TAVASZI VADÁSZAT

Amikor a domboldal bokrai, cserjéi között kinyílt az ibolya, az orgonarügyek már bomlani készülőn zöldelltek, és a tisztásra olyan melegen sütött a nap, hogy a suhancok derékig meztelenül birkóztak a kutyáikkal, lenn a kertekben aranyeső ragyogott és az aszfalton patakokban folyt az autómosások után a habos víz, a vetőmag boltok előtt kígyózó sorok álltak, s még a fejkendős asszonyok orrán is szeplők fakadtak – a tavaszi harsanásban vadász-szenvedéllyel figyeltem, mikor hordják az ócskaságokat az utcára, de sehol semmi. Csak húsvét múltával, az első áprilisi szerdán tűnt fel a kapualjban a lakóbizottság felhívása:

LOMTALANÍTÁS!

A FKFV DÍJTALAN LOMTALANÍTÁST VÉGEZ, SZÁLLÍTÁS: ÁPRILIS 11. (HÉTFŐ)

KÉRJÜK A HÁZTARTÁSI LOMOKAT – AZ ELŐZŐ ÉVHEZ HASONLÓAN – A MEGFELELŐ GYŰJTŐHELYRE 2-3 NAPPAL KORÁBBAN KITENNI!

S gyönyörűségemre már este megjelent az első törött rugójú, foszló huzatú fotel, fiókos szekrény, régi rádió, rozsdás mosógép, hűtőszekrény. Megvártam, míg besötétedik, addig csak kerülgettem a lehetséges zsákmányt. Az egyik kupacot annyira megközelítettem, hogy lábbal elérhettem és kiguríthattam volna a széléről egy hiányzó fenekű fonott kosarat, de sikerült úrrá lenni a mohóságomon. Az utcai lámpák fényénél nyugodtan kutakodhatok. A nejlon zsákokba gyömöszölt lomot szemérmesen úgyis a halom aljába rejtik, s nekem rendszerint át kell lépnem a zománcos mosogatót, az összeomlott fotelágyat, hogy szétnyissam a halmot, és mint valami kehelyből, kiragadjam a lényeget. Deszkát, például az épen maradt fiókok fenekét-oldalát nem kell csempésznem. Akár fényes délelőtt is kihasíthatom a helyéből; megállok, nézegetem, mérlegelek, megütögetem a fát: nem korhadt-e valahol, hónom alá csapom, amire szükségem van, a selejtes részeket hanyagul visszadobom a szemétbe – és senki sem néz megvetően, senki nem tart ezért guberálónak. De nyissak csak ki egy lekötött szájú zacskót, nem! – nincs ember, aki ekkora kiközösítést elviselne. Az igazi kincsekkel osonnom kell, és csak otthon dől el; kedves voltam-e az Úr színe előtt, vagy rábízta sorsomat a vak, otromba véletlenre.

Három-négy évvel ezelőtt még nem törődtem a körülményekkel, inkább mulattatott, ha botránkozást keltettem – mit árthat nekem. Ifjú festőművész, akit elbűvöl az anyag, csodát lát a szemétben is, valamiféle magasabb rendű harmóniát, az igazság megnyilatkozását talán. Úgy hittem, a kiválasztottság elemi erővel sugárzik belőlem, s a nyárspolgárok is legfeljebb megbocsátó mosollyal nézik, ahogy türelmetlenül állok egy foghíjas létra és egy kikopott gáztűzhely között és igyekszem nem elszalasztani a nekem valót. Most harminckét éves vagyok, s annyira bizonytalan társadalmi helyzetemben, hogy inkább megvárom, míg besötétedik, elcsitul a forgalom, és a telefonfülke mellé vagy a sarokra halmozott lomra, mint a színpadon, édesen süt a hold. Összehajtogatott utazószatyrot is viszek magammal: az értékesnek ígérkező gyűjteményeket abba csúsztatom.

