BOLYONGÁS HAJNALBAN – PENTEKONTERÁN

Hajnal Mártonnak nevezem, s ahogy nézem – ujjbegyemmel mintha tapintanám is –, van-e már, legalább indulás előtt hihetem-e, hogy erős és megbízható, ő kajánul rám mosolyog: van, de nem tudhatja, alkalmas-e végiggaloppozni és bukdácsolni a neki szánt kalandokon. Ismerhetem: nem elég képlékeny. Nem várhatom, hogy híres elődeihez hasonlóan majd könnyűszerrel idomul a helyzetekhez, és bármikor alakot, maszkot, életkort, hitet cserél. A nagy utazók, hajósok és más alteregók pedig legelőbb is bámulatos hajlékonyságukkal aratnak sikert. Szóval meggondoltam-e választásomat? Meg, bólintok, és mulatságosnak találom, ahogy fénye vesztett szemünkkel egymásra villanunk.

Hát ha meg, akkor jó.

S már látom: éppen a zúgó-vibráló monitor előtt ül – ott rostokol már egy órája, és a 12 pontos Times New Roman betűsorok szépen gyarapodnak is –; azt ígérte, legkésőbb holnap estig elkészül a cikkel, de most, mint egész életében, ösztönösen iparkodik mielőbb végezni – megcsinálni határidő előtt úgy, hogy a szövegben ráadásul nyoma se legyen az űzöttségnek. Utálja a hevenyészett munkákat, a könnyű csuklómozdulatokkal odavetett, ormótlan alakzatba összedobált és aztán túlcsomagolt – rendszerint a sietősség közben locsogóssá lett – írásműveket, és hiába tapasztalta akárhányszor – elgondolhatatlanul sokszor –, hogy a pontosság, hát még a lelkes és lendületes túlteljesítés gyanúba keveri – látnia kellett, hogy a komoly és elfoglalt emberek mind kéretik magukat, és halasztásból halasztásba zuttyannak, úgy odázzák teendőiket, mintha kamatoztatnák idejüket, agyafúrtan kivárnak, visszatartanak – és lenézik az ő ostoba iparkodását – hová, hová oly nagy hévvel?! –, hiába, húszévesen is hiába fogadkozott, hogy most aztán nem adja be elsőként az évfolyamdolgozatát, és nem az első vizsganapra iratkozik, hiába türtőztette magát – valahogy sohasem sikerült kimaradnia az élmezőnyből. Nyargalásból újra meg újra világcsúcsot állított. Nevetséges. Mint egy kisgyerek a rongyos-rojtos alvórongyáért, úgy nyújtózkodott az ég csücske felé, s olykor beleszédül az örömbe, hogy már fogja, szorítja – kapaszkodhat valamibe.

Mégis: kényelmetlen és zavaros ez az űzöttség, ha a hajrá közben hússzor is ellenőrzi az írásjeleket és ékezeteket – kéjenc módra olvassa és ízlelgeti a saját szövegét, pedig sohasem fenyegette az öntetszelgés vagy a grafománia. Adódott, alakult, hogy ezt-azt ír is, most éppen olyasmit, amihez hosszú évek óta a legkevésbé vonzódik: publicisztikus esszéfélét. Ráadásul a harmadik hete gerjesztett-gyűrűztetett Aszódy-ügyet súrolja majd – s már ez a „súrolás” is ellenszenves. Ennél csak a belemerülés undorítóbb. Kötelességből, dacból, hülyeségből fogott az írásba, ez tagadhatatlan. Mert hamis lett volna elhessegetni a felkérést. Gyávaság-gyanús. Nem mintha bárhogyan részt venni az aktuális-divatos szájalásban tetszetősebb. S mégsem lehet, hogy sehogyan se tegyen, hogy semmit se válasszon. Maholnap hatvanéves, de kamasz-aggályokkal bajmolódik, kamasz-romantika fűti – és mindezt még túlontúl gyengéd öniróniával is figyeli. A kérdésre, hogy ugye, ő gyerekkora óta ismeri Aszódyt, könnyű volt válaszolni: nemcsak egyszerűen ismeri. Tizenöt-tizenhat évesen a legjobb barátok voltak, vérrel ugyan nem pecsételték meg életre szóló szövetségüket, de az a szövetség most is kötelez. Mire? Nyilvánosan nem lép fel Aszódyval szemben. És nem hiteti el magával, hogy ennek a hordószónokló, uszító Aszódynak vajmi kevés köze van a régi Aszódy Vilmoshoz, ahhoz a fiúhoz, aki megszökött otthonról, megpattant az iskolától, és az egész világ ellen lázadva beállt matróznak – maradt-e sejtjeiből csak egy is, egyetlenegy? Időközben kicserélődött a bőre, húsának, agyának minden darabkája. Vagy harminc kiló rakódott rá, és az egykori vastag, cserepesre rágott szájból vékony, gonosz görbület lett. Ez igaz, s mégis kevés, hogy elhitesse: már nem ugyanaz a fiú.

