Levendel Júlia

VALAKI MÉGIS MEGMONDHATNÁ

1996 április

VALAKI MÉGIS MEGMONDHATNÁ

A gyötrelmesen hosszú, kemény télnek egyszeriben vége lett. Vasárnap délelőtt, a templomból kilépve úgy látta, varázslat ez, mint az ima meghallgatásakor: kitavaszodott. Méteres hóbuckákat, vastag jégpáncélt olvasztott a nap. Felnézett a felhőtlen, mélykék égre, kimondta magában: ez lesz az utolsó tavaszom. Az erős felindulástól és a fénytől könnyezett. Még a templomkapunál a kabátzsebébe nyúlt, hogy kivegye a koldusnak készített tízforintost, de hirtelen sugallatra, villanásnyi megtorpanás után hagyta az érmét, s amitől egyébként ódzkodott, ott a lépcsőn nyitotta ki a csatos-cipzáras retiküljét, megkereste az aprópénzes erszényét, s egy új, aranycsillogású húsz forintost ejtett a koldus bádogdobozába. Pár lépéssel arrébb csapzott hajú, szakállas férfi aludt a padon, fűzőtlen, rongyos bakancsa kilógott a takarónak használt mészfoltos vattakabát alól. Ahogy lassan ellépdelt mellette (kesztyűs keze a zsebében, fogta a megmaradt tízforintost), jól megnézte, megfigyelte, észrevette a piros kötött sapkát, az orr tövében a barna szemölcsöt, a homlokon a kékes zúzódást. Undorodott és dohogott: szégyentelen. A villamos végállomásánál fiatal nő szólította meg, karján vastag göncökbe bugyolált kisgyerek, pár forintot, hogy egy kis tejet vegyek neki; elfordult. Elég.

búcsúhangulat

A kocsiban sietősen ablakhoz ült, bámulta az elfutó ismerős házakat, árusító bódékat, autók, buszok, gyalogosok értelem nélküli hangyanyüzsgését, és a védekező kis pihenő, a tudattalan bávaság után csak akkor lobbant benne újra érdeklődés, amikor a szerelvény csilingelve a hídra kanyarodott, és úszni-olvadni látta a Duna ragyogó jégtáblamaradványait. Belesajdult a szíve, és úgy érezte, megint könnyezik. Mint egy ábrándos-érzelmes bakfis. A világból ezek az utolsó szépségek. Talán a legutolsók. Ki tudja. Hatvanöt esztendős. A korától még igazán élhetne, de pár hete mintha másképpen nézne rá az orvosa, lefogyott, erőtlen, és ami a legárulkodóbb: nem szűnik, nem oldódik a szomorúsága. Búcsúhangulat. Az az érzése, most már bármikor elmehet. A lánya előző nap gorombán ráförmedt, hogy ne szánassa magát, egyszer mindenki meghal, mind, mind halálraítéltek vagyunk – de hát miért mondta ezt? Ő igazán nem szánatta magát, csak megjegyezte, hogy úgy érzi, nem sokáig lesz a terhére. A lánya elvált, gyerektelen, mindig is rideg természetű volt, egészen más, mint ő; külsőleg sem hasonlított hozzá, furcsa, hogy az apjára sem hasonlított, de azért az apjához jobban húzott, kislánykorában is apás volt, azt mondják, ez így természetes. Ezt ő nem tudhatja, mert őket a két testvérével az édesanyja egyedül nevelte. Mostanában nagyon sokat gondol az édesanyjára. Szinte minden éjjel vele álmodik. Ez is azt jelenti, hogy hamarosan találkoznak. Édes, drága jó anyám!