kisszerű utánzó vagyok

Főiskolás osztálytársam csodálatos módon megszerezte egy Csengery utcai ház romos padlását és műtermet épített magának. Büszkén mutogatta, hogy otthona minden remekmívű darabját lomtalanításkor szedte össze: biedermeier széket, intarziás asztalkát, franciaágyat és komódot; az aranyozott keretekbe foglalt családi fényképek s az olcsó nyomat Krisztusról az Olajfák hegyén szintén így került hozzá – „begyűjtöttem”, dicsekedett, s elégedetten nézte környezetét, amely egy konzervatív, lecsúszott középpolgári lakás jól sikerült paródiája lett. Az esküvői- és katonaképeken én nem tudtam röhögni, s bármennyire szégyellem, hogy talán kisszerű utánzó vagyok – még eredeti ötlet sem telik tőlem –, a legközelebbi alkalommal nekivágtam. Magamat nem szédíthetem: zsákmányra lestem, isten tudja, miféle különleges kacat reményében keltem útra s jártam be három kerületet, két budait és egy pestit. Nem a kíváncsiság hajtott, nem tapasztalatokért loholtam, még kevésbé metafizikai jelek vagy az átszellemülés lehetőségéért – valamit, nagyon is fogható, tárgyi valamit kerestem, bizsergett az ujjam, éreztem, ahogy majd a markomban tartom. És mint a szerencsejátékra csábuló s aztán lesüllyedő, elmerülő naivot, előszörre elkábított a rendkívüli siker. A Városmajor utcában, az italbolttal szemközti kupac mélyén a saját fényképemre találtam. Nem mondhatom, hogy erre vagy ilyesfélére számítottam, bár gyerekkorom színhelyét választottam, az ösztön és a helyismeret vezetett oda. Leültem egy repedt, szálkás hokedlire, nem messze attól a háztól, ahol életem első tizenöt évét töltöttem; egykori ablakainkon teaszínű csipkefüggöny – ott éltem anyám haláláig, aztán nagymama vett magához, hogy legyen aki eltemesse őt és felszámolja a hagyatékát. Az italbolt helyén az emlékezetem előtti időben – mondják – csöppnyi fűszerüzlet volt, ennek megszüntetése után létesült az állami tulajdonú kocsma, büdös és ricsajos, a mégiscsak úri környezetben állandó botránykő; a házmesterünk ott esett össze részegen, s mire a rendőrök kijózanították volna, meghalt.

Hónapokra becsukták, új boltvezetővel megint üzemeltették az italmérést, de semmi sem változott. Tatarozták, átépítették – volt is, meg nem is –, hordó formájú bejáratát csak néhány éve alakították ki, mintha ez megszelídíthetné, nyáron fehér műanyag asztalkák és székek foglalják el a járdát, színes lampion függ a cégtábla alatt – a Három Vakegér megkísérli, hogy tengerparti cukrászdának látsszon. Egyszer csak idetéved valaki, félarcát eltakarja a napszemüveg, leül itt álmodozva, a pöfögő buszok, összetorlódott, veszteglő autók, szirénázó mentők társaságában elmereng a múltján, itt volt, errefelé, hogy változik a világ. Az apám is lehetne. Szemközt én nyugodtan guberálhatok, nem gyanakodnánk egymásra. Abban az évben, amikor a fényképemet megtaláltam egy CEMENT feliratú zsákban, még Három Vakegérnek hívták a kocsmát, azóta eltűnt az alvilágisággal kacérkodó név – most Városmajori Poharazó –, a lampion és a fehér asztalkák még előkerülhetnek nyáron.