Sötét volt még, nem is derengett – hajnali kettő volt vagy négy, mindegy, nemritkán ilyenkor hallja a saját hangján a legtisztább-élesebb, kerekded mondatokat, aznap például a szenvelgés nélküli kijelentést, hogy az. Ugyanaz az Aszódy Vilmos. Nem a fiú tűnt el, hanem az egykor hirtelen és mindjárt szenvedélyesen fellobbanó, kölcsönösen lángoló szeretet. A barátságuk, réges-régen. Az efféle, úgy látszik, könnyebben elpárolog – az ember bámulja a hűlt helyeket. Rutin nélkül ámuldozik a tulajdon veszteségein –, de amire a barátság kötelezett, mint az aszfaltra köpött rágógumi-maradvány, megtapad.

És akkor támadt valami ötlete – úgy ír, hogy tapasztalt hajósként kikerüli az együttcsaholás veszedelmét meg az előkelő hárítás, a fennen lebegés pózát is. Végtére műve a szívének legkedvesebb, mert maradéktalanul az ízlése szerint szerkesztett folyóiratban fog megjelenni – tud-e élni a kivételes lehetőséggel? Így aztán ott ült reggel a monitor előtt – csak semmi kapkodás, egyetlen könnyen kínálkozó fordulat, túl hamari kötés se maradjon! –, a teleírt első oldalt kinyomtatta és a klaviatúra fölé tette, odakerül majd a második oldal is – kilenc óra tájban a kép bal fölső részén láthatatlan lett a három sornyi eszközjel és a szöveg, tíz perccel később már csillogó, semmit sem mutató tükörre nézett. A délkeleti fekvésű szobába besütött a nap – átköltöztetni vagy elfordítani a számítógépet bajos lett volna, és az ablakra futó, felkötözött növény miatt a függönyt sem lehetett egészen behúzni. Egy órába is beletelik, mire a lenge, krémszínű anyag valamelyes árnyékot vet, addig le kell mondania a gépről. Nem játssza el újra balsikerű számát kifeszített lepedővel, plafonról lógatott esernyővel, a széke támlájához kötözött szalmakalappal, inkább visszacsalinkázik a régi módszerekhez: papír, toll, a leírt szavak áthúzása, a javítások áthúzása, a sokszorosan áthúzott, a beszúrásokkal, a fölé- meg aláírásokkal rondított szöveg tisztázása, aztán a tisztázás tisztázása, újra meg újra – húsz évvel korábban elképzelhetetlen volt számára, hogy másképpen is lehetne, ódzkodott a gépesítéstől, és a tapasztalatai csak megerősítették tartózkodásában: a szövegszerkesztőt használók még hanyagabbnak bizonyultak. Aztán valahogy csodálatosan megpuhult az a reflexes, feszítő dac benne, a szerkentyűt egyszer csak magához szelídítette, elemi higiéniai eszközzé alakította, és rádöbbent: hangszerré is. Már régen úgy pötyögteti a klaviatúra billentyűit, mintha zongora segítségével komponálna – de most káromkodott, és kilépni készült, amikor a csillogó, szürke üveg mögött megjelent a régi Aszódy, még mutáló hangját is felismerte: hozzá beszélt, persze a tizenhat éves Hajnal Mártonhoz, bár saját magát nem látta a Sopron környéki turistaház előtt – mert vakmerőn ott ültek azon a kőkorlát-csonkon, alattuk húsz méternyi szakadék, belelógatták a lábukat, fejük fölött a felhőtlen égen annyi csillag, mintha planetáriumi bemutatón volnának. És telehold volt.

