ÜTÖTTÉK A LEVEGŐBEN 

Azt álmodta, hogy valami irdatlanul nagy játszótéri homokozóból kell kimentenie a gyerekét. Kicsi volt, talán még kétesztendős sem, a lába belesüppedt a laza, arany homokba, nem volt körülötte formázó ‘játék, kanna vagy labda, az égvilágon semmi sem volt körülötte, csak a véghetetlen homok, állt ott egy szál maga a homokban, és sírt. Homok és homok, ameddig ellátni, de nem a Szahara, nem a Góbi sivatag, jól láthatóan mégiscsak egy játszótéri homokozó volt. Álmában is tudta, hogy játszótér, sőt a homokozó partján, bár nem mondható az partnak, szörnyű gyerekeket is látott, és hallotta a gonosz csúfolódást: „Síró, pityogó, bölcsődébe nem való”, és újra, szünet nélkül újra: „síró, pityogó, bölcsődébe nem való”, vastag mutatóujjaik előre meredtek, ütötték a levegőben a ritmust: „síró, pityogó…”. Ahogy rohant volna a gyerekéhez – de rohanni nem lehetett a homokban, a távolság közöttük alig csökkent, és a kisfiú, mintha nem látná őt rohanni, és még a tekintetével sem keresne senkit, aki segíthetne, reménytelenül, magába zártan csak zokogott –, arra riadt fel, hogy ő is sír, és nemcsak azért, mert a csúfolódás voltaképpen neki szólt, talán gyerek volt még ő is, nem is azért, hogy bár egyre csak igyekezett, szakadatlanul és fuldokolva hozzá igyekezete és gyötrődött, hogy nem éri el, nem kaphatja fel, nem vigasztalhatja, nem ringathatja a gyerekét, nincs módja, hogy legalább magára vegye, átemelje azt a bánatot; „síró, pityogó…”; de mielőtt kimenekíthette, vagy nyilvánvaló lett volna, hogy sohasem fogja kimenekíteni, felriadt. Izzadtan és könnyesen. Síró. Pityogó.

szánalmat ébreszt

Gyakran sír, nagyon gyakran, és már takargatni sem tudja ezt a buta sírhatnékot. Néha észreveszi, hogy a televízió vibráló fényénél a férje lopva figyeli, biztos benne, hogy látja a könnyeit, de menekülni hagyja: nem szól, ne kelljen neki lelepleződnie, semmire se kelljen válaszolnia, s bár soha nem érinti meg a haját vagy a hátát, a tekintete sem kérdezi, mi baj, ő biztos benne, hogy látja, és igazat is ad neki: jobb, sokkal jobb, ha nem beszéljük agyon, amiről nehezen is beszélhetnénk. Jobb, ha a sok-sok közhelyes szóval nem gyömöszöljük magunkba, ami … Manapság amúgy is, mintha csirizzel ragasztaná mindenki a saját gyomrába, a szívére, a nyelőcsövébe azt a rengeteg lelki mocskot. Az ilyesmit nem lehet elintézni okoskodással és csitítással tényleg jobb nem növelni a… Jobb, ha nem csinálunk örvényt a kedély gyorsan elsimuló borzolódásából. Jobb, ha úgy tesz, mintha semmit sem látna. Miért fakad sírva állandóan? Minden semmiségért pityereg. A semmi is elég, hogy a torka eltömődjön, szeme alatt egy pici izom rángatózzon, és szeméből, orrából csorogjon a sós lé. Undorító. A nedves, cafatos papír zsebkendők. A kabátja meg a pongyolája zsebeiben, a retiküljeiben, székeken, fotelekben, a párnája alatt. A legócskább kellékek, hogy szánalmat ébresszen. Nem akar szánalmat ébreszteni. Szégyelli, hogy sír, és nem is tudná megmondani, miért sír, miért nyel nagyokat és fuldoklik, mintha magában nyögne, fohászkodna is: Isten, segíts! Miben? Körülötte majd mindenkinek több és keservesebb oka volna sírni. Ezt gyakran mondogatja magának, ettől legalább dühös lesz. ‘Majd mindenkinek’, így érvel, ‘majd mindenkinek’, de senkit sem képzel el, és a senkit gyűlölheti, tombolva átkozhatja, a pokolba, a fészkes francba… Ha arcához emeli a kezét, mintha a levegőbe csapna, felszabadultan zokog ilyenkor, nyíltan és áradóan. Ég a füle, vörös foltok lángolnak a nyakán, megnézi a tükörben, és a tükör előtt mondja, szája formálja a szavakat: elmegy mind a fészkes francba! Kicsoda? Mindegy. Mind. És ha dühöng, nem lehet nagyon rossz állapotban. Mindenesetre nem értük és nem helyettük sír. Nem ájtatoskodik. Sohasem fog ájtatoskodni. Nevetséges. Hogy miért sír? Na, miért? Fáj valami? Na, fáj? Na?