Bizsergett az ujjam és zsákmányt vagy veszélyt szimatolva tágult-remegett az orrcimpám; előbb a Várban, a Vérmező környékén túrtam fel a lomhalmokat, öntudatlanul is csábíthatott a történelmi múlt, aztán a VII. kerületet térképeztem fel, mert úgy hallottam, ott lakik a legtöbb öregember, holott a nagyanyáméhoz hasonló emlékekre nem vágytam: műfogsor, szemüveg, csokoládés dobozban foltos zsebkendők, de keményítve-vasalva, másik dobozban szalagdarabkák vagy szabásminta – nem akartam, és mégis arra botolgattam, aztán ismét Budára; a Városmajor utcában, azon a hokedlin kötöttem ki, és önironikus csapkolódással harcoltam minden nosztalgia, mindenféle meghatódás ellen. De akkor miért jöttem ide? Hogy utáltam a Kós Károly építette iskolát, ahová nyolc évig jártam, utáltam a közértet, ahol nekem kellett vásárolnom, de sohasem sikerült anyám kedvérevalót venni. Az utolsó hónapokban csontig soványodott, hányt és veszekedett. Nemcsak velem pörölt, a nagyanyámmal, az orvosával, a ház lakóival – mindenkivel. Féltél és gyűlölted a helyet, mondtam magamnak, nincs miért elandalodni. Megkopogtattam néhány deszkadarabot, ástam egyre lejjebb és kiemeltem a CEMENT feliratú zsákot. Kevés csontfehér por maradt a nejlonhoz tapadva, így mintha tejüveg volna; a por az iratokat is belepte: levélkötegek befőttesgumival összefogva, fényképek, igazolványok. Az egyik fényképen magamat láttam tizenöt évesen. Hosszúkás arc, négergöndör haj, vastag száj: a kockás inget, a kötött mellényt is megismertem. Úgy tűnt, mintha nem véletlenül elkapott felvétel lenne. Az amatőr fotós gonddal beállított, így túlságosan merev és tetszeni vágyó lett a mozdulatom. A kép hátán semmi, a környezet semmiről sem árulkodik; majd a többi emlék útba igazít.

mintha hülye lennék

Zsófi szomorúan nézte a fényképet, de lelkesen ismételgette: ,,helyes gyerek voltál, aranyos kölyök, klassz srác”, és csóválta a fejét: ,,az egész olyan hihetetlen”. Akkoriban érettségizett és a szülei már beletörődtek, hogy olykor nálam maradt éjszakára, de éreztem, tehetetlenségükben még vadabbal fortyognak ellenem. Mi lesz ebből? Meddig használom ki a lányukat? Elég lett volna akkor egyetlen szó az esküvőről, és nyájassá válnak, olvadozva magukhoz ölelnek, de én mintha hülye lennék, észrevétlenül hagytam az egész család sürgető kívánságát, s ahogy telt az idő és az indulatok sűrű masszává csomósodtak, tudtam, már nem elég egy szó. De Zsófi most is velem van, őz-szemében az arany-sárga pontocskák tavasszal fénylőbbek-reszketősebbek. Nézi velem a hazahordott lomot – sohasem merne tiltakozni, bírálni; milyen jogon is? –, és fogalmam sincs, mit gondol, gondol-e valamit zsákmány-kereső őrültségemről.

Tavasz végéig haladékot adtam magamnak, hogy döntsek a sorsomról – igen, ilyen romantikusan és gyerekesen. Májusban harminckét éves leszek, és az utolsó hat évben csupán bizonytalanabbá tettem az életemet. Először is már nem hiszem, hogy festőművész vagyok, noha ebből élek, és ezt jegyezték be a személyi igazolványomba. Amikor hatodik évet kérvényeztem a főiskolán, s az osztálytársaim közül egyedül kaptam meg, akkor tört rám a kétség; olyan erővel támadott, hogy azonnal padlóra kerültem. Bénító kétség: hónapokig semmi értelmeset nem csináltam, de sok handabandával tussoltam, harsány kísérletekkel, a törleszkedés és lázadás szertelen mozdulataival; néhányszor csúnyán leittam magam, az eszméletlenségig, s utána meghalni vágytam.

