TÓTH ÁRPÁD VERSÉRŐL
2011 február

A hidon
Ennek az őszi napnak aranya
Még a miénk; a budai hegyek,
A hídon túl, nézd, mennybe szállanak,
S a híd is úgy lebeg,
Kitártan, a két égő part fölött,
Mint végtelenbe készülő madár.
Mely a búcsúzó lendület előtt
A fényben még megáll,
Acélfőnikszként, mozdulatlanul,
S mi, szárnyai közt, boldog utasok,
Valószínűtlen tájról álmodunk,
Hová röpítni fog.
Ó, irreális, édes pillanat
Ez itt a zúgó, vén folyam felett,
Minthogyha most először állanék
A híd ívén veled,
És most keresném első hangjait
A tóduló, de ki nem mondható
Vad, ifjú szónak, melyből az dadog,
Hogy élni, élni jó,
S melyet mikorra elsóhajtana
A reszkető és forró földi száj,
Egy egész elmúlt élet hirdeti,
Hogy élni, élni fáj.
Jaj, máris – látod? – húny a nap, nehéz
Traverz-vasakká lomposúl a híd
S döglötten veti a két partra szét
Bús főniksz-szárnyait.
Az őszi napnak édes aranya
Elsáppad a hideg hegyek felett,
S elejtjük ezt a drága percet is,
Mint ág a levelet.
Hidat formál a vers teste is, a kecses ív tereket és időket, konkrétumokat és álmokat köt össze. Nem ismerek ennél hidasabb híd-verset. Ráadásul Pest és Buda, a két égő part, a földi és az égi, a jelen és az elmúlt, a megragadott és így kimerevített-megállított pillanat meg a végtelenbe tartó szárnyalás, a jó és a fájdalmas létezés, az egyedül és a társasan megélt kapcsolása után megint csak a kiindulópontban – valamiféle origóban – vagyunk: magán a hídon, az őszi napnak édes aranyában. Ezzel az arany megvilágítással varázsol Tóth Árpád. A különös fényben rádöbben a köznapi átlényegülésére és maga is átlényegít: a budai hegyek … mennybe szállanak, a híd lebeg, de A fényben még megáll. A szelíd mámor megidézi a korábbi elragadtatást, de gyorsan pereg a jelenet, változik a világítás – Jaj, máris –; kijózanítóan húny a nap, s a főnixként repülő híd-ív vassá lomposúl. A hirtelen alkonyat, a hirtelen ősz megtörténik, ám az eltűnést – az élet, a nappal eltűnését – mégsem passzív igék mondják el: a percet is elejtjük – nem lehullik.
Vajon a varázslat része, hogy a szerelmes társat szólító vallomást ki-ki magáénak érzi, és hajlamos az intimitásban, a többes szám első személyben a költő mellett önmagát látni? Mintha miénk lenne a jelenet, mi állnánk a híd szárnyai közt, mi, egy pillanatra boldog utasok.