Levendel Júlia

TEKNŐSBÉKA-SZIGET

1998 július

TEKNŐSBÉKA-SZIGET

Naponta legalább kétszer látnom kellett a teknősbéka formájú szigetet. Kétszáz métert, vagy talán négyszázat is úsztam ehhez, be, be, előre, gyorsan távolodva a parttól, és addig nem is lassítva, míg jobbra fel nem tűnt a teknősbéka feje, s ahogy méterről méterre haladtam a tengerben, egyre többet láttam a kis szigetből, amikor aztán a farka is előbukkant, s én megtettem már vagy öt-hatszáz métert, lehetett lubickolnom, visszanéznem az öbölbe, széttárt karral ráfeküdnöm a vízre, belevesznem ebbe az egyáltalán nem embrionális lebegésbe, nem születés előtti, és talán nem élet utáni könnyűségbe, mert ahogy teljesen átadtam magam a sós víznek, a tűző napnak, a párás levegőnek és a parti hegyeknek, a tekintetemmel mindig újra meghódított kis szigetnek, ebben az ismétlődő extázisban semmi önfeledtség nem volt, az érzékek tobzódása közben szinte fájdalmasan éles tudattal figyeltem. Jó volt beúszni kora délelőtt, amikor a napot még az öböl bal oldali sziklái fölött láthattam, és délután még jobb volt a felmelegedett víz, még gyönyörűségesebb a kemping mögé, Szidónia hegyei közé bukó vörös nap, a pára, de én feladatot is teljesítettem, délelőtt és délután, naponta legalább kétszer, ennyi volt a magamnak rendelt penzum. Semmitől nem oldozódtam el, nem kapcsolódtam ki, nem csobbantam semmiféle jótékony ürességbe; utaztam, úton voltam, az egész nyaralásos úton belül minden beúszással újabb úton, tehát még felfokozottabban éltem.

Persze amikor reggel kifekszik az ember az apró kavicsos, finom sóderos partra, közel a vízhez, olyan közel, hogy a kis hullámok csapdossák a lábfejét, s amikor úgy érzi, nagyon is átforrósodott a teste, és ugyancsak eljött a feladatteljesítés ideje, amikor felkászálódik tehát, gondosan, de az időt is húzva, már-már fontoskodva hátrébb viszi a kiterített törülközőjét, el a víz közeléből a papucsát, és megindul, be, lassan be, bokáig, térdig, karját felemelve még óvatosan derékig mártózik, és miközben mentegetőzve mondogatja magának: ez még csak készülődés, nekigyürkőzés, kell ez, ez is kell, nézi mások egészen másféle begázolását, vagy ahogy nyolc-tíz métert fut valaki, és fejjel előre beveti magát, lebukik, búvárként rögtön le, és csak nagy sokára és jóval beljebb dugja ki a fejét, vad mozdulatokkal rázza akkor a hajáról, arcáról a vizet, s jön is már ki, sietős, gyors és gyakran ismételt élvezet ez, nézi, de ezt így nem gondolja, amikor vizet loccsant a saját mellére, a vállára, és aztán végre bent van, nyakig bent, s akkor már a lassítás és visszafordulás nélküli úszás következik, előre, beljebb, míg csak elő nem bukkan a teknősbéka feje, púpos háta s a farkinca-nyúlvány; az egész maga alakította szertartás, az egész utazás alatt, nem jelképesül – egyetlen mozzanata sem.

más feladat

Azt a teknősbéka formájú szigetet többé nem látom előbukkanni, s ezt nosztalgikus pózok, szenvelgés, sőt igazi fájdalom nélkül tudom. Sőt, azt is tudom, hogy ha rettenetesen akarnám, ha valami tétje volna, ha például jelképesült volna számomra, hogy el-elússzak a teknősbéka-szigetig, láthatnám újra, végtére is bármikor elutazhatnék a Marmarasz melletti Európa-kempingbe, ahol a nyolcvanas évek második felében háromszor is nyaraltunk. De valószínűleg nem nyaralok többé kempingben. Beúszom másutt, kiszemelek magamnak más feladatot, más célt; jó lesz, és nem úgy, hogy elfogadható – igazán jó lesz. Fekszem a napon, lábfejemet el-eléri a víz, majd felkászálódom, arrébb húzom a pokrócot, elviszem a papucsomat, elindulok lassan, lépegetek be a finom sóderon, reggel a víz alatt minden kagylót, csigahéjat, minden különös fényű-formájú kavicsot látni; beljebb, beljebb, térdig, derékig, mellig be a vízbe, aztán már lábujjhegyen lépek, késleltetem a bemerülést, locsolom a nyakam, a vállam, pedig végül lesz egy pillanat, az elhatározásé, az odaadásé, és akkor már megállás, vissza-visszatekintés nélkül úszom néhány száz métert. Majd találok egy bóját, egy alig kiemelkedő sziklát, egy másik szigetet. Majd addig. Lesz pára és késő délután a part menti hegyek közé-mögé hanyatló Nap. Széttárt karral ráfekszem a sós vízre. Fölöttem a kék majd sötétedik, tömörül. Józanul tudom, hogy a teknősbékát nem veszítettem el, ott van a Marmarasz melletti kempingnél, megbízhatóan ott. Annyit sem mozdul az a teknősbéka, mint Akhilleusz nevezetes bajnok-társa, inkább meghúzódik ott, takarásban az öböl mögött, s csak annak mutatkozik, fokozatosan, lassan, előbb a kicsi fej, a domború hát s végül a nyúlvány-farkinca – mert a sziget is mintha úszna befelé –, aki néhány száz métert megtett már. Aki felkeresi. Érzéki mértékegység, bár az ilyesféle rámondás, elnevezés mégiscsak vigaszként hat. Kit kellene vigasztalni – és miért? Ez a teknősbéka alakú sziget a Kasszandra-öbölben, a 40. szélességi, s a 23–24. hosszúsági fok táján meghódíthatatlanul, haszontalanul ott van, kicsiségében szépséges-furcsán, szabadon.

kép | istock.photo.com