Nem a halált kívántam, hanem a meghalást, mert nem értem be azzal, hogy a semmi ábrándjában tocsogjak vagy önsajnálkozón képzelegjek arról, mi lesz, hogyan lesz akkor, ha én már nem leszek. Vadul a meghalásom kísértett. Fájdalmas, bűnhődő kimúlásom. Egy vesekő-műtéttel megúsztam, jótékony figyelmeztetés és haladék lett a betegség, de nem használtam ki az emberek gyöngédségadakozását, nem engedtem, hogy Zsófi önfeláldozóan ápoljon, és nem kértem rendkívüli segélyt a tanulmányi osztálytól. A diplomamunkámat megvásárolták és rendelést kaptam két nagyméretű táblaképre, aztán a mesteremnek segítettem egy kultúrház freskóinak kivitelezésében – ennyi elegendő volt a létezéshez, s ahhoz is, hogy Derkovits-ösztöndíjat kérjek. Haladék, haladék, akkor már én is tudtam, hogy rontó-felmorzsoló haladék; olyan leszel, mint a többi, riogattam magamat, százból ha egy maradandó, valaha az az egy akartam lenni. És mi, ha nem az? A trükkök és pózok kezesen kullogtak velem, haragosan visszarettentettem őket, hess, megtorpantak, ilyenkor felszeghettem a fejemet, csörtettem elszántan – hová? –, de kis idő múlva újból hozzám dörgölőztek, ó, micsoda hűség. Az önvádlásokkal sem jártam jobban, zsonglőrhöz méltóan játszottam a készlettel – tetemes változata a bűnbánó melldöngetésnek, összezsugorodó szánom-bánomnak, a félszeg mosollyal kapkodó bocsánatkéréseknek és a sátáni bélyeggel tetszelgő gonosz öntudatnak –, de megvilágosodást vagy legalább lendületet ez sem adott. Elvesztettem a jövőmet, és egyre nekivadultabban keresem a szemétben a múltat, mintha ott összekapirgálhatnám, amire szükségem van. Mit keresek?

nem szerelmes kamaszlány

Mit keresel? – ezt Zsófi sohasem merte megkérdezni. Néztük akkor a fényképemet, „aranyos kölyök voltál”, ábrándozott, kiteregettük a nejlonzsák egész tartalmát: egy sereg össze nem illő papír, csupa törmelék, úgy tűnt, nem is egy háztartás lomja – milyen nyomon induljak el? És miért? Megalázó volt, hogy nem boldogulok az egyedül nekem rendelttel sem, de magamat sanyargatva annál jobban elmerültem a turkálásban. Tavaly, a haszontalanságokkal zsúfolásig tömött szobában Zsófi megsimogatta a homlokomat, égő nyakamat, tarkómat, és azt dünnyögte: „nem baj, majd minden jó lesz, ne félj, jó lesz”. Már nem szerelmes kamaszlány, láttam, meggyötört és megfosztott nő, szoptatni és dajkálni szeretné a gyerekünket, vacsorával várna az otthonunkban, de ez nem az otthonunk, s ő még mindig csak a barátnőm; együtt járunk. Távlattalanul.

Héthónapos voltam, amikor az apám végleg eltűnt. „Nem volt az egészen normális”, mondogatta anyám, ha róla beszélt, a hangja egyre reszelősebb lett, és bólogatott magának, hogy úgy, úgy, ez az igazság, nincs miért titkolni. Nyűtt-fakó szvettert viselt, rózsaszínű meg világoskék habselyem kombinét és combközépig érő bugyit. A ruháinak is savanykás szaga volt, mint a testének; az ágyneműnek, a szobának is. „Eltűnni, se szó, se beszéd. Hogy az ember sohase tudhassa meg, él-e, hal-e. Eleinte azt hittem, kurvázik csak, mint máskor is. Nekem ott a gyerek, ő meg szabad, mint a madár. Nem törődtem vele. Aztán szóltak nekem, hogy az uram disszidált, s hogy minket miért nem vitt. Hát mert én nem akartam, feleltem. Mit válaszolhattam volna. Lehet, hogy azokban a zavaros időkben csakugyan disszidált. Akkor se jutott messzire, nem hiszem én azt. Azért nem jelentkezett ő sohasem, mert ott sem boldogult. Kell is az ilyen! Lefogadom, hogy nem ragadt meg sehol. Meghalt talán vagy koszos csavargó lett, és szégyellte volna, hogy visszakéredzkedjen. Ismertem én jól. Nem volt az egészen normális”. A nagyanyám siránkozva anyámat vádolta: „nincs férfi, aki ezt az asszonyt kibírja. Az apád jólelkű volt, szorgalmas is, de el kellett marnia. Soha egy jó szót nem kapott az az ember, soha egy rendesen elé tálalt ételt. Csak a kötözködés, csak a kötözködés. Miért tűrte volna, szerencsétlen. Akkor is, amikor elüldözte otthonról, aztán apád a házmesternénál bújt meg, nem mondom, jó fajta asszony volt, annak is hogy elpusztult az ura, de amikor a Teri megtudta, hogy apád odamenekült, felverte az egész házat, rohangált a nagy hasával, fenyegetőzött, ordítozott, mint akinek semmi esze nem maradt. Hát miért tűrte volna az az ember”. Nagyanyámban összezavarodott az idő, amíg a lányát ápolta és szenvedte a haldokló kínzásait, meggyőződése lett, hogy anyám világéletében kiállhatatlan, sőt gonosz volt. Sírdogált és panaszkodott nekem a konyhában, pöttömre fonnyadt, kuporgott a széken, az ölében főtt krumpli, gőzölgött a zománcos tálban, a ráncos állon nedvesség gyöngyözött: könny és pára. Hirtelen rátenyerelt a viaszosvászonnal takart asztalra. A sárga rózsákon ijesztőek voltak szétterpesztett ujjai: óriásiak, a bütykök is, ez valószínűtlen, álomba való, és a tekintete is kusza, ,,én temessem el, mikor a lányom, az egyetlen gyermekem”; dühösnek látszott, vad bujtogató, egy pillanatra csak, de máris visszazökkent, nyöszörgőn és fájdalmasan húzta le a krumpli bőrét, tenyerét vörösre égette; „hiába, hiába csinálok én már akármit, sehogyan se jó, istenkém, semmi se jó”.