A nővérével legalább megemlegetheti, de ott is vigyáznia kell, oly gyorsan megkapja, hogy túlzásba viszi az emlékezést, meg hogy megszépíti a régen elmúlt időket. A nővére két esztendővel idősebb nála, de talán nyolccal fiatalabbnak látszik. Határozott, fürge, a szavai is olyan keményen kopognak, hogy lehetetlen vitatkozni vele. A nővére még teljes óraszámban tanít egy gimnáziumban, és úgy tesz, mintha nem is félne a nyugdíjazástól. Fizikatanárnő, hú, hogy éppen a fizikát ki nem állhatta ő iskoláskorában. Ő valahogy mindenkitől különbözik. Mindenkitől a családban. A nővére fejveszetten rohangál otthon is, alig tud megülni, alig lehet beszélni vele; szörnyen fontoskodik, és bizonygatja, hogy messze még az öregség, gondolni sem kell rá. Annyira erőlködik. Igen, neki ez nem tetszik. Ez az erőlködés. Úszni jár, a kamasz unokáival kirándul, és azt mondja nagy kacagva, hogy a síléceket már nem kapcsolja föl, nehogy kinevessék. Hát persze, hogy erőlködés ez, de be nem ismerné soha, ő meg hagyja, ő senkit sem akar kiokosítani, nem mondja meg, hogyan kell gondolkodni, élni, bezzeg őt milyen hamar letorkolják. A lánya, a testvére, akárki. Nem a száz év előtti dolgokkal kell foglalkozni! Úgy beszélnek, mintha ő legalábbis elhagyná magát, pedig nagyon is iparkodik. Még ebben az állapotában is korán kel, mindennap rendesen elvégzi a házimunkát, ahogy megszokta, még kotyvaszt is magának ebédet, csak ilyenkor vasárnap nem, ilyenkor az egyik vagy a másik testvérénél ebédel, vagy az ura testvéreinél; szombatonként meg a lányával vendéglőbe mennek.

mint egy régimódi regényben

Ő világéletében imádott vendéglőben enni, élvezte, hogy kiszolgálják, hogy választhat. Jaj, hogy szerette sokáig böngészni az étlapot, rendelni ebből is, abból is, de mostanában épp csak valamit megnevez, csak egy tál ételt. Azt mondja, nem kíván levest, pedig mindig is úgy tartotta, hogy leves nélkül nincs ebéd, de most a lánya fizet, és ő sajnálja azt a rengeteg pénzt. Nem mer rendesen enni a vendéglőben, mert a lánya nem engedné, hogy ő fizessen, de hát nem is lehet azokra a szűkösen mért löttyökre annyi pénzt adni. Desszertet végképp nem fogyaszt a vendéglőben, inkább hazamegy éhesen, és otthon kinyit egy rumos meggybefőttet, felver magának egy kis tojáshabot, akkor legalább tudja, mit eszik. A lánya azt mondja, ne számolj, ne számolj, így nem lehet élni; de jól is nézne ki, ha nem számolna folyvást. Ő bizony számol, és tudja, mit engedhet meg magának, és mit nem. Isten őrizz, hogy rászoruljon a lánya vagy a testvérei segítségére. Jaj, az szörnyű volna! Buta dolog így a vendéglősdi, de nem vitatkozik, a lánya eljön hát minden szombaton, pontosan délben csönget, elsétálnak a házias kosztot kínáló étteremig, három-négyszáz méternél nem hosszabb az út, leülnek az ablak melletti asztalhoz, mindig ugyanahhoz az asztalhoz – piroskockás abroszon ropogósra keményített piros szalvéta a tányér alatt, fanyelű evőeszközök, faragott fűszertartó, az ő asztalukra nem készítenek hamutartót –, a tulajdonos köszönti őket, bizalmasan, barátian ajánl olykor valami újdonságot; közel hajol, súgja, istenem, az efféle jólesik az embernek. Talán ha egyszer elmaradnának, megdöbbenne, fájlalná, sokáig még gondolna rájuk. Mindez olyan, mint egy régimódi regényben. A lánya azt mondja, szükség van ezekre a szertartásokra meg az ilyen kapcsolatokra, a mai embereknek talán még nagyobb szükségük is van, de boldogítóak csak akkor lehetnek, ha senki nem kényszeríti. A lányának eszébe sem jut, hogy neki talán így kényszer. Persze nem az, nem kényszer, ez azért nem mondható, nem akar ő igazságtalan lenni, meg hát ez az egyetlen luxus az életében.

