek ki belőle, és a nyelőcső vize sem folyik a pocsolya felé, hanem golyócskák formájában ugrándozik, mint egy tűzforró spatnin.

– Mozdulj már, ha nem akarod kitörni a nyakad! – rivallt rá Purgativus, és az épp csak felálló Glicerinit oldalra lökte, majd odaugrott a nyelőcső torkolata előtt tehetetlenül zötykölődő Diluendihez, akinek már ahhoz sem volt ereje, hogy összekuporodjon; kezét-lábát lóbálva, akár egy szalmabáb, a hátán csúszkált, dobálódott a bárzsing padozatán. Purgativus megragadta a csuklóját, s kíméletlenül, mint egy zsák krumplit vonszolta hátrafelé, majd durván felrángatta egy oldalsó kitüremkedésre, melyen némi kapaszkodó is akadt. Viridis messzebb, szinte láthatatlanul lapult meg, felkészülve a legrosszabbra. Glicerini a rázkódás erősödésével elvágódott, és visszacsúszott a pocsolyához, s minthogy a bárzsing egésze kezdett előredőlni, lassan, de biztosan csúszott a nyelőcső felé. Ösztönösen is a többieket igyekezett követni, s a hátsó traktus felé mászott, próbált oldalra kapaszkodni, de ez nem sikerült. Közben Purgativus biztosnak látszó helyet talált a kitüremkedésen, s hevesen rángatta felfelé Diluendit, aki fájdalmában (majd kiszakadt a karja) jajveszékelt. A következő pillanatban rémületes horkantással egészen parányira zsugorodott a bárzsing belseje, majd valószínűtlen erővel előre lőtt mindenkit, aki benne volt.

távolodó moraj

Glicerinit akadálytalanul sodorta el, és az ugyanakkor beszűkülő nyelőcső kürtőjébe préselte, még pedig keresztben, hogy a gerince majd eltörött; Diluendit csak a lökéshullám első pillanatában bírta megtartani Purgativus, azután elváltak, máskülönben Diluendi karja tőből szakad ki. Az a tizedmásodpercnyi pillanat is elég volt, hogy Purgativust is magával rántsa. Így a fájdalomtól félájult Glicerini csupasz testének a következő pillanatban Diluendi vékonyabb, szálkásabb teste csapódott, mint egy gerenda, de szinte ugyanakkor érkezett Purgativus bumerángja is. A három test egymásba gabalyodott a hatalmas lökés és a szűk hely miatt, a szájuk vízzel telt meg, reccsenés hallatszott, jajveszékelés és távolodó moraj. Amikor a bárzsing néhány másodperccel később váratlanul, s éppoly hirtelen, ahogy összehúzódott, most kitágult, mintegy elengedve a három testet a nyelőcső satujából, mindhárman visszacsúsztak a bárzsing közepére, bele a pocsolyába, ahol már tízszer annyi víz volt, mint a lökés előtt; a nyelőcsőből tódult a víz, a bárzsing falának remegése lassan megszűnt.

Amikor Glicerini magához tért, látta, hogy Purgativus deréktól fölfelé a vízben van, egész felsőteste elmerül a bárzsing alján hullámzó löttyben. Próbált megmozdulni, de nem sikerült.

– Hát nem látjátok? Megfullad! – kiáltotta Viridis. Ám Diluendi máris odacsúszott, törött kezét, mint két slagot vonszolva maga mellett, és ráharapott Purgativus kezére, majd lassan araszolva oldalra, mint egy megdöbbentően kövér gazellát cipelő, sánta hiéna, kivonszolta a vízből, lábával, akár egy mosóteknőt, megfordította.

Purgativus feje valószínűtlen szögben bicsaklott oldalra. Nem mondott több trágárságot. Diluendi a tökéletesen letaglózott és lebénult Glicerinire nézett, majd visszahanyatlott.

Nem érezte, mennyi idő telt el, hónapok vagy percek. Glicerini szeme ismét nyitva volt, újra látta a bárzsing oldalán kétségbeesetten csimpaszkodó Viridist, a tőle karnyújtásnyira fekvő Diluendit, és a hófehér, halottnak tűnő, újra a vízbe csúszott Purgativust. A bárzsing megint remegett.

– Menjetek! A fenébe is! Menjetek onnan! – kiabálta Viridis. – Nincs vége! Lóduljatok már!

Glicerini mozdulni próbált, de ezúttal sem sikerült. Diluendi feléje araszolt, s még mielőtt a bárzsing újra előredőlt, sikerült lábával átkulcsolni Glicerini derekát, aki csontig hatoló fájdalmat érzett, de mielőtt felüvöltött, a bárzsing összehúzódott, még kisebbre, mint az előbb, s újabb lökéshullám dörrent fel. Glicerini és Diluendi összegabalyodott, Purgativus úgy tört ketté, mint egy hurkapálca, sötét lett, víz borított el mindent, s amikor Glicerini újra magához tért, odakinn volt, a nagyvízen; háton fekve lebegett, míg hátulról valaki görcsösen markolta a haját; „Mozdulj már! Ébredj föl!… Mozdulj már! Térj magadhoz!” – gondolta kétségbeesve Diluendi, míg lábával tempózott, a foga között pedig Glicerini üstökét tartotta.