Évek alatt megtanultam, hogy valamelyest önmegtartóztató legyek. A tavaszi lomtalanítások – különösen, ha telehold világít – olyanok, mint a sebtében, szemérmetlenül vetkező: érzéketlenül mindent egyszerre megmutat. Ha gyönyört akarsz, légy beosztó, bukj a részletekbe, tartózkodóan és gyanakodva keress. Mit látsz a sarkonként púpozódó szemétben? Nincs, és nem is lesz semmi elintézve. Mindent lehetetlen kiszórni. A nagyanyám halála után én megpróbáltam. Húszéves voltam, harmadszor jelentkeztem a főiskolára, és erőlködtem, hogy megfosszam magam a reménykedéstől, hogy túlságosan ne is kívánjam a felvételt. Akkor egy asztalosnál dolgoztam, roskatag kicsi ember, zöngicsélt magában, míg ragasztott, pácolt, gyalult vagy lakkozott. Valamit mindig a szájában tartott, de ha káromkodott – és sűrűn káromkodott –, kiköpte a szögeket, a mérőszalagot, ilyenkor csorgott a nyála és az öklét rázta. Télen fűtést vállaltam, előtte újságkihordást, és kabinos voltam a Palatinuson. Belehalok, ha nem tanulhatok már festészetet; akárhogy igyekeztem lazán és közömbösen készülni a felvételire, kiszáradt a szájam és fuldokoltam a gondolattól, hogy most sem sikerül. A kéthetes vizsga utolsó előtti napján halt meg nagyanyám. Nézte a televíziót, hosszúkás, mély fotelben ült, a térdére pokrócot terített, perecet rágcsált, és örökre elaludt. Mindenki irigyelte a szép halálát, én letöröltem a nyálas morzsát a szája széléről, de különben úgy hagytam, ülve a fotelben, mert nem tudtam, mit szabad és mi illik. A házmesternével vártuk az orvost, a hullaszállítókat, és másnap egy sereg intéznivalót is rábíztam, mert mennem kellett a főiskolára. Meg sem fordult a fejemben, hogy hagyom a felvételit, a halál mégiscsak nagyobb dolog. Először a házmestemé döbbent arca tudatta velem, hogy ezt nem így szokás, de ő elnézően gyerekesnek tartott, ,,na jó, eriggy”, türelmetlenül legyintett is, mikor ismételgettem, hogy sohasem tudom meghálálni a jóságát, soha, amíg élek. Mégis tőle hallhatta mindenki, hogy én a magam dolgai után szaladgáltam, mikor a nagyanyámat kiterítették. „Nincs olyan munkahely, ahonnan el nem engedik ilyenkor az embert”. Nem akadt aztán egyetlen lakó sem, aki részvevően rám mosolygott vagy kezet nyújtott volna. Idegenül ballagtam a koporsó után, hagytak. A lakást apránként ürítettem ki – miért rendeztem volna látványos lomtalanítást? –, három-négy hónapig tartott, míg üresnek éreztem, és csakugyan: nem maradt egyéb, mint egy kölcsönkapott laticel, rajta a hálózsákom, papírdobozban néhány ruhám és a konyhában pohár, lábas, evőeszköz. A bútorokat feldaraboltam – kredencet, asztalt, pozdorjával töltött rökamiékat –, mindent becsomagoltam és úgy hordtam ki a házból, mint gyilkos az áldozatát. Győztes szabadságharcom után lekapartam a falat, vakoltam, festettem, s amikor elégedetten láttam, hogy íme, lehetséges a régi eltakarítása és az új köszöntése, a legképtelenebb helyekről is emlékek kerültek elő. A cserépkályha tetején fényképeket találtam, a parketta szegletébe egy bross szorult, a fürdőszobai kéménylyukban születésem előtti újságok sárgállottak. A kopár falakon anyám és nagyanyám múmiateste hízott – de volt erőm, hogy elforduljak, lerázzam. Oly könnyen elbántam a múltammal, hiszen a jelent is alig érzékeltem, mámorosan csak a jövő felé fordultam. Repülni kész nyíl. Csupa vágy, akarat, majdnem anyagtalan sugárzás. Úgy hittem, hogy ez a kiválasztottság és beavatottság. Elkoptak mellőlem a barátaim – bizonyára kinőttem őket is, mint a gyerekkoromat. Akkoriban minden fordítottja volt a mainak.