Szeptember közepén járhattak, épp csak elkezdődött az iskolaév; második szeptemberük a gimnáziumban – Aszódynak több nem is lett –, az osztálykirándulás pedig akkor maradéktalanul betöltötte rendeltetését: ahogy a tanárok mondták, összekovácsolta őket – igaz, a többiektől meg mindjárt elválasztotta a szövetségeseket. Áruló akkor mégsem akadt. Voltak, akik éjszaka cigarettáztak az ablak alatt, a huszonkét ágyas terembe pálinkát is csempésztek, újságból kivágott pornóképet mustrálgattak a zseblámpák fényénél; akkor pornóképnek gondolták; és elszántan röhögtek, ők meg kilopakodtak beszélgetni. Egyforma, indigókék tréningfelsőt viseltek és zöld tornanadrágot. Vékony, csupasz lábszáruk összevissza kalimpált a mélység fölött – véletlenül se ritmikusan, főként nem egymás ritmusához alkalmazkodva. A vakítóan csillogó monitoron most azt mondja Aszódy: karakk, brigg, klipper, és megint: karakk, brigg, nef, gaff – mint valami madár. Sűrű, göndör, sötétbarna hajához is úgy kapkod, a homlokába lógó tincset úgy babrálja, mintha tollászkodna. Karakk, karakk – semmi kétség, hajókról beszéltek akkor is – pontosabban csak Aszódy, ő meg odaadóan hallgatta a szakkifejezésekkel zsúfolt előadást, de időről időre sikerült meglepnie a fiút egy-egy értő megjegyzésével – így kezdődött a barátságuk: az évnyitó utáni csüggesztően hosszú és tartalmatlanul tekergőző osztályfőnöki órán Aszódy álmodozva rajzolgatott, ő meg a papír fölé hajolt, és megkérdezte: pentekontera lesz? Micsoda? – horkantott Aszódy olyan ingerülten és hangosan, hogy a tanár rájuk szólt. Gőgösen élvezte akkor a tudálékosságát, amint sikerült kellő lazasággal odavetnie – pentekontera! A szó ennyi idő távlatából is telitalálat –, szerencséje volt, kivételes szerencséje! Bárcsak találhatna most efféle varázsszót. Pentekontera! Micsoda? Amit rajzolsz… Hát nem?… legalább ötvenevezős hajó … nem azt rajzolsz? Ötvenevezőset… az a pentekontera… amivel az argonauták indultak az aranygyapjúért…; öt másodperc alatt Aszódy hihetetlenül tömény és feszült drámát élt át, megeshetett volna, hogy azonmód leüti őt, fojtogatni kezdi, és a közbeavatkozókat is bántalmazza – ha elragadja a hév, biztosan nem kíméli meg kövér, a csípőficamtól bicegő, billegve járó osztályfőnöknőjüket sem –, de a rajongás győzött. Aszódy arca hirtelen megnyugodott, ugyanakkor a szemében fellobbant a szenvedélyes kíváncsiság – azt jelenti, hogy ötvenevezős? ennyi? görögül így mondják? –, s hogy ő magabiztosan bólintott és álszerényen hozzátette: véletlenül tudom, egyből meg is hatványozta könnyedén szerzett tőkéjét.

