VISZONYLAG RÖVID PÓRÁZON
1992 nyár
A legjobb szagok nyáriak. A napsütötte gyerekfej, ahogy a még pihés haj és a gyönge bőr átforrósodik, ott érezheted a napszagot, föld- és égszagot, a leglégiesebb testszagot; vagy a paradicsom szaga, mikor éretten letéped a tőről – oda hajolj, a paradicsom köldökéhez, ahol elvált a zöld szártól, erős és telt illat, fűszeres is, de rafinéria nélküli, mintha a Paradicsom szaga volna.
kukákból összevadászott öltözékben
Most még nincs nyár, télutón-tavaszelőn járunk, a nyár-szagokat, mint a történeteket, képzelem, de a képzelet – az enyém legalábbis – nem száguldozhat kötetlenül, nem ugrálhat szertelen-szabadon. A valóságos helyzet viszonylag rövid pórázon tartja. Ülök a Miskolcról Budapestre tartó gyorsvonaton, hetedmagammal a vedlett kupéban, az ajtó nem zárható egészen, befúj a nyirkos hideg; hajnalban, még alig derengett, a Moszkva téren csomagolópapírral letakart embert láttam, a szél zörgette a papírt, hiába fogták le üveggel, kődarabbal a csücskénél, a papír lengett, középen fölpúposodott és lesimult, lélegezni látszott, egyszercsak felkel, feltámad, gondoltam, kukákból összevadászott öltözékben elindul, beáll a munkára várakozók közé, mégis, mint tegnap és azelőtt, kapualjakban őgyeleg, dél felé eldobott sörösüvegeket gyűjt, piaci hulladékkal beéri. A letakart ember feltámadásáról képzelődöm, a vonatbeli környezet ehhez igazán alkalmas, a mellettem bóbiskoló öregasszony – a lába között megpakolt szatyor –, a báva fiatalember, akit buzgón térít a szemközti úr, a hittérítő ingerülten unatkozó felesége, és velem szemben, ugyancsak az ablaknál, egy fiatalasszony, ölében alvó gyerek. Nyékládháza felé a hittérítő még nem fedi fel magát, előbb menyétszimatolással, villogó szemmel fürkészi a terepet, egyenként mindannyiunkat, a pillantása elől jó ösztönnel kitérek, korrektúralapokba bújok, megközelíthetetlenül; az öregasszonyra kedvetlenül néz, s csak egy pillanatra észrevehető, hogy csalódottan alkalmazkodik.
– Maga miskolci? – szólítja meg a fiút, s tapasztaltan bólint is: – Magának persze van munkája. Tudja, én is Miskolcról származom, hosszú idő után most láttam újra a várost. Mondja, milyen ott az élet?
A fiatalember tanácstalanul motyog, hogy nem tudja, így megmondhatatlan, ez nehéz kérdés; kajla füle, hosszú nyaka lángol, előrehajol, felém néz, meg a hittérítő feleségére is – miért éppen ő az áldozat? –, de zavara gyorsan eltűnik, s már inkább büszkén társalog, igyekszik megfelelni a számára szokatlanul intellektuális stílusnak.
– Szóval magának van munkája.
– Egyelőre van… az én szakmámra, azt mondják, mindig szükség lesz, akárhogyan változik a világ…
– Látja, ez a helyes gondolkodás. Akinek szakmája van, aki akar dolgozni, mindig talál munkát. Csak ránézek magára, rendes, ápolt, de tudja-e, hogy ennek lelki oka van. Igen, magának a lelke is ápolt. Csak ránézek magára, és látom, magának ápolt és fogékony a lelke. Hallott már arról, hogy az ezredvégen, amiben mi most élünk, az emberiség a pusztítás korszakában van? Bizony. A tudósok azt állítják, 1914-ben léptünk az új időbe, ez pedig az erőszak és a pusztítás kora. Hanem ez, fiatalember, már a Bibliában is meg van írva. Olvasta a Bibliát?
