UKLAJEVO

A mély szakadékban fekvő Uklajevo faluról a környékbeliek emlékezete annyit őrzött, hogy ott „a kántor a temetésen felfalta a kaviárt”. Csakugyan így történt, meséli Csehov: „Kosztyukov gyáros halotti torán… az öreg kántor meglátta a harapnivalóval dúsan megrakott asztalon a nagy szemű halikrát és mohón nekiesett; lökdösték, cibálták a kabátja ujját, de ő szinte eszméletét vesztette gyönyörűségében: nem látott, nem hallott, csak zabált. Megette az egész kaviárt, pedig az üvegben legalább négy font volt. Azóta hosszú idő telt el, a kántor rég meghalt, de az esetre még mindig emlékeztek a faluban”.

lelkiismeret-kábító szavak

Azóta is hosszú idő eltelt – száz esztendőnél is több –, hogy Csehov megírta a szakadékban fekvő falu, és benne Cibukinék történetét, s nekem úgy tűnik, Uklajevo azóta világnaggyá nőtt. Ahová nézünk – nemcsak keleten, és nemcsak délen! –, mindenütt láthatunk valami uklajevósat. Abban a cári Oroszország-beli faluban „sohasem szűnt a láz, és örökké ragacsos sár volt”, „gyári hulladék meg ecetsav szaga terjengett”, ugyanis három kartonnyomó meg egy bőrgyár működött a helység szélén. „Kis üzem volt mind a négy, összesen talán négyszáz munkás dolgozott bennük” – könnyű elképzelni, szinte hallani a tulajdonos-működtető érvelését, a lelkiismeret-kábító szavakat: ő legalább munkaalkalmat kínál a környékbelieknek. Mert amúgy „a bőrgyártól a patak vize gyakran megbüdösödött, hulladéka megfertőzte a legelőket, a parasztok állatait lépfene tizedelte, s elrendelték, hogy a gyárat be kell zárni. Azóta úgy tartották nyilván, mintha bezárt volna, de titokban működött, a rendőrkapitány meg a járási orvos tudtával, akiknek a tulajdonos havi tíz rubelt fizetett fejenként”.

Uklajevóban a községházán kívül csak a fűszerkereskedő Cibukinnak volt bádogtetejű kőháza. Az öreg „a látszat kedvéért” tartotta fenn az alig jövedelmező fűszerüzletet, pontosabban: jövedelmét sokkal inkább vodka- és külföldi dísztárgy-kereskedéssel meg uzsorakölcsönnel szerezte. Két fia közül az idősebbik nyomozóként a rendőrségnél szolgált, a fiatalabb, a süket és beteges Sztyepán otthon maradt apja mellett, és bár nem mutatott nagy érdeklődést a nők iránt, feleségül vette és házukba költöztette a szép, dolgos és kiváló üzleti érzékkel áldott Akszinyát. A lakodalom után hamarosan az özvegy öregember is megnősült, és felesége mintha mindent felragyogtatott volna a faluban. „Kigyúltak a mécsesek, az asztalokra hófehér terítők kerültek, az ablakban, a kiskertben piros szemű virágok díszelegtek, ebédnél már nem közös tálból ettek”, s mert Varvara jólelkű teremtés volt, a Cibukin-ház udvarában folyton-folyvást nyüzsögtek a koldusok, a zarándokok, az éneklő szegényasszonyok és a köhécselő parasztok. „Amikor húshagyó kedden, meg a három napig tartó oltári ünnepen olyan avas, büdös, sózott húst adtak el a parasztoknak, hogy még megállni is alig lehetett a hordó mellett, amikor a részegektől elvették zálogba a kaszájukat, sapkájukat, feleségük kendőjét; amikor a rossz vodkától elkábult gyári munkások ott fetrengtek a sárban, és a bűn szinte látható ködfelhővé sűrűsödve állt a levegőben, akkor jólesett tudni, hogy van odabenn a házban egy csendes, takaros asszony, akinek semmi köze sem az avas húshoz, sem a vodkához; alamizsnája azokban a ködös, nyomasztó napokban úgy hatott, mint a biztosítószelep a gőzgépen”.

a legcsekélyebb ellenállás nélkül

Ám a kedves, mindig békéltető Varvara motyogása – a Szőllősy Klára remeklésében magyarul „ó-tye-tye”-nek tolmácsolt, részvétre, csöndesítésre, hitetlenkedésre, biztatásra is alkalmas nyelvi képződmény –, önzetlensége és emberséges tanácsai csöppet sem gátolják az ostoba gonoszság hömpölygését; nem, nincs Uklajevóban teremtett lélek, aki fékezné a mocsok-áradatot; senki, aki bárhogy, bármivel megpróbálná oszlatni a ködfelhővé sűrűsödött bűnt. S mert a kapzsiság és a nyomor, a közönségesség és alamusziság minden akadály, a legcsekélyebb ellenállás nélkül uralkodik Uklajevóban, az elbeszélés szereplői végül egytől egyig személyiségük, adottságaik legrosszabb lehetőségeibe sodródnak. A városba jutó, nyomozó Anyiszim pénzhamisító és börtöntöltelék lesz, a csinos, dolgos Akszinyát elvakítja-torzítja a haszonlesés, vad indulattal megöli csecsemő unokaöccsét. A félelem és butaság mindenkit megnyomorít. Az állati létből alig kiemelkedő Lipa visszaűzhető napszámos anyjához, és Varvara is megadóan tudomásul veszi, hogy férje, az öreg Cibukin, aki névleg még a ház ura, vacsora nélkül feküdjék le. A világi törvények kijátszhatók, a vallás csak a riadtságot növeli, nincs családi összetartás, nincs szerelem, barátság, nincs semmi más, csak mohó megkapaszkodási ösztön. Irgalmatlan és kilátástalan az élet Uklajevóban, és Csehov, bár sehol sem horrorizálja tovább a történéseket, nem kecsegtet-kábít érzelmességgel. A szakadékban fekvő falu lakói megfosztottak a katarzistól.