Mióta az ura meghalt, s ő magára maradt, ez az egyetlen luxus, és tudja jól, hogy a lánya csak jót akar, azt mondja, ennyi kényelem és pazarlás nélkül élni sem érdemes. Szegény, jót akar, de őrajta már nem segíthet. Nem leszek sokáig a terhedre, nem, nem sokáig, meglásd, nem sokáig. Fiatal lány nyújtja a kezét, amikor leszáll a villamosról, ő ijedten hárítja, járni még tud, fellépni, lelépni, ennyi csak telik tőle; a szeméhez, az arcához kap, kesztyűs kézzel maszatolja a könnyeit. Úristen, valaki mégis megmondhatná, mit csináljon. Mit kezdjen az ember öregségére. Hogy kell ezt?! Csönget a kapunál, a nővére ilyenkor meg sem kérdezi, ki jön, már ezerszer figyelmeztették, hogy ne engedjen be idegent, a rablók éppen a magafajta öregasszonyokra utaznak, de hát a nővére, ugye, nem öreg, ó, nem, a világért sem ismerné be, hogy öreg, hát még, hogy fél, nem, nem, nyomja a gombot, és áll kinn a folyosón, ő meg iparkodik, hogy minél előbb felérjen a második emeletre, majd megfullad az első fordulónál, de azért caplat tovább, és persze a nővére megint azzal fogadja majd, hogy találd ki, mit készítettem?! A kedvencedet! Még be sem lépett a lakásba, le sem vette a kabátját, máris mondja, na, találd ki, és álltában is mintha ugrálna, rohangálna, mint valami madár, röpdös, no, találd ki.

erőszakolt nyájasság

Erőlködés ez a lelkendezés, és csöppet sem ragadós, ő mindig zavarba jön, mit is feleljen? Ha piskótát mond borsodóval, vagy fánkot, vagy somlói galuskát, ha bármit megnevez, megbántja a testvérét. Hogyan találhatná ő ki, vajon a nővére a rengeteg finomság közül melyiket választotta aznap? Egyszer csak felötlik benne, hogy hatvan évvel ezelőtt túrós buktát csentek a kamrából, s máris nekiáll túrós buktát sütni. Máskor fejébe veszi, hogy amikor ő gyermekágyas volt, literszámra itta a nővére madártejét. Három- meg ötliteres uborkásüvegben hurcoltam neked, mondja, egy keveset talán most is szívesen veszel, és ahogy kínálja, látszik, mennyire büszke a saját ötletességére. De ha ő erre, a madártej kanalazgatása közben megemlékezik azokról az időkről, ha kicsit részletesebben idézi fel egyik közös emléküket, a nővére már másfelé néz, nem is titkolja, hogy unja. Ő meg ostobán csak beszél ilyenkor, képtelen abbahagyni, maga is hallja, amint harmadszor, negyedszer ismétel egy fordulatot, pedig fogalmazásban mindig ő volt a jobb, még asszonykorukban is leveleket írt a nővére helyett. De attól az erőszakolt nyájasságtól, ásítást takargató szájtörlésétől ő egészen eltompul, nem is tudja, mit csinál, talán elkapja a tekintetét, bámulja a mutatóujja körmét vagy a kiskanalat, és fogadkozik magában, hogy vasárnaponként otthon marad, majd hétről hétre kitalál valami indokot, kimenti magát – nem hiányzik ő egyikőjüknek sem, csak szánalomból hívják, a lánya is szánalomból viszi vendéglőbe, és neki elege van már a sok szánalomból, nagyon is elege; olyan erősen elhatározza, most volt itt utoljára, véget vet ennek, nem sír, nem tesz szemrehányást, csak visszavonhatatlanul véget vet ezeknek a kényszer-ebédeknek, nem kell őt pátyolgatni, elég; annyira rossz, amikor így ülnek a nővérével az ebédlőben, és csak várnak, várják, hogy valahogy kikeveredjen a történetből, ő locsog, hallja, hogy locsog, a nővére meg nem segít, nem kérdez, nem is bólint, legalább annyit mondhatna, hogy tudja, emlékszik, de nem, inkább másfele néz, a száját törli.