Aszódy évvesztesnek számított, októberben töltötte be a tizenhatot – nem látszott idősebbnek Hajnalnál, s bár szaggatott történeteiben sejteni engedte, hogy a korabeli fiúknál jóval többet és különösebbeket élt át, hogy felnőttnek is elegendő tapasztalatot gyűjtött, valójában keveset mesélt a családjáról. Remek érzékkel csak jelezte, hogy egy-egy kijelentése, fogadkozása, terve mögött nagyszabású drámák feszülnek – minden kusza, elharapott vagy eleve hiányos mondata izgalmasan örvénylett. Azt is akkor, a Sopron környéki turistaház korlátmaradványán gubbasztva suttogta, hogy ha tengerész lesz – mert az lesz, ha kell, megszökik és bujkálni fog –, szóval ha maga mögött hagyja ezt a világot, azzal megbosszulja az apja erőszakos halálát is. Hajnal addigra valahonnan – nem tőle – tudta, hogy Aszódy apja ’57-ben agyonlőtte magát a szolgálati fegyverével. Politikai oka volt-e az öngyilkosságnak? – erről senki sem beszélt, mintha akkoriban fel sem merült volna a kérdés, hogy ha valóban a politika lökte a halálba, vajon az ’56-ban, esetleg még előbb elkövetett vétkei gyötörték, vagy éppen ellenkezően: lázadása miatt félt a megtorló hatalomtól. Mintha az a lövés, az elképzelhető agyvelőloccsanás, vér és füst, az egész brutalitása – látta-e Aszódy a képet? – elegendő magyarázat volna. A fiú „bosszúja” meg az „erőszakos halál” nem rítt ki az enigmatikus mítoszból. És a rejtélyes őrnagy szerepe sem, akit Vilmos csak nagy ritkán, akkor is kényszeredetten említett – Tatának nevezte –, pedig afféle védelmező angyala – gyámja is? – lett a félárva fiúnak. Lehet persze, hogy komikus angyalt emlegetni vele kapcsolatban, mert Tata öreg, köpcös és kopasz volt, egyenruháján több sorban fityegtek a kitüntetések, és olyan trottyosan kacsázott, ahogy a magas rangú szovjet tisztek – de lehetett ez a sohasem látott Tata karcsú, dús hajú, filmszínész-forma férfi is – mindenesetre tény, hogy Aszódy „szökését” elsimította, sőt, a fiút úgy vezette-zárta törvényszabta karámba, hogy a befogott jószerivel észre sem vette, mert a szívdobogtató lázadásból, a tengerész-kalandból egyszerre csinált különös és ultraszabályos pályakezdetet. Éppen csak megvolt az évzáró – Aszódy, mint máskor is, gyenge négyesekkel végzett –, és indult a nagyanyjához Ráckevére, Hajnalt is hívta, ígérte, hogy kipróbálhatják együtt a maga eszkábálta guffát. A guffa gyakori emlegetése méltó visszavágás volt a pentekonterára – persze, nevezheted őshajónak… kezdetleges vízi alkalmatosság… de számítsd bele, hogy egyedül csináltam… teljesen egyedül, és úgy, ahogyan leírták… ki akartam próbálni, és meg is csináltam… majd meglátod… favázas, az oldalát sásból fontam, és bőrrel is bevontam… különben kerek… de ha te is azt mondod, hogy olyan, mint egy teherautó gumija, agyonütlek – olyasféle volt, csakugyan, de Hajnalnak tetszett. Két éjszaka aludt a ráckevei nagymama konyhájában, bár éppen hogy nem aludtak ott: kiszöktek éjszaka is a Duna-partra. A guffát ott rejtette el Aszódy, és a második titkos lopakodáson, pontban éjfélkor mondta, hogy ő most eltűnik, mert elérkezett az idő, amikor indulnia kell, beváltani a fogadalmát. Egyedül Hajnalnak árulja el, hogy meglép, de ne kérdezzen semmit, nem, többet már nem kotyoghat ki, veszélyes – és ha bárki – felemelt mutatóujjal ezt megismételte: bárki – tudakozódik majd utána, ha faggatják őt, hogy hová lett a barátja, tagadjon. Sejtelme sincs. Nyugodtan megjátszhatja az aggodalmast, akármit megjátszhat, csak tengerészetről, hajókról – még a guffáról se beszéljen. Sohasem kérdezték Hajnalt, nem is volt semmiféle nyomozás, mert mielőtt Aszódy eltűnt – úgy mondta: megszökött –, levelet írt a Tatának, és a védangyal felvetette egy lengyel iskolahajóra, ahol a szovjet haditengerészet utánpótlását képezték. A Tata nyilván tudta, mivel és hogyan kell Aszódy anyját lecsendesíteni. A nő zokszó nélkül tűrte fia elvesztését – a fiút pedig nem különösebben rendítette meg anyja korai halála – de a hajóséletéről később semmit sem mesélt Hajnalnak. A hatvanas években még sűrűn találkoztak, párszor összefutottak később is – jó lett volna, ha Aszódy csak egyet villan felé, és azt mondja: guffa. Vagy ha akkor kurrogat: karakk, karakk, meg brigg, nef, gaff. De semmiféle hajót nem emlegetett. Világgá szökése után vagy tíz esztendővel már derengett Hajnalnak, hogy ők ketten tévedésből lettek barátok. Aszódyt tizenhat éves korában is jobban izgatták a hajók – kivált a harci hajók – szerkezetei, mint a hajóval megközelíthető titkok. A görögtüzet okádó bizánci drómonok trükkjein meg a sárkányfejes viking hajók pusztításain éppúgy mulatott, mint a torpedórombolók sikerein vagy az atomhajtású repülőgép-hordozók teljesítményén. Vajon egyszer is elképzelte-e a némán húzó pentekonterát? Héroszok, félistenek összjátékát?