Az asztalos mester továbbra is munkát adott: a hétvégi napokon, a szünetben, sokszor a délutáni előadások után, késő este dolgoztam nála, tőle kaptam anyagot és szerszámot, hogy berendezzem a lakásomat – csupa nehezen használható, őrült darabot fabrikáltam –, és ő ismertetett meg Rubányi bácsival, a Szentkirályi utcai régiségkereskedővel. „Olyan voltál, fiam – mondta az öreg a halálos ágyán –, mint egy vadember. Amikor először eljöttél, láttam, legszívesebben összetörted volna az üzletemet, de azért tisztességesen megcsináltad azt a kártyaasztalkát, amit rád bíztunk. Vicsorogtál, de megcsináltad. Én pedig megsajnáltalak. Meg is szerettelek, mintha a fiam lennél, hanem az üzletet és minden kis vicik-vacakomat a Hitközségre hagyom. Így jó ez, hidd el”. Kék volt a szája, a körme. Hosszú, törékeny ujjaival megérintette a kezemet, de sietség nélkül el is vette, mintha nem akarna terhelni, féltene a megborzongató kényelmetlenségtől, hogy egy majdnem halott ember tapintását elviseljem. Egészséges, fiatal, és ő tudta: könyörtelen voltam. És persze érdemtelen, hogy abból a régiségboltból bármit is őrizzek. Rubányi bácsi hangos tűnődéseit a tárgyak lelkéről eleinte untam, mulatságosnak tűnt azonban az apró bajuszkás ember, ahogy nőiesen finom mozdulatokkal törölgeti a kacatjait és tipeg a szűk boltocskában, faliórák, szelencék, zöldarany selyemmel kárpitozott puffok között. Néhány különleges könyvet is tartott, szőnyegeket meg féldrágakőből készített sakkot. Ha az emberi életkor végső határáig szemelgetek az utcára hordott szemétben, akkor sem idézhetem fel annak a boltnak a szagát. Egy-egy régimódi antikváriumban próbálok hasonlóra találni, mélyeket szippantok – hiába. Az öreg szoba-konyhás lakása egészen más volt: típus-bútorral berendezett, a falon unalmas tájkép, a kombinált szekrény vitrines részében piros Jókai-sorozat, az asztalon csipkehorgolás, üvegváza – de a szobaajtót nem lehetett becsukni, nyikorgott, lengett; jönnek-mennek itt az események, gondoltam, maguk az évek, a karcsúsodó évtizedek.