Éjszaka ül a konyhai támlátlan széken, vagy a fürdőszobában a kád szélén. Mindenütt látja magát, nézi a saját arcát a sütő ajtajának sötét üvegén, a hősugárzó domború fémlapján hosszúkásra torzultan. Véres-vörös a szeme, felpuhult, tésztás a könnyzacskója. Gyengédség nélkül bámészkodik a lámpa szikrázó, fehér fényében, józanul néz mindenre: a hideg-meleg vízcsapra, gyakran mondja is magában, ez a hideg víz, ez a meleg víz csapja, szivacsok és flakonok, kiterített fehérnemű, felaggatott konyharuha, köpeny, törülköző. A mosdó melletti tartókban fogkefék, a mosogató fölötti csepegtetőben poharak, tányérok. Többé-kevésbé rendben. Nem beszélget a bútorokkal, a jégszekrénnyel, a szemetesvödörrel, nem csodálkozik rá semmire, a birtokos elégedettségét sem érzi. Minden ismerős. Ez lett. Semmi sem oka vagy következménye az ő sírhatnékjának. Azt sem tudná megmondani, miért jobb, ha éjszaka felkel és kilopakodik a hálószobából, de jobb; jobb, ha nem fekve, a sötétben küszködik magával, jobb, ha látja tárgyait és rajtuk a saját keze nyomát; ahogy a fa-, fém- és üvegfelületeken délután végighúzott egy nedves kendőt, ahogy a tisztítószer foltosan-hályogosan megtapadt. Ül és bólint: jobb.