A fiú sajnálkozva mosolyog, nem, még nem olvasta úgy igazán, már sokat hallott a bibliai történetekből, gondolta is, hogy egyszer rendesen végig kellene olvasni, ő lakatos, jó munkahelye van, de meg is kell fogni a dolog végét, különben egyszeriben utcán találja magát az ember, hát nem sok ideje van olvasásra, de azért lesz majd alkalom, és rendesen el fogja olvasni, a férfi nagylelkű gesztussal haladékot ad:
a kezünkben van
– Csak az a fontos, hogy fogékony legyen az ember lelke. Tudja, itt vagyunk az ezredvégen, sokan a világ végét jövendölik, de én azt mondom magának, a jövő mégis a kezünkben van – és nézi a kezét, nőiesen hosszú-vékony ujjait, holdas körmét, aztán a tenyerét –, úgy bizony, a mi kezünkben. Tudja, az emberiség eddig nem találta meg a boldogságát a különböző rendszerekben. Emlékszik? Tanult történelmet. Nos, azért nem találta, mert a teremtő szándéka más.
Az öregasszony mellettem felriad, lábával szorosabban tartja a megtömött szatyrot, gyanakvóan megtapogatja a tetejét, és közben bólogatva mondja:
– A jóságos teremtő oltalmazzon bennünket.
A hittérítő felesége undorodva méri végig a terebélyes asszonyt, és együttérzést keresve szeretné elkapni a tekintetemet. A szemezésből most sem kérek – s már ott vannak a nyár-szagok, mintha súgnám magamnak: ellene fordulj, mindig ellene. Akár a Nagyítás című filmben a fotós ars poeticája. Ne a zene ritmusára mozogj, ne úgy riszáld magad, mert az könnyű és közönséges – ellene menj, fordulj szembe. A képzeletem, úgy látszik, intelmek nélkül is rebellis. Látom-hallom-szaglom a rosszul csukódó, csorba szélű kupéajtót, a gyanakvó, élesztő- és húgy-szagú öregasszonyt, az igyekvő lakatost – Mezőkövesdnél már érzi, hogy a lelke fogékony –, el nem hessenthetem a csomagolópapír hullámzását és azt a nőt, aki reggel széles karmozdulatokkal kísérve átkozódott a metróban, de odafordulok, a korrektúralapok mögé bújva, azokon át egészen a nyár-szagokhoz tapadok: napsütötte gyerekfej és frissen szedett paradicsom. Előbb persze a tenger jön, tájak, boldogság-idők, még elnagyoltan; a legjobbat keresd, ha már szembefordulsz, a legjobbat válaszd magadnak.
– …Nos, a Bibliában, pontosabban a Példabeszédekben az is meg van írva, hogy az Úr bölcsességgel fundálta a földet, erősítette az eget értelemmel. Az ő tudománya által fakadtak ki a mélységből a vizek, és a felhők így csepegnek harmatot. És, tudja, az Úr teremtette értelemmel az embert is, de nem azért, hogy elpusztítsa a többi teremtményt – ért engem, ugye? A teremtőnek az volt a szándéka, hogy az ember rádöbbenjen, mi a dolga, hogyan kell élnie, hogyan fejezheti ki háláját a teremtőjének. Az van írva a Példabeszédekben, hogy az én parancsolataimat tartsd meg, kösd azokat ujjaidra, írd fel azokat szíved táblájára. Bizony, így szól Salamon a Példabeszédekben, és én is ezt mondom magának, fiatalember. Higgye el, csak az remélhet boldogságot, aki a teremtő szándékát kutatja, és úgy él, hogy kedves legyen a teremtő előtt. Manapság, a pusztítás és az erőszak korában, tudom, nehéz úgy élni, mindenütt rontás, kísértés, az emberiség nagyobb része tébolyog a halál, az önfelszámolás felé. Hallott már a Római Klubról? Nem baj, a világ leghíresebb tudósai, és ők is csak azt mondták, ami a Bibliában meg van írva. Higgye el, az a legfontosabb, hogy kitárja a szívét és az eszét a Biblia tanításai előtt, hogy a teremtő akaratát kövesse. Tudja, én