A Szakadékban elbeszélés olvasója – a 21. század elején – azonban nem csak esztétikai gyönyörűséggel és elemi együttérzéssel tapadhat a műhöz; én például úgy olvasom újra meg újra (s ha már kezemben a kötet, legalább fél tucat Csehov-novellát mellette), ahogy kisgyerekek biztonságosnak érzett zugba bújnak, felhúzott lábbal, összegömbölyödve, vagy ahogy fogócska közben a falhoz futnak, „stipistop” – mert a tárgyilagosan és nagyon is testesen-érzékletesen megjelenített Uklajevóban elviselhetetlen ugyan az élet, reménytelen itt az emberi létezés, minderre azonban Csehov tekintetének irányát követve nézek, s mióta már, hogy ebben a figyelmes és gyötrődő tekintetben fedezem fel az irodalom legfőbb erejét. Ez a tekintet – de hiszen, mondom: nem szépít meg semmit és nem csábít kitérni, nincsen benne semmi nagyúri, semmi pantokrátori vagy tulajdonosi gőg; csak szenvedés van benne, szégyen is, hogy ilyen élesen kell látni, és szörnyű tehetetlenség, mert hát mire jó ez a vigasztalan látás? – mégis ebben a tekintetben találok védelemre, s még mindig úgy hiszem, ebben a rálátásban (írói magatartásban?) rejlik az elbeszélő művészet hitelessége. Megcsontosodottan, néha meg hisztérikusan bizonyára azért ragaszkodom kamaszkori irodalom-eszményemhez, mert hosszú évek óta, az új-kapitalizálódás vad rohama közben egyre becsapottabb vagyok, mert a kortárs irodalomból éppen a Csehov-féle tekintet hiányzik.

kíméletlen megvilágításban

Uklajevóra – még ha olyan közeli is a romlott hús, hogy megmozdul az ember gyomra, s jól látni a nyűtt cipőt, a téglaportól maszatos arcokat meg ahogy a lemenő nap megvilágítja a fatörzseket, és ahogy Anyiszim az esküvőjén nyakkendő helyett piros zsinórt tesz az ingére, még ha érezni is a fülledt és homályos konyhában a mosóvíz gőzölgését –, az egyszerre konkrét és metaforikus szakadékba szorult falura felülről, vagy mindvégig felülről is néz Csehov, méghozzá nem a mindentudó és igazságosztó fensőbbségével, hanem az író felelősségével. De többszörösen nehéz meghatározni, mi ez a „felelősség”; először is túl sokat kell tagadni, rossz sztereotípiákat oszlatni, meg aztán Csehov – a „nagy” íróktól, még a klasszikusoktól is eltérően – nem segít jól idézhető, aforisztikus szövegekkel. Nem adott nyilatkozatokat a saját szerepéről-fontosságáról, nem írt sem napló-, sem memoár-formában megszívlelendő tapasztalatairól, a műveken kívül nem hagyott örökül semmit az írói mesterségről – itt-ott utal a szorongásaira; abban az esztendőben például, amikor Puskin-díjat kap, egy költőnek szóló levélbe szövi: „már régen írok, közöltem vagy öt pudnyi elbeszélést, és mind a mai napig nem tudom, hogy miben rejlik az erőm és miben a gyengeségem”. Attól is fél, hogy ő maga nem egyszerűen élesen látó, nem is szigorú, hanem – hisz hogyan lehetne másképp? van-e másféle „szigorúság”? eredhet-e máshonnan az éleslátás? – szóval attól tart, hogy inkább „hideg” (igen, hideg, nyilván ezért látja és láttatja embertársait ilyen kíméletlen megvilágításban). Nehezíti aztán a próbálkozást, hogy Csehov „írói felelősségérzetét” kutassuk, mert minden efféle fontoskodást – gyöngéden vagy gyilkos iróniával – pompásan megmutatott. És nemcsak a komolykodó sürgölődéstől-okoskodástól idegenkedett – még a felesleges, tehát nevetséges mozdulatoktól is félt („megszokott félelem, hogy feleslegeset írok, és végletekbe esem”). S még ezek a szövegösszefüggésből kiemelt (így eleve kétes hitelű) megjegyzések is ritkán lelhetők fel. Hiába: ha az ember elszántan, valamit bizonyítandó, mégiscsak keresgél, magán érezheti Csehov elnéző, elfojtott mosolyát. Ki szereti, ki keresi az ilyesmit?!

Pedig – fontoskodás ide vagy oda – ez az egyszerre fentről és bentről látás, például ahogy a csalásokat és önbecsapásokat kendőzetlenül ábrázolja és közben együtt szenved a becsapottakkal meg a csalókkal is (hisz látható: többé-kevésbé mindenki becsapott és csaló is, noha mérhetetlenül aljas összekeverni, elmosni a különbségeket), nos, a butító-zsongító „egyszerűsítés” elkerülése az erkölcséből következik. És nem holmi érdekes szakmai fogás. Amikor (többször) amellett érvel, hogy az írónak nem szükséges „megoldani” a kérdéseket, de kötelező helyesen kérdezni (igencsak hasonló ehhez Heinrich Böll művészet-definíciója, miszerint a művészet, túl azon, hogy szabad és megformált, még „vigasztalhatatlan” is), éppen elég kínt húz magára, és egyértelművé teszi, hogy valahogyan ránézni az uklajevós világra: ez a helyesen feltett kérdés formája.

kép | adobe.com