még összemocskolja

Mióta megállította a metróban a lefelé tartó mozgólépcsőt, a sikítást hallva azonnal, gondolkodás nélkül megnyomta a vészjelzőt, és az öregasszony a hirtelen fékezéskor hátraesett, s mint az eldőlő dominó, egy hátitáskás gyereket is felborított, a gyerek üvöltött, aztán bömbölt, a táskából sárga, szirupos lé csorgott, és az öregasszony nem tudott felkelni, kifordult lábbal hevert, két kopasz, egyenruhás felügyelő vitte a lépcső tetejéig, lerakták a földre, nem tarthattak, míg a mentősök megérkeznek, kis csoport vette körül, másik csoport a gyereket nézte, vetkőztették, hol fáj?, mutasd!, a táskát is kipakolták, elázott füzeteket, Walt Disney-figurás ceruzákat, radírt szórtak ki, és reklámújságot, színészképeket, autós matricát, a gyerek kitépte a segíteni igyekvők kezéből, vadul nyalábolta össze és a hasához szorította cókmókját; mégis a lépcső aljában, a vérző kezű lánynál meg a nyúzott lábú kutyánál tolongtak legtöbben, a kutya reszketett és vonyított, vigyázzon, tegye le, még összemocskolja, vigyázzon, kiabáltak a lánynak, a koldus hosszú szőrű, mocskos komondora felkászálódott, marad!, Frédi, marad!, próbálkozott a koldus, hasztalan, mert a komondor megélénkülve előrelépett és ugatott, a lány kezén átvérzett a nagy csomó papír zsebkendő, jöjjenek föl, a mentő hamarosan ideér, fel kell jönniük, már járt le-föl a lépcső, a lány harmadszor mondta el, hogyan történt a baleset: a kutya az ölében, úgy állt rá a lépcsőre, de aztán le akarta tenni, fogni rendesen a pórázt, csakhogy amint lehajolt, válláról lecsúszott a retikülje, a kutya meg félt, még sohasem utazott metrón, félt, nem akart leállni, kapálódzott, és a mozgólépcső becsípte a bal hátsó lábát, a lecsúszott táska miatt ügyetlenkedett a lány, a saját ujja is beakadt, a mozgólépcső összezúzta, csaknem letépte az egyik ujjpercét, az egész mint valami burleszk; a lány megrázta a fejét, mint valami burleszk, ismételte zavartan, kacarászva, kész burleszk; nem kellett volna megállítani a lépcsőn, mondta akkor egy nő, az éles hang felé fordult, de másik oldalról replikázott a férfi: dehogynem kellett, dehogynem! Visszakapta a fejét, mindenki őt nézte; maga állította meg?, ez vádlóan hangzott, akadt legalább egy normális ember, védelmezték, vitatkoztak fölötte, most bűnbakot keresnek?, köszönje meg már valaki!, az előtte és mögötte állók is beavatkoztak; az öregasszonyt meg a lányt a kutyával végre elvitte a mentő, a gyerek bepakolt a nedves táskába, a menthetetlenül elázott reklámpapírt meg az összelapult. széthasadt üdítős flakont a földön hagyta, hé, tel, a kopasz rendész legyintett a gyerek után, a fenébe, a francba, a koldus lent kifordított tenyérrel gubbasztott, a komondor mellé feküdt, senki sem állt meg, senki se dobott, még elsuhantában se pénzt, mire vár akkor?, miért ül ott?, ő miért sír?, na, miért?; az autók között kéregetők, a hajléktalan újságot kínálgató koldusok újabban bocsánatot is kérnek, elnézést, jó utat, továbblépnek, és nem tudhatni, átkozódnak-e magukban, káromkodnak-e, mikor az autós oknak zöldre vált a lámpa, olyan elgyötörtek; nem tudhatni; legalább annyit mondanak-e: a fenébe, a francba, úgy mozognak a szájak, mintha nehézkesen rágnának, képzelt mócsingok a nyálkiválasztásért; szótörmelék is lehet – – Mióta megállította a mozgólépcsőt, ő is azt mondja, elmegy mind a fészkes francba. Egyedül ül a kád szélén, véres-vörösre dörzsöli a szemét, folyik a könnye, a nyála, az orrából is sós lé folyik, nézi magát valami tükörben, és azt mondja: a francba, elmegy mind a fészkes francba. De a lépcső tetejénél ácsorogva, a mentő re várva, míg újra meg újra kikérdezték a lányt, és az ő igazolványából is kiírták az adatait, akkor, ott nem sírt. Kétsége sem volt, hogy meg kellett állítania a mozgólépcsőt.

Gyakran álmodja, hogy sír. Megszégyenülten vagy tehetetlenül. Felriad arra, hogy sír, ilyenkor kilopakodik a fürdőszobába vagy a konyhába, nyújtja előre a karját, hogy mielőbb elérje a villanykapcsolót. Értelmesen védekezik. Megpróbálja így és úgy, néha odaáll a tükör elé, a nyelvét is kiölti, csúfolódó an mozgatja a mutatóujjait: síró, pityogó, síró, pityogó… Vagy csöndesen matat: összehajtogat egy törülközőt, vízkőoldóval dörzsöli a csaptelepet, valamit csinál, ami legalább nevetséges.

kép | vecteezy.com