– Ki vagy? – kérdezte Glicerini.

„Én vagyok az, Te szerencsétlen! – gondolta Diluendi. – És kérlek, mozdulj meg! A lábaddal vagy a kezeddel!”

Glicerini, bár nem tudhatta, Diluendi mit kér, mégis, akár egy alázatos kisdiák, próbálkozott, de nem érzett semmit, és nem mozdult egy porcikája sem.

– Kint vagyunk, ugye? – kérdezte.

„Ja. Az Állatból kint. Amúgy nyakig a szarban.”

– Láttad az Állatot?

feszítő-húzó erő

„Nem, nem láttam! De kit érdekel az most! Örülhetünk, hogy életben maradtunk” – gondolta Diluendi. Glicerini azonban – bár látta az aranysárga eget, a csaknem tökéletesen csöndes víz apró fodrait maga körül – úgy érezte, hogy halott. Nem érezte Diluendit, a vizet, csak valami feszítő-húzó erőt a tarkóján.

– Milyen a víz? Kellemes? – kérdezte kisvártatva Diluenditől.

„Jéghideg. Hamarosan megfagyunk.”

– Én nem érzem hidegnek – állapította meg Glicerini. – És melegnek sem. Lehet, hogy mégiscsak meghaltunk?

„Ó nem! Én legalábbis biztos nem – gondolta Diluendi. – De veled valami nincs rendjén.”

– Tudom. – jelentette ki Glicerini nagy bölcsen. – És most, mitévők legyünk?

„Hogy mitévők legyünk? Hát nekem határozottan olybá tűnik, hogy nem tehetünk semmit. Várunk, amíg bírjuk. Várunk egy másik Állatra” – gondolta Diluendi.

– Nekem így is jó – mondta Glicerini. – Nem kell másik Állat. Másik ökrendés.

„Neked jó így, hát persze – gondolta Diluendi. – Tisztában vagy vele, hogy én tartlak fenn? A fogaim közt tartlak, akár egy kutya a kölykét! A szám a hajaddal van tele! Neked is csak addig jó, amíg tartlak. Amíg nem beszélek. Ha elfogy az erőm, elsüllyedünk, és megfulladunk mind a ketten.”

Glicerini gondolkodni próbált, de csak képek, gondolatfoszlányok ugrottak be, gyors egymásutánban, egy innen, egy másik onnan; zavarosan, bizonytalanul, és se egyik, se másik, kép vagy gondolat nem volt már hatással rá.

– Akkor most Viridis egyedül maradt, ugye? Az Állatban.

„Feltehetően” – gondolta Diluendi.

Glicerini hallgatott, majd hosszú időre ismét elájult. Diluendi minden erejét összeszedve tartotta, amíg lehetett. De néhány óra múltán néha víz alá eresztette Glicerini fejét, s bár a szíve mélyén ő sem akarta, hogy egy új Állat járjon arrafelé, ahol kettejük összefonódó, meztelen, lesoványodott, összetört teste úgy lebeg, mint egy félbetört árboc, mégis a láthatárt kémlelte, félszemmel, hátha meglátja valahol, ahogy vastag, dupla vízpárát fúj maga előtt a Leviatán.

Alkonyodott, amikor Glicerini újra magához tért. Az Ég aranysárgája lila lúdbőrzésbe, szederjességbe csapott át, mint a két férfi ajka is. Glicerini úgy lógott Diluendi szájából, akár a hínár. Diluendi korpusza reszketett, egyre és egyre magasabb frekvencián; olyannyira, hogy vele rezonált Glicerini teste, és a köröttük ringó víz is. Ekkor már hol Glicerini, hol Diluendi feje bukott a víz alá. Mintha lassan, fáradtan, az esélytelenek lomhaságával birkóztak volna. Ahogy egy láncáról elszabadult bóját hengerít maga előtt a dagály.

– Honnan vannak rajtad azok a sebek? – kérdezte megélénkülve Glicerini.

„Ne beszélj! Nem bírlak tartani. Beszéd helyett inkább próbálj mozogni! Néhány tempó is sokat segítene” – gondolta Diluendi, de hiába. Glicerini hadarva, gyorsan beszélt, mintha még a lába is megmozdult volna, mint akibe készül visszatérni az élet.

amíg süllyedek

– Elengedhetsz, csak mondd meg, honnan vannak rajtad a harapások? Mondd meg, és engedj el! Mindketten elsüllyedünk, megfulladunk. Megtetted, amit kellett, most már elég. Engedj el, hátha amíg süllyedek, arra jár egy Állat. Hátha nebuloszok közé süllyedek! De előtte mondd meg!

Diluendi hallgatott, és még görcsösebben harapta Glicerini csutakját.

– Kérlek! Kik voltak?

– A nebuloszok – felelte Diluendi, és anélkül, hogy akarta volna, már nem jutott idő, hogy újra ráharapjon Glicerini csutakjára, aki búcsú és szó nélkül eltűnt a víz alatt.

kép | shutterstock.com