A hatvanas évek végén – átnyúlt talán már a hetvenesek elejére? – földrajz-rajz szakon végzett a tanárképzőben, de a főiskolára is csak munkaköri kötelességből jelentkezett: kiadói szerkesztő, nagyon hamar főszerkesztő lett, aztán osztály- és műsorvezető a televízióban – mire negyvenedik évét betöltötte, már biztosan sehol senki nem kérdezte, mit tanult, mihez ért; még teniszezni járt, és reggelente zöld tornanadrágban futott a Pasaréten. Látta és élvezte, hogy a környékbeliek ráismernek. A futás is többszörösen hasznosult. Gyakran adott interjút, és nem mulasztotta el, hogy az ifjúkorát meghatározó tengerész-epizódról szóljon – „bejárhattam a fél világot… többet láttam, tapasztaltam, mint amennyit akkoriban lehetett. Sohasem bántam meg, hogy ellenzéki voltam… igen, ellenzéki, sőt esküdt ellensége a diktatúrának… jóformán még gyerek, de azért értettem, hogy az édesapámat ’57-ben halálba hajszolták… fel kellett lázadnom… és most is csak azt mondhatom: nem bántam meg, hogy a hitemet követtem. Azt tettem, amit a becsület követelt” – azokon az újságfotókon még jóképű fickó. A legutóbbi, minden korábbinál sikeresebb-botrányosabb fellépésekor nehézkesen fél térdre ereszkedett – a minden bizonnyal még nehezebb feltápászkodást már nem közvetítette a televízió egyik csatornája sem –, a hangosításnak fel kellett készülnie a jelenetre, mert Aszódy bal kezébe fogta akkor a fáklyát, jobbját a szíve fölé tartva esküdött a tiszta, az idegenszívűektől megtisztított Magyarországra, és szavait meghallotta, sőt visszhangozta a hatalmas tömeg.

A monitoron most úgy gubbaszt, mint annak idején a kőkorlát-csonkon. Sötét hajához kapkod – de madárváltozatban nem nyugtalanul, inkább csak bután. Olyan öntelten ül – valósággal elterpeszkedik – abban a szürke csillogásban, mintha nem a napfény, hanem ő maga űzte volna el a betűket. És nemcsak butának – a műragyogásban hamisnak is tűnik, megvékonyodott és meggörbült szája szögletében ugyanaz a diadalmas gonoszság vigyorog, amit a híradóképek is megmutattak: élvezi a filmezést – talán az ellenséges hajók felgyújtásának-felrobbantásának látványánál is jobban élvezi az aktív népszónok, a médiasztár-szerepet.

De Hajnal tiltakozik. Nem, nem volt tévedés a barátságuk. S ha Aszódy nagyzolt, rejtélyeskedett, ha csúsztatott – még ha hazudott is, a kíváncsisága és a szenvedélye nem lehetett megjátszott. Ötvenevezős? – úgy kérdezett vissza, mintha szívszorongva-elszántan maga is átkelni készülne a Boszporuszon. Ötvenevezős? – először épp ezzel az ámuló kérdéssel – most hazudná el? – ültek be együtt a pentekonterába. Így hát fitymálva butának mondani nem kevésbé ostoba kitérés, mint elhinni, hogy ennek az Aszódynak vajmi kevés köze van a kamasz Aszódyhoz.

Hogy a vastag, duzzadó szájszegletben is ott bujkált már a rontás-készség? Hogy ha Hajnal kevésbé naiv, könnyűszerrel leleplezi a maszatolásokat? – ÁVH-s volt az apád, vagy felkelő? kínzott is, vagy csak feljelentett? és ki az a Tata, miféle őrnagy, és kinek engedelmeskedtél a lengyel iskolahajón? mondd, mibe törtek ott bele? legalább a tengerekig eljutottál? a Boszporuszig? –, de egy valaha volt barátságból nem fabrikál esettanulmányt. Azt sem. Elég, hogy nézi az árnyékolódó monitort, s ahogy a virtuális Aszódy egyre virtuálisabbá mélyül. Süllyed le, húzódik befelé, és zsugorodása közben nem sűrűsödik, inkább foszlani látszik. Ahogy a fehér keretben a szürke betűk élesednek, a madárárnyból alaktalan emlékfolt lesz – már az sem, nem, annyi sem. Tárgyilagosan, észlelhetően csak az elmentett Times New Roman betűsorok mutatkoznak. Most folytathatná, ahol megakadt.

A Bolyongás hajnalban című novellafüzér első darabja.
képek | Joan Miró