sem mindig így voltam, de érdemes bizonyos tanácsokat megfogadni. Én csak azt mondom magának, hogy a Bibliára hallgasson. És ne gondolja, hogy ott csak általánosságokat talál. Nem. Nagyon is fontos, gyakorlati dolgokról olvashat. Például a házasságról. Maga még nem nős. Igen, gondolom, még fiatal, nem is szabad elkapkodni. Járjon csak nyitott szemmel, nyitott szívvel, hogy megtalálja az igazi társát, akit isten magának szánt, s hogy aztán ne kísérthesse idegen asszony. Az is a Példabeszédekben olvasható, hogy megőrizzed magad a nem hozzád tartozó asszonytól, mert lesz ám, aki kedveskedve csábít, de ne hajolj annak az útjára, mert sírba vivő út az ilyen asszony háza, bizony, olyan út, amely levisz a halálnak hajlékába, és ez pontosan meg van írva, és látja, az emberiség jobban tobzódik a promiszkuitásban, mint valaha, ez is a pusztítás korához tartozik, higgye el, erőszak, promiszkuitás, kábítószer, pusztítás, ez mind összetartozik, és mind a teremtő szándéka ellen van, így hát azokban a dolgokban, amelyeket elég ostobán magánügynek mondanak, azt tanácsolom én magának, ezekben éppen úgy kell eljárnunk, vagyis a teremtő akarata szerint egy asszony mellett kitartani…
ideges-gyors mozdulatokkal
A hittérítő felesége közben képesújságot lapozgat, ideges-gyors mozdulatokkal előbb végigpergeti az egészet, félpillantást vet a sztárfotókra, a kozmetikum és tornaszalonok hirdetéseire, receptekre és egzotikus tájakra, aztán visszatér az újság első oldalához, már Kálkápolna előtt türelmetlenül, szinte nyögve sóhajtozik, s amikor férje édes hangon házastársi hűségre buzdítja az ifjú lakatost, az asszony élesen megjegyzi:
– Könnyű ellenállni a kísértésnek, ha valaki soha nem érez kísértést.
Nem néz föl, sem a férjére, sem a fiúra, megnyalja a mutatóujját, lapoz, csak vékonyra húzott szemöldökét vonja fel gúnyosan. A fiatal anya meg – ölében a nyugtalanul alvó gyerek – kicsit késlekedve felnevet, csiklandósan, bakfismódra. A hittérítő mintha nem hallaná, a lakatos fiú keresztbe veti a lábát – a szemérmét takarja. Egy darabig csönd lesz, a mocskos üvegen át a fagyból, dermedtségből szabaduló táj, sivár vidék, s mint a csomagolópapír és a kora reggeli metróbeli jelenet, odaszegődik a látványhoz az örömtelen házastársi ágy és a kielégítetlen test képzete. Szomorú tárgy-meztelenség, mégis kínos.
– Ha a teremtő szándékát kutatja, és a Biblia parancsai szerint él, talán megvetik azok, akik tévelyegve, de önhitten botolognak. Soha ne féljen – a selymes kántálásba érces darabok ragadnak. Nem köszörüli meg a torkát, nem köhint, türelemmel birkózik, elfulladva győzedelmeskedik, suttogóra fogja, préseli a hangját, de mondja: Akit a teremtő kísér, annak nem kell félnie, aki az ő útját követi, mindenkor védelmet remélhet…
minden átrendeződik
Mohón az egész könyv korrektúráját elhoztam magammal, holott az oda-vissza úton csak töredékét tudom elolvasni, itt van előttem a jó háromszáz oldal, váram, pajzsom, gyöngédségem terepe is, elrejt és hipp-hopp, oda repít, ahová akarom, megvéd a kupé-fecsegéstől, de segít, hogy szónoklat és alkalmi öntudat, gúny és kaccanás mögött érezzem az esettséget, a nehézkesen száguldó gyorsvonat fölött is a csomagolópapír lélegzést. Most azt olvasom: ,,az író otthonosan szól ránk, és a behavazott századok felett családiasán társalog velünk”. A ,,századok” szó, sor végén megtörve, úgy szedett, hogy ,,száz-adók”, s