Az elmúlt ősszel egyszer ingerülten rá is ripakodott a nővére, és olyan fölényesen oktatta, mintha ő valami bugyuta kisdiák volna, nehezen nevelhető, ostobácska. Ezt a hangot végképp nem szenvedheti, kislány korukban is hányszor megríkatta, mert ilyenkor ő valóban ostobácska lesz, bámul együgyűen, tehetetlenül. És annyira kiszámíthatatlan, hogy mikor ront így rá a nővére. Legutóbb is békésen ültek az ebédlőasztalnál, a testvére az iskoláról mesélt, hogy mennyire takarékoskodnak mindennel, krétával, papírral, kísérleti eszközökkel, még telefonálni sem szabad a tanároknak, közben meg vadonatúj, drága számítógépet hozatott egy alapítvány. Erre ő is elmondta volna, milyen nyomorúságos számolgatni a patikában, kiválthatja-e a gyógyszerét egy nyugdíjas, de a nővére megakasztotta: neked nincs okod panaszkodni. Már miért ne lenne? Miért épp neki ne lenne? Valahogy szó szót követett, a nővére mindent félreértett, egyre csak azt hajtogatta, hogy ő ne panaszkodjon, s aztán hogy az ember eldöntheti, életben marad-e vagy sem, s ha egyszer úgy döntött, hogy él, hát ne nyafogjon, és ne legyen kínos a környezetének. Mi az, hogy eldöntheti, él-e?! Hát minek képzeli magát? Istennek? Ő még ijedten rá is kérdezett: hogyhogy eldöntheti, életben marad-e. Akkor nagyon sírt hazafelé, de imádkozott a nővére helyett is, erősen imádkozott mindannyiukért. Indulatos, mindig is szörnyen indulatos volt, bocsásd meg, Uram! Megharagszik ő is, elkeseredik, de gyorsan elpárolog a mérge; később, már otthon, mindig megbánja a haragját, a fogadkozásokat, hiszen ha megnyugodva, józanul gondolkodik, tudja, hogy csak a bánata, az öregsége, a rossz kedélye miatt érez így, és nem szabad megbántania sem a lányát, sem a testvérét, mert szeretik őt, tudja, hogy szeretik. A kedvében járnának mind, hát mit akar még.

legalább együtt leszünk

Amikor megnyomta a kapucsengőt, a nővére nagyobbik unokája ugrott hátulról a nyakába. Felindultan, vadul húzta, lihegett, ne tessék megijedni, épp hogy ideértem, a nagymamát kórházba vittük, de közben menjünk, anyu kéri, hogy tessék hozzánk jönni, a nagymama rosszul lett, még szerencse, hogy telefonálni tudott, de mire anyu eljött, már eszméletlenül találta, anyu mentőt hívott, a földön feküdt a nagymama, szegény, elszédülhetett, a kórházból anyut elküldték, ma reggel történt, minden ma, és anyunak eszébe jutott, hogy most ide tetszik jönni, próbált is telefonálni, majd ő mindent elmond, tessék eljönni hozzánk, legalább együtt leszünk, szegény nagymama, még tegnap nem volt semmi baj, anyu úgy sír, hogy meg fog halni a nagymama, és azt mondja, az még szörnyűbb, ha béna marad, azt mondja, el sem tudja képzelni a nagymamáról, hogy magatehetetlen, szerintem is az a legszörnyűbb. Ment a kislány mellett, belekapaszkodott a karjába, egy szót sem szólt, csak lihegett, kigombolta a kabátját, a nővérétől kapott szürke-fekete selyemsálat is széthajtotta, a tavaszi nap a nyakába sütött, zúgott a füle; istenem, én istenem, hát hogy van ez! A nővére mintha nyolc évvel fiatalabb lett volna, azt mondta, a síléceket már nem csatolja föl. Hát hogy van ez? Eszméletlenül a földön, istenem, jaj, eszméletlenül feküdni a földön! Jaj, istenem.

kép | Dan-Cristian Pădureț, unsplash.com