megalázó fordulatok

Guberálásaim során csak egyszer kíséreltem meg, hogy az összerakosgatott iratokhoz, képekhez embert és életet is kapcsoljak. A gondosan rendezett, átkötött levelekből, bordó bársonnyal bevont naplóból, emléklapokból és oklevelekből derengeni kezdett egy család története, felkerestem őket, tapogatózva, megilletődötten, mindenféle kész terv híján, s nehéz lett volna eldönteni, melyikünk rémüldözött jobban. Az apa nyomozónak nézett, gyáván tartóztatott, de meg-megújuló agresszivitással kiutasított, ,,az réges-régen lezárt ügy, a Nádorné meghalt, mit akar még? Nem kezdjük elölről! Menjen innen, na, értse meg. Ne piszkáljanak már bennünket. Különben, ha érdekli, ma sem engedném a lányomat, úgy, ahogy mondom, ma is kihajítanám azt az embert, bár sajnálom… nem akartam, hogy megnyomorodjon. Most már ezt is tudja. De ez lezárt ügy, réges-régen lezárt. Ki mondta, hogy újra piszkáljanak, mi? Kicsoda?” A félelmétől értelmetlenek lettek a táskámban lapuló papírok, „senki sem mondott semmit, senki sem akar piszkálódni, én csak… csak barátian…”, álltam a parafinszagú előszobában, émelyítő, a konyhában káposzta főtt – mi közöm hozzájuk? És ha nyájasan hellyel kínál, ha hívja a feleségét, a lányát? Ha elmeséli szép sorjában a történetet, ha a nők belevágnak, újraélik a megalázó fordulatokat, hozzátesznek és helyesbítenek, biztatják, hogy „akkor azt is mondjad”, ha jótevőjüknek gondolnak, süteményt és kávét tesznek elém – mit változtat az? Mire kellenek nekem az ő emlékeik, és őket is miért zaklatom fel? Mentem a macskahúgyos lépcsőházban, baktattam lefelé, mégiscsak vereség, ki a kukák között a kapun – majd később dobom el az irataikat. Mást sem őriztem meg sokáig. A gyűjtőutakról hazakeveredve kipakoltam, szétterítettem a valamit ígérő leleteket, de csalódottan hamar túladtam rajtuk. Megvizsgáltam, s már mehettek is a szemétbe. Isten és az én segítségemmel talán jobb kupacba kerültek így.

Húsvét vasárnap gyereksírásra ébredtem, füleltem, de már nem hallottam újra. Képzelődés lett volna? Zsófi mellettem aludt, fölhúzott térddel, összegömbölyödve, a takaró alá merülten. Hihető volt, nagyon is valóságos, amire ő vágyott. Család vagyunk, ünnepnapra virrad, lustán lubickolunk a szent idillben, „ma hagyhatod a munkát”, bátorít, s a szemében rajongás, hogy fontos és rendkívüli, amit csinálok, de megérdemlem a pihenést, a kényeztetést. Ha engedek a csábításának, végképp feladom a függetlenségemet, olyan leszek, mint a többiek – jóvátehetetlenül. Boldogságnak látszik majd a szájam szögletébe ragadt vigyor, holott félszeg mentegetőzés inkább: ennyire futotta, így sikerült. Úgy rémlik, egykori osztálytársaim, a magamkorúak java is szégyelli, hogy elszaladt velük az idő, s hogy szabályos felnőttek lettek – előttem restellik; röhögnének, ha leszegett fejjel közéjük állnék. Kajánul figyelik is, lesz-e legénybúcsúztató. Mankóval kopognak el az ábrándok; ne! csak ezt ne! A metrón hozzám fordult egy öregember – mindenütt megszólítanak –, „festőművész?!” ámuldozott, „pedig én sajnálom magukat, mert maguk már nem tudhatják, mi a szép. Maga talán szépet fest a vásznaira?” Én kitérek, felelhetném a szklerotikus prófétáknak, sajnos, még azt sem tudom, mi elől térek ki, de hogy mellette visz az utam, el tőle, azt sejtem. Hasztalan zúztam szét az örökségemet, és bármire akadok az idegen hulladék között: semmit sem remélhetek. Mindez látványosság. Gimnazistaként olyan könyvet kerestem, amiben minden bölcsesség sűrűsödik. Ami megtanít élni, választ ad mindenre. „Kellene egy ilyen könyvet írni”, magyaráztam az irodalomtanáromnak, „unalmas volna”, biggyesztette az ajkát. Akkor egy ember kellene nekem, akárki, akiben tökéletesen bízom, s akinek elhiszem, hogyan és mit kellene. Valaki vagy valami, hogy összeálljon az egész. „Úgy? Hát kellene a forma? A régi tálalás, mintha ódivatúan eszményei lennének a fiatalúrnak”. Olykor hosszú társalgást képzelek isten-imitátoraim egyikével: mind öreg férfi, van köztük tiszta tekintetű, locsogós, s van töpörödött, görcsös szavú; ismerem a számon kérőt, az elrévedezőt és a csokornyakkendős piperkőcöt, aki a saját példájával ösztönöz. Azt mondanák, megsínylettem az apa-hiányt. „A … a lényeg kellene”, „nagy szavak”. Ültem a Városmajori Poharazóval szemközt, a lomban, egy repedt deszkájú hokedlin; hallgattam a húsvéti kert hangjait – a fecskék még nem érkeztek meg, a csecsemősírást álmodtam, mentő szirénázott és a pályaudvarról elhallatszott a vonatok sípolása meg a hangosbeszélő, de azért szép volt, eleven –, elinduló, alakot sóvárgó vágyaim azonban túl korán torpantak meg, buktak le sebesen: „nagy szavak”. Azok. „Nem is a lényeg kell csak, hanem hogy tudjam, hol keressem”. Szöszmötölök a vászon felfeszítésével, nézem a négyzetméternyi fényes, fehér felületet; „egy férfi nem sír!”, mondta anyám, ha irgalmatlanul elvert: kézzel, szíjjal, fakanállal, s aztán bánta; „egy férfi nem sír”. Mit kezdjek ezekkel?