én felcsillanva javítok, kihúzom a ,,z”t, átviszem az új sor elejére, és érzékelem a behavazott századokat, külön-külön a hármat, más-más szagúak, de behavazottak, s így ott lapulnak az egyen-hó alatt. Ez a páros oldal, melléje kerülhet majd egy régi órakép, hisz az egész kötet órákkal díszített lesz; szép, harmonikus, de azért nyugtalanítóan járnak-ketyegnek-táncolnak-kakukkolnak az óraszerkezetek, mint a történelem, a meglehet, sehonnan sehova tartó, vagy talán elrendezhető folyam. Ide talán azt a 18. század derekáról való asztronómiai órát tesszük, amely bizonyára a világegész kicsinyített mása; a középső nagy kört – abban is nyolc mutató jelez – tizenkét kisebb kör szegélyezi, s még följebb is, más rendszerben, mértani ábrákkal és égitest-szimbólumokkal, szárnyas kígyó-mutatóval működő óra, órában óra; személyes időt és csillagidőt, kínt és örökkévalóságot ígérő-fenyegető óra – vagy azt máshová, későbbi szöveg közé?”… az óraszerkezet az univerzum képe, a jól működő társadalom modellje”. A Moszkva téri óra alatt hajnalban kis csoportokban toporognak, a valahai munkatársak, ivócimborák, szomszédok, rokonok közelebb húzódnak egymáshoz, de csak az alkalmi munkát kínáló felbukkanásáig, akkor minden átrendeződik, mindenki a bőrkabátos elé állna, a nagyhangú úrhoz törekszik. Az egyik igyekvőt gyanakodva méregeti: „már volt dolgunk egymással. No most nem lesz”, és a kiebrudalt értetlenkedve kapkod, „soha nem láttam én magát… rosszul emlékszik”, de elkullog azért, távolabb próbálkozik. A Moszkva téri óra alatt randevúztunk, a Kalefon, ez az órát jelentette, még a metró előtti időből, az óránál gyülekeztünk, innen indultunk iskolai kirándulásra, múzeumlátogatásra, az óra alatt jelentek meg később az első virág- és szőttesárusok, itt őgyelegtek a rendőrök, „ne bántson, hisz nem csinálok én semmi rosszat”, „miért zavarja el? kinek árt?”, „mit szól bele?! tűnjön el!” A szotyolahéjjal permetezett, örökké feltépett aszfaltú, minden mocskot, minden gyötrelmet felhalmozó, szánalmasan ronda Moszkva téren az óra közönyösen-tompán áll, tavasszal és nyáron, ősszel és télen, jellegtelenül, százával láthatók ilyen órák, áll itt mióta, a szárnyas idő incselkedéseire is érzéketlenül; az óra.
Vámosgyörk után lehunyom a szemem, a korrektúralapokat erősen szorítom; mintha vékony fémszálakon kapaszkodnék, kerekek, rugók között préselődnék felfelé, fel; az öregasszony mellettem fasírtot eszik kenyérrel, a szatyorból halássza elő és az üveget is, amit szürcsölve meg-meghúz, a pulóverére, stoppolt szoknyájára csöpög a ragacsos lé, hunyt szemmel is követem a mozdulatait, a hittérítő még a Példabeszédeknél időz, és a felesége nyugtalanságától makacsul elzárkózik, „sírba vivő az ilyen asszony háza”, a fiatal anya sóhajt, a gyerekét nézi, „csodálom, hogy így elalszik”, mondja a hittérítő feleségének, az nem is bólint, eleget bólogat a lakatos; én meg kapaszkodom a labirintus-órába, arany és ezüst fogacskák járnak körülöttem, őrölnek szaporán és ketyegnek is rendületlenül: most… most… most… Az órában nap süt, paradicsom érik zöld szárakon, és a feljebb jutás nem lehetetlen.
„A megőrzés túlélés, a túlélés folytathatóság, vagyis fejlődőképesség”. Jobb, ha visszatérek a korrektúrához. Sóhajtok én is, feljebb csúszom, fejemet már nem döntöm az elzsírosodott műbőrnek. Gyerünk hát, feljebb. Egy jó óra múlva befut a vonatunk a Keletibe. Hajrá!
Hatvanban frissen leszerelt, már civilruhás fiatalemberek szállnak fel, tizenöten-húszan lehetnek, libasorban csörtetnek a kupénk előtt, vállukon orkántáska, kezükben sörös- meg pálinkásüveg, félrészegen üvöltenek, röhögnek, megállnak kint a folyosón, füstölnek és gajdolnak kétségbeesetten, „kis kalapom a jobb szememről a bal szememre vágom, csak a leszerelő könyvecskémet várom”; a gyerek felébred, bambán nézi az ajtónk előtt ünneplőket, és bőgni kezd, az anyja dünnyög neki, kólával kínálja, a gyerek iszik néhány kortyot, aztán az anyjához vágja az üveget, „Zsolti!”, az asszony sírósan törölgeti magát, „Zsolti!”, belecsíp a gyerek karjába, Zsolti erre vicsorogva harapni készül. A hittérítő felesége felsikolt, az öregasszony megfenyíti a csapkodó gyereket: „megállj csak, elvisz a pulyaszedő cigány! Még ilyen rossz fiút!” Zsolti kiölti a nyelvét, vörös haja, zöldes szeme, a szeplői fenyegetnek, szamárfület mutat, „hülye!”. A fiatalasszony a retiküljében keresgél, apró tablettát töm a kisfiú szájába, „adok csokoládét, ide figyelj, Zsolti!” A tegnapi kiskatonák benéznek hozzánk, zavaros a tekintetük, „na még egyszer azt, hogy ne várj rám, babám!”, isznak és kilötykölik a sört, ráöntik az ajtóra, „ha még egyszer elém jössz a határba”, távolabb valamelyikük lehúzza az ablakot és beleüvölt a fagyos tájba: „a világ összes picsáját megrágnám”, a hittérítő önelégülten bólogat, villanásnyi részeg dermedtség után kint felcsattan a röhögés. Pattanásos arcú, még egyenruhaszagú fiúk, várták az idő múlását, mérték a hónapokat, heteket, a napokat, mostantól megint másképpen kellene mérni – hogyan? Miféle órával? Taszigálják egymást, ráülnek a szatyrukra vagy le a sörfoltos, petróleumos padlóra, átgázolnak egymáson, a WC-be nyomulnak, okádnak és vizelnek, „a jobb szememről a bal szememre”, egyiküknek hiányzik három-négy felső foga, bevigyorog, nekidől a társának, elzuhannak. Zsolti is a két üléssor közötti padlatra veti magát, az öregasszony sietve beljebb tolja a szatyrát, „haszontalan, rossz gyerek”. A hittérítő és a lakatos legalább értőn pillog egymásra, a pusztítás korában két ápolt lélek, körülöttük most már dőlhet a világ, járhatnak a fogaskerekek; rugók, mutatók, üvegek, csomagolópapírok mind egymásra hányva, és feljebb nincsen út.
majd kinövi
„Egészen az apja természetét örökölte, mindig azt teszi, amit ő akar, se szép szó, se fenyítés, a gyerekorvos mégis azt mondja, majd kinövi, már négyéves lesz a jövő hónapban… Zsoltikám, menjünk el pisilni. Gyere, menjünk… Nézd, nemsokára megérkezünk a nagymamához… Felszállunk egy nagy autóbuszra és mindjárt ott leszünk… Hosszú út ez egy kisgyereknek… nagyon hosszú, mindjárt megérkezünk… Akarod a kisautódat?”
Hatvan után nem áll meg a vonat a Keletiig, az állomások biztatóan elsuhannak, Gödöllő és Kőbánya, ez már könnyebb, „ha még egyszer”, „majd kinövi”, az elcsendesedés is reményteli, a kurjantások, káromkodások alján a beérkezés ígérete, órák bátrabb ketyegése, várj, várj csak! És a végső megkönnyebbülés, mikor a hittérítő felesége feláll, megnyomkodja kétoldalt a halántékát, finoman végigsimít a szemöldökén – „lassan szedelődzködhetünk”.