Határidőket szabok, de remegő testtel vetem magam a csöppnyi alibikre. „Itt a tavasz. Jön a kibontakozás”, fintorgok.

módszeresen összeszedték

Volt, hogy a meghirdetett lomtalanítási napon nem szállítottak, s másnap, harmadnap is ott éktelenkedtek a roggyant kredencek, a rozsdás tűzhelyek, javíthatatlan hűtőgépek, kibelezett rádiók, zsákszám a szemét – incselkedően tátogtak a kupacok, hogy közelítsek újra, még egyszer, alaposabban; nincs két összetéveszthető halom, némelyik elterpeszkedő, lompos, van karcsú és kellemkedő, aztán szánnivalóan együgyű és van bumfordi-groteszk, amelyik somolyog és kacsint – végigpróbáltam. Ebben az évben időre érkezett a szemétgyűjtő kocsi, s estére a lomok helyén csak por maradt, papírfoszlány: meglátszott, hol voltak, hogy módszeresen összeszedték valamennyit. Baktattam egyiktől a másikig, a hűlt helyek között, hátam mögött kamera dolgozhatott: mint egy megható szerelmesfilm végén.

Távolodó alakom zsugorodott visszavonhatatlanul, szívfacsaróan csak a fűrészpor, a lisztesen szétterült hulladék; söprőgéppel és vízzel majd mindent eltüntetnek. Nem lehet tovább várnom. A hazavitt kincsek silányak, soha ilyen bután, jelentéktelenül nem botlottak össze; izgalmam, lelkendezésem lehűlni sem tudott, rászedetten bámultam a koszos kacatokra: le a padlóra, még csak nem is a hályogos-üres égre. Zsófi szánakozóan nézett, de amikor feléje fordultam, megrezzent és kiment; évek alatt megszokta, hogy inkább visszavonul, hogy veszélytelen, ha láthatatlanná válik. Összekapkodtam az egészet és levittem a kukába. Belezuhogtattam, gyömöszöltem. Most majd zúzni-hasogatni kezdem a berendezést, a saját életem szerény kellékeit – de nem. Felmostam, letörölgettem, úgy takarítottam, mint egy leszámolás után, pedig nem tudok jobbat: ez a hely betöltetlen marad.

„Menjünk moziba?”, kérdezte Zsófi; a tekintetében megváltó ajánlkozás, de lemondás is. „Menjünk”, mondom, és mutatóujjammal végigsimítom a karját, a kézfejét. Megborzong és szokatlanul mély hangon felnevet.

kép | Fortepan